Testvérek között ötödik gyerekként a nagyok megtanítottak arra, hol a helye a legkisebbnek. „Ne szólj bele, te még kicsi vagy…” A nagy korkülönbség miatt elfogadtam, mert tudtam, hogy szeretnek is. Az egykorúakkal viszont kiverekedtem a helyemet. Néha szó szerint, így gyakran betelt az ellenőrzőm. Mégsem tudtak leinteni. Megtaláltam a helyem a lányok és a fiúk között. A kamaszévek válságai kikezdték a nagy ősbizalmat, mint a legtöbb egészséges tizenévesnél történik. Megingott a hitem. Hol a helyem? Mit kezdjek magammal? Anyám azt mondta, belőlem védőügyvéd lesz, mert mindig mentséget kerestem annak, akit bíráltak. Lehetnék segítő, vigasztaló vagy gyógyító. Az orvosira nem vettek föl, titkos vágyam, a teológia elérhetetlennek látszott. A lányok, ha végeztek, papnénak álltak. Nem szentelték föl őket, gyerekórát tarthattak. Ez kevés. Vagy sok? Féltem a gyerekektől, nem mertem szembesülni saját gyerekkori fecsegő, nevetgélő másommal, aki csak szórakozni jár az iskolába.  

És Isten mit akar velem? Honnan lehet azt tudni? Honnan volt az a késztetés, hogy teológiát szeretnék tanulni? Nem láttam jelt. A döntés válságában senki nem segíthetett. Valaki dobott végül egy mentőövet, a pótfelvételire jelentkeztem. Életem legjobb döntése volt. Az első nap megkaptam a jelt: megérkeztem, itthon vagyok. Az egyházban van a helyem. Lelkészgyerekként nem voltak illúzióim az egyházról, az emberek itt is ugyanolyanok, mint mindenhol. De Ő, akit követünk, néha megemel, és a cél, amerre tartunk, ragyogó. Szüleim is hitelesek voltak.

Amiről álmodni se mertem volna: a legkiválóbb igehirdető kért, hogy legyek munkatársa és utódja.

A helyemre álltam. Nem az ő helyére, a sajátomra.

Nem ment könnyen, mert megint egy nagy, tiszteletre méltó mellett találtam magam. De ő is becsült és szeretett, atyai barátságába fogadott. A gyülekezet is. A negyven év során időnként tolakodott a kérdés: Helyemen vagyok? De nincs ennél jobb hely. Nem helytelenkedek. Csak néha. Az önreflexió, ami bennem állandóan működik, segít észrevenni. Túlságos harsányan előtérbe helyezem magam, vagy éppen hallgatok gyáván, pedig szólnom kellett volna?

Szeretek lelkész lenni, ez identitásom alapja. Szeretnék hitelesen az lenni, aki vagyok. Minden helyzetben azonos önmagammal. Itthon vagyok a testemben nőként, a térben Magyarországon, és az időben a 21. században. Bár az idővel harcban állok. Nem érzékelem a múlását, és most már számolnom is illene…

Honnan tudja az ember, hogy a helyén van?

Érzi, sejti, a békessége és a derűje igazolja, hogy rendben van. Ha nem, akkor a lelkiállapota az aggódás, a gond, a kivetettségérzet. Vizsgálom: hol szeretnék lenni, mire vágyom? Mi akadályoz abban, hogy az megvalósuljon? A kapcsolataim fölfelé, befelé és kifelé állandó karbantartást igényelnek. Mit teszek azért, hogy gyógyuljanak és javuljanak? Testvéreimhez hozzáöregedtem, ők a barátaim, mindig számíthatok rájuk. Házastársammal és a távolabbi családtagokkal is igazodunk egymáshoz.

Ahol én állok, oda más már nem állhat. Ha átadom a helyemet, újra helyezkednem kell. Hová? Mit jelöl ki Isten nekem most? Erősen figyelek.

Hamvazószerdával megkezdődött a böjti időszak.

A böjthöz mint önmegtartóztatáshoz, testi vagy lelki diétához is könnyen kapcsolódik a világ: lemondok valamiről, ami nekem nagyon fontos vagy örömet okoz, és jobban, sőt, jobbnak érzem magam ettől.

Jézus mindig nagyon másról beszél, mint amit az adott vallásos kereteken belül ki-ki meg tudott érteni – beleértve a tanítványait is.

Szeretnénk rátalálni arra az útra, melyet az Ézsaiás könyvében fogalmaz meg Isten arról, hogy neki milyen böjt tetszik (vö. Ézsaiás könyve 58. rész, 6-14. versek).

Krisztus kereszthalálának és feltámadásának ünnepe felé haladva ezért vetettünk fel egy kérdést, mely alkalmas lehet arra, hogy vallásost, „hitetlent” és hívőt egyaránt kimozdítson abból a rendszerből, amelyben gondolkodik. Lelkészeket és művészeket hívtunk meg arra, hogy osszák meg velünk gondolataikat, tapasztalataikat. A kérdés így hangzik: „Helyeden vagy?"

Honnan tudhatjuk, hogy a helyünkön vagyunk-e? Van olyan térkép vagy iránytű, amely megmondja, mikor vagyunk a helyünkön a hivatásunkban, a kapcsolatainkban, a szolgálatunkban?

Nyugtalanító felvetés, mint minden, amire nincs azonnal válaszunk. Ám ezek a helyzetek visznek közelebb a valósághoz. Nem tudjuk csípőből a választ. Talán nincs is végérvényes megfejtés e földi vándorúton. Úton vagyunk.

Ez alkalommal Karsay Eszter nyugalmazott református lelkipásztor vallomását osztottuk meg.