„Az emberek igazi ópiuma, hogy nincs semmi a halál után. A legmegnyugtatóbb gondolat, hogy az árulásaink, kapzsiságunk, gyávaságunk és gyilkosságaink miatt nem leszünk megítélve. Pedig az összes világvallás azt vallja, hogy tetteink elpusztíthatatlanok.” Czeslaw Milos
A lélegzet művészete
Azt szokták mondani, hogy a szinkronúszás olyan, mintha 100 méter sprintet kellene futnod úgy, hogy közben nem vehetsz levegőt. Ráadásul még annak a látszatát is kell keltened, hogy ez meg se kottyan.
Nyolc éves korom óta szinkronúszom, gyakorlatilag nagyobb biztonságban érzem magam a vízben, mint a szárazföldön. Számtalanszor megkaptam azt a kérdést, hogy mennyi ideig bírom levegő nélkül, s mivel erre nem volt soha konkrét válaszom – ugyanis mi nem mérjük – egy zötykölődő autó hátsó ülésén unatkozva egyszer lemértem. Három percet. Azóta csípőből ezt válaszolom a kérdésre.
Azonban a helyzet az, hogy ez önmagában semmit sem számít. Hiszen nem az az igazi kérdés, hogy a három-négy perces kűr vége felé te lent bírsz-e maradni a víz alatt, hanem az, hogy hogyan bírom erővel, amikor már mindenem zsibbad, meg tudom-e feszíteni magamat, tudok-e még mindig figyelni a másikra, alkalmazkodni hozzá, művészi lenni.
Valahol az élet is ilyen. Sprinteket megyünk, minimális megállással, lélegzetvétellel, s a lényeg nem az, hogy kibírjuk-e, benne tudunk-e maradni, hanem hogy hogyan csináljuk végig. Amikor elfáradunk, és azt érezzük, nincs elég levegőnk, hogyan viselkedünk? Csapatjátékosok tudunk-e maradni, vagy minden reflektor ránk és a szükségleteinkre helyeződik? Vannak-e apró levegőhöz jutásaink, amik segítenek?
Vajon mi történne, ha egy szinkronúszó ebben a helyzetben csak arra figyelne, hogy nem kap levegőt, fájnak a lábai, a tüdeje meg majd kiszakad a helyéről? Minél jobban fáradunk, annál jobban kell figyelni a másikra, minél kevesebb levegőnk van, annál jobban kell azt a keveset jól használni.
Engem két dolog segít át a hétköznapok kevés fellélegzéssel járó időszakain. Az egyik egy kérdés: mi az, ami igazán fontos? Ebben az időszakban, ebben a helyzetben, ebben a napban. A legtöbbször az embereknél és a szeretetnél kötök ki. Tudjak „jól szeretni”. Ami sokszor magában hordoz minden olyan megfeszülést, amit egy kűr végén kell megtennem. A társamat magam elé helyezni, fókuszálni, erőt venni. A másik pedig az, hogy a rövid fellélegzéseket hogyan használom ki. Tudok-e magamról jól gondoskodni?
Az ember azt hinné, hogy amikor a szinkronúszó egy hosszú víz alatt töltött lábmunka után végre levegőhöz jut, akkor kicsit megpihenhet, újratöltődhet. De ez korántsem így van. Ahogy a percek telnek, egyre jobban zsibbadunk, egyre nehezebb ugyanúgy teljesíteni. Ha pedig bármelyik ponton túlságosan elengedjük magunkat, sokkal nehezebb visszajönni.
Pihenni könnyű – gondolhatjuk. Igen, az, amikor van legalább két heted, van idő kiszakadni, letenni dolgokat, majd újra felvenni. De valljuk be, kevés ilyen lehetőség adódik! Pihenni akkor, amikor csak kis fellélegzéseink vannak, nagyon is nehéz.
A mai világban minden az időnkért verseng. Ha az ember azt érzi, van egy kis ideje fellélegezni, most a legnehezebb megtalálni, hogy mi kell nekünk igazán. Van, aki teljesen elenged, sorozatról sorozatra ugrik, s van, aki a szabadidőből is a lehető legtöbbet akarja kihozni.
Nekem időről időre le kell ülnöm és számot vetni. Mi adott az elmúlt időszakban igazi feltöltődést és mi nem? A mércéje pedig nem a hatékonyság, hanem a kapcsolataink. Tudtam-e jól kapcsolódni a párommal, a munkatársammal, a barátaimmal? Tudtam-e jól kapcsolódni Istennel?
Számomra van, amikor a baráti beszélgetések, máskor az egyedüllét, néha a kreativitás, vagy épp a monoton pakolás, a természetben levés vagy a városban kószálás az, ami igazi fellélegzést ad. A csavar mindebben, hogy ezek sokszor kényelmetlenséget okoznak. Könnyen megesik, hogy ott vagyunk az erdőben egyedül, végre gondolkodhatunk és könnyebb a telefonunkhoz nyúlni. Eltereljük a figyelmünket, mert a kiszakadás nem megy magától. Odafigyelés, türelem, átadás kell hozzá. Ilyenkor sokszor mit csinálunk? Kikapcsoljuk a telefont. Csakhogy az igazi válasz az lenne, hogy eljutunk oda, hogy egyszerűen nem akarjuk, hogy a dolgok másképp legyenek. Nem akarunk máshol lenni.
Nemrég jött elém a „kimaradás öröme” megfogalmazás, avagy az az érzés, amikor az embernek sikerül megértenie, hogy véges. Tudja, mi a fontos számára és ezért nem akar minden lehetőséget nyitva hagyni, nem csúszik bele a társadalmi trendekbe, nem akar mindent „kimaxolni”. A döntéseink következménye az lesz, hogy bizonyos dolgokból kimaradunk. Éppen ez ad értelmet a döntéseknek. Állást foglalsz amellett, hogy mi a legfontosabb számodra. Ha nem kellene döntened arról, hogy mit hagysz ki, a választásodnak nem is lenne jelentősége.
Egy szinkronúszó retteg az „egybekűröktől”, avagy attól, hogy anélkül, hogy az edző megállítaná valahol a zenét egy pihenő erejéig, végigcsinálja a három perces kűrt. Márpedig csak így lehet felkészülni a versenyre. Amikor az egyik Európa-bajnokságra készültünk, a csapatunk mondása az volt egy-egy ilyen előtt, hogy „úgyis zsibbadni fogsz” – akkor is, ha beleadsz mindent, és akkor is, ha nem. Felkészítettük magunkat arra, hogy végesek vagyunk, nem lehet elkerülni az elfáradást, kellemetlenséggel fog járni, de közben tudtuk azt is, hogy hogyan reagálunk majd erre. Tudtuk, hogy abban a helyzetben mi az, ami igazán fontos.
És neked? Mi az igazán fontos?
A szerző Masters-világbajnok, korábbi magyar válogatott szinkronúszó.
Fotó: Geberle László
Nyáron, amikor a napok hosszabbak, mezítláb barackot eszegetve vagy legalább a kerti locsoláskor hűsölve, egy kicsit mindannyian fellélegezhetünk. Ha idő nincs rá, legalább egy kis tér nyílik, ha tér nincs, legalább több mindenre van idő… És még az is lehet, a Lélek váratlanul betölt, és ezeket is formálja velünk együtt.
A sorozat korábbi írásait itt és itt olvashatja.