A január 27-i anyaországi és felvidéki lelkésztalálkozó egyik csoportbeszélgetése a református identitás mibenlétére kereste a választ. A műhely első részében Beszterczey András, a Debrecen-Nagytemplomi Református Egyházközség lelkipásztora osztotta meg gondolatait a témában, részben Eberhard Busch: Református. Egy felekezet arculata című könyvére támaszkodva, részben kihangosítva saját és lelkész kollégák gondolatait.

„A reformátusok akkor igazán reformátusok, ha először kimondják: Krisztus megvallása a döntő. Mindenekelőtt ebben az értelemben jelenti a református kifejezés azt is, hogy keresztyén” – fogalmazott. Beszterczey András elmondta: azt nevezzük reformátusnak, ami szüntelenül meg tud újulni – akár annak árán is, hogy búcsút mondunk valaminek azért, hogy a legfontosabb továbbra is a legfontosabb maradjon. „Vannak olyan református közösségek, melyek ugyan első pillantásra régimódinak tűnhetnek, mégis korszerűen tudnak minket eligazítani az élet nagy kérdéseiben.”

A lelkész felhívta a figyelmet, hogy az egyházat először „evangélium szerint reformáltnak” nevezték, amely annyit takar, hogy a megváltozott körülmények között is vissza kell térni Isten ügyéhez úgy, ahogyan azt a Szentírásban kijelentette. „Mindenekelőtt Isten élő Igéjéhez igazodunk. Az emberek akkor hallják meg igazán, ha megértik, hogy ma is szól – hozzájuk. Az Igével Isten mindig ugyanazt, de új módon mondja. Amikor az egyház az Igére hallgat, akkor nem valamilyen múlthoz bilincseli magát, hanem a mindenkori jelenben él Istennel és az Ő segítségével.”

Beszterczey András szerint fontos, hogy magunkra, mint egyházra Isten vándorló népeként tekintsünk. Vándorlásunk során szembesülni fogunk azzal, hogy a korszakok változásával más és más kérdések válnak égetővé, amelyeken Jézus Krisztus megvallása áll vagy bukik. „Akik minket hallgatnak, szomjazzák a tanítást például a családról, a férfiról és a nőről, a halálról és a betegségekről – vagy éppen az eutanáziáról. A Szentlélek arra indít bennünket, hogy mindig azt valljuk meg, amit éppen szükséges” – mondta. Emlékeztetett arra is, melyek a nélkülözhetetlen alapok református egyházunkban: a Szentírás, az evangélium prédikálása, a keresztség, az úrvacsora és a hit a Szentháromságban. „Ez az egyház egyház. Nem az egyedül üdvözítő egyház, de a maga helyén és a maga keretei között Jézus Krisztus egy, egyetemes és apostoli egyháza.”

A lelkész elmondta, hogy a reformátusok számára fontos a közélet formálása, ami nem keverendő össze a politikai szerepvállalással. „A közélet formálását az a szándék mozgatja, hogy az emberi együttélésben igazságosság és béke uralkodjék, és a gyengék hathatós védelmet és támogatást élvezzenek az erősebbekkel szemben.”

Az előadáson szó esett a református egyházat körülvevő – vagy sokszor azt belülről feszítő – kihívásokról is. Ennek egyik feltűnő jellemzője az egyre növekvő szellemi és szervezeti feszültség a népegyház és a hitvalló egyház fogalmai mentén, melynek feloldására több megoldási kísérlet is kínálkozik. Ezek közül néhány veszélyes irányba viheti el egyházi életünket. Ilyen például a szekularizáció, melynek komoly táptalaja a politikai keresztyénség, illetve, ha az egyház magát túlnyomórészt szekuláris feladatok mentén definiálja és pusztán intézményfenntartó, szolgáltató egyháznak tekinti magát. Veszélyes továbbá a relativizáció, ami azt jelenti, hogy nincs mindig egyértelmű válasz egy adott kérdésre („attól függ!”), és a liberalizáció is, ami pedig nagyon sokszor a korszellemhez való igazodást takarja.

A lelkész szerint vannak olyan „megmondó” közösségek, melyeknél a radikalizáció érhető tetten, amely annak köszönhető, hogy az emberek kész állásfoglalásokat akarnak hallani és kapni, a tények, az információk és a mérlegelési szempontok közlése helyett. „Kicsit leszoktattuk az embereket a gondolkodásról” – mondta.

„Esetünkben a centralizáció nem más, mint hogy egyre központosítottabb irányítási rendszereket lehet alkotni az egyházban, illetve ott vannak a klerikalizáció jelei, noha a reformáció egyik nagy vívmánya az volt, hogy Krisztus hármas tisztét (próféta, király és pap) nem egyes emberek, hanem az Ő egyháza, az Ő teste jeleníti meg. Az egyes szolgálatra elhívottak nem a gyülekezet fölött, hanem a gyülekezeten belül végzik szolgálatukat! Nem a gyülekezet fejei! A gyülekezet vezetői is Krisztus hármas tisztében kell szolgáljanak.”

Beszterczey András úgy véli: ha identitásról beszélünk, akkor az elköteleződés, az áldozathozatal és a rendszeresség Szentlélek által munkált csodás összességére kell gondolnunk, melynek meg kell valósulnia, és állandóvá kell válnia egyháztagjainkban.

Fotók: Dezső Attila