„A jót a rossztól elválasztó vonal nem államokon, nem társadalmi osztályokon keresztül, sőt nem is politikai pártok között húzódik… hanem minden emberi szívben.”
Alexander Szolzsenyicin
A háború és az Angyal
Advent az „angyaljárás” ideje is. Apró ajándékokat rejtenek a gyerekek egymás zsebébe, padjába, észrevétlenül igyekeznek segíteni a másiknak. De az Angyal a felnőttek életében is tetten érhető.
A történetet, amit most mondok, biztosan ismeritek, megírta Tüdős Klára is személyesen, de az életét szinte mérnöki pontossággal dokumentáló Dizseri Eszter is, s utoljára a belőle filmet álmodó, de regény trilógiát író Bódis Kriszta.
Itt történt Budapesten, az Istenhegyi út 92. alatt.
Ami valójában történt, talán akkor kezdett kibontakozni, mikor Tüdős Klára beteg és jobb oldalára béna édesanyja templomba vágyott, de hogy el is jusson oda, az éppen az említett körülmények miatt lehetetlennek látszott.
Bereczky Albert, pozsonyi úti lelkész híre azonban eljutott az akkor nagyvilági életet élő és rendezői ambíciókat dédelgető miniszternéhez, aki Bajor Gizi fogadása előtt a nagytiszteletű úrért robogott kis, fekete Mercedesén.
Az Istenhegyi úti villa fogadószobájában aztán a kedves, szelíd arcú, őszes férfi elővette a palástját, kért egy darabka kenyeret és egy pohár bort és énekelni kezdte a huszonötödik zsoltárt. „Szívedet hozzád emelem és benned bízom, Uram, / És meg nem szégyeníttetem, / Nem nevet senki rajtam. / Mert szégyent nem vallanak, / Akik hozzád esedeznek / Azok pironkodjanak, / Akik hitetlenül élnek.” Majd felolvasta az Igét a cserépedénybe rejtett kincsről.
Tüdős Klárának pedig csendben elkezdtek folyni a könnyei, s minden könnycseppel tisztult az élete és valóban felemelkedett a szíve.
Történt valami, aminek nevet még nem tudott adni, de amikor Bereczky Albert mosolyogva felhívta a figyelmét búcsúzásnál arra, hogy a vizitet illik visszaadni, nem volt attól kezdve olyan vasárnap, amikor Klára hiányzott volna a Pozsonyi úti templomból.
***
Ravasz László épp akkor kereste meg Tüdős Klárát, amikor épp filmrendezői terveit bontogatta ki. Egészen pontosan egy tűzoltólétra tetején veszekedett a világosítóval, mikor megrázta alatta a létrát a belső felvételek operatőre: „Tessék lejönni, itt a püspök úr!”
Ravasz László a Nőszövetség megszervezésére kérte Klárát, amit ő a művészi ambíciói miatt hárított, mire Ravasz László kissé szomorkásan rámosolygott:
„Nem fog maga se színházat, se filmet rendezni többé, mert nem olyan világ lesz.”
***
Aztán elkezdődtek a bombázások, áldozatul esett a Déli pályaudvar is, megjelentek a sárga csillagok és jöttek, jöttek a menekülőkkel teli vonatok Erdélyből.
Sztálin-gyertyák égtek a város felett és szőnyegbombázások sorozata zúgott, Klára úgy érezte, megmozdult a föld és benyeli Magyarországot.
Klára minden este járta a pályaudvarokat, s ha magára maradt gyermeket vagy öreget talált, akinek nem talált helyet egyik misszióban sem, felküldte Istenhegyi úti otthonába, ahol egyre szaporodtak a fedelet kereső, ide-oda bolyongó emberek. A padláson tárolt Győrffy kollégiumi ágyak tették lehetővé, hogy mindenkinek jutott fekhely is.
Két fiatal tanítónő érkezett segítségként az Istenhegyre Klára mellé, M. Kovács Piroska, aki a fasori református leányotthont vezette korábban, és Juhász Ilona, aki a Soli Deo Gloria utazótitkára volt.
Klára csodálatos módon nem csak élelmet tudott szerezni az Istenhegyi otthonban menedéket kapottak számára, de egy vagon szenet is, így a legvadabb télben is volt fűtött helyiség a gyerekeknek, s a konyhában mindig égett a tűz.
***
1944. december 24. Már szétbombázták a vízvezetéket, s az Istenhegyi út 92-ből a Mátyás király kútjához, egy kis sziklabarlangféléhez kellett vízért járni, jó kétszáz méterrel feljebb a hegyre.
Karácsonyfát állítottak a nappaliban, a konyhán mézeskalács sült, a két tanítónő bethlehemes játékot tanított az árva gyerekeknek.
Tüdős Klárában indokolatlan derű és nyugalom uralkodott, ami mindenkire átragadt a házban.
Amint sötét lett, a bepokrócozott ablakok mögött meggyújtották a gyertyákat a karácsonyfán, az ezerfelől menekült csemeték eljátszották a betlehemi történetet.
Odakint dübörgött az ágyútűz, vijjogtak az aknák, a Diósárokban szakadatlanul bőgött a Sztálin-orgona. A szomszédos utcákban egészen elszabadult a pokol, részeg katonák törtek, zúztak mindent, amit értek.
Az Istenhegyi út 92-ben a nappalijában árvák, menekültek, hontalanok, ismeretlen ismerősök állják körbe a karácsonyfát, s együtt éneklik a Mennyből az angyalt.
Miközben a háború pusztító démonai gyújtogatnak, pozdorjává törnek otthont, kórházat, embert, állatot, ebben a gyilkos kavargásban nagy, puha szárnyak takarták be az Istenhegyi úti kicsiny nyájat.
***
Hajnali négykor váltotta Tüdős Klára férjét a pince-ügyeletben, kazán mellett. Itt többnyire csend volt. Sem az emberek zaja, sem az aknák pufogása nem hallatszott élesen.
Ha nagyon remegett a föld, Klára vagy azt énekelte, hogy „Légy csendes szívvel és békével”, vagy azt, hogy „Mind jó, amit Isten tészen…” közben megrakta a tüzet, s várta, hogy rá lehessen engedni az első tartály szenet.
Ez volt Klára csendes órája. De amíg nézte a tüzet, nem a tüzet látta, hanem életének filmje pergett előtte a sötétben, a megrendült világ kellős közepén. Ebben a magányban lettek világosak előtte Jézus szavai.
Ennek a tűznek a fényében élte át Tüdős Klára, hogy milyen volt Jákób birkózása az angyallal. A sok-sok sötét hajnalon át folyt a küzdelem abban a szenespincében, míg az angyal minden védekező fegyvert kiütött Tüdős Klára kezéből.
Miközben az orosz ágyúk martalékává vált Budapest, Tüdős Klára megmenekült. És mindenki, aki azon a télen az Istenhegyi út 92. lakója volt.
Megjelent a Tüdős Klára életét feldolgozó regényfolyam második kötete. A századforduló soktehetségű, református női ikonjának életét Bódis Kriszta szőtte szöveggé, Korzón a pokolba címmel. A teljes cikk itt elérhető.
Fotó: Fortepan
Forrás: Dizseri Eszter, Zsindelyné Tüdős Klára, Kálvin Kiadó, Budapest, 1994.
Zsindelyné Tüdős Klára, Csizma az asztalon, Harmat Kiadó, Budapest, 1998.
Bódis Kriszta, Korzón a pokolba, Európa Kiadó, Budapest, 2023.