„Tévedhetetlenül megsejtette, hogy ez hívás, és aki csak meghallja, az követni akarja, sőt, képes is lesz rá, hogy kövesse, ha kell, akár világok vagy évszázadok messzeségén keresztül is."
C.S.Lewis
A robotos
Tőkéczki László
(1951–2018)
Az történt, amire készültünk – mondta ma délután egy közös barátunk Tőkéczki László halálhíréről értesülve. De hát lehet-e a barátaink halálára készülni?
Ha ugyan a halálra (de csak a magunkéra) nem csupán lehet, hanem kell is, a régi keresztyén szabályok szerint, mégis, erős sejtelmünk volt, hogy a mi korunk egyik robotosa, közéleti szereplője, kiváló történésze, tanítója, népművelője, vitázója, tanácsolója, szerkesztője, kurátora, presbitere, egyházi tisztségviselője, tehetséggondozója, Tőkéczki László elégeti magát abban a nagy munkában, amely sokkal nehezebb volt és lesz is, mint a darabjaira szaggatott magyar világ anyagi újraépítése.
Mert a szellemi roncsolás szellemi gyógyítása, a történet-tudati útvesztés erkölcsi értelmű kiigazítása, egyáltalán, az útbaigazítás, az életünk vissza-szervesítése a hagyományokba nem történhet meg varázsütésre, nem megy végbe politikai voluntarizmussal, csak rendületlen és állhatatos munkával, egészséget roppantó odaszántsággal, napi munkával, robotban – és csak önként.
Tudósi munkáját nagy megbecsülés övezte, könyvei, tanulmányai, előadásai maradandó értékek lesznek mindaddig, amíg szabadok vagyunk – ezt tudta jól. De leginkább mégis azokat szerette, akiket még nem járt át a visszanyert szabadságunk szépsége, a legszívesebben és leggyakrabban a szétzüllesztett falvak és lerongyolt kisvárosok maradék közösségeit látogatta, azokat, akik közé nagy tudósok, sikerdíjas sztárelőadók, ügyeletes megmondó-emberek nem jártak „le”, mert nem is tudtak, nem is akartak az effélékről tudni. Azokat a láthatatlanokat szerette ősei pátriájában, Abaújban, aztán a Duna mentén, de Erdélyben és az Őrségben is, akiket „kiirtott az idő gazul” (ahogy Jékely Zoltán fogalmazta), azokat a láthatatlanokat szerette, akiket mindazáltal látott az Úr. És azt akarta, hogy lássanak.
Konzervatív ember volt, de nem volt múltimádó, ismerte a magyar és európai történelem összes végzetes nyomorúságát. Ezért óvott azoktól is, akik neomániában szenvedtek. Sem a múltat, sem a jövőt nem istenítette, nem kellett istenítenie semmit és senkit, az élő Istent dicsérte, a Teremtőt és Gondviselőt, a Megváltót és Megszentelőt. Régebben mesélte róla egyik ismerőse, hogy nála nagyvonalúbb, gálánsabb ember kevés akadt. Leginkább azok kértek tőle támogatást meg hitelt, akik nem fizették meg az adósságot, hanem pocskondiázták, becsületét tiporták. Aztán újra hozzá folyamodtak, hogy pótolja ki nekik, amit elkorhelykedtek szellemi és valóságos italkimérések pultjainál. Ismerte a „hetvenhétszer is” megbocsátás titkát. Az érdekek nem érdekelték, csak egy érdekelte: az érték.
Családjával, gyülekezetével, egyházával egy közösségben gyászolja őt az egész magyar szellemi élet, tanítványai, tisztelői, az újraformálódó magyar közélet.
A barátunk volt, aki szeretett bennünket. Most leginkább gyermeki őszinteséggel elmondott, egyszerű szavú imádságai visszhangzanak bennem: semmi pátosz, semmi sallang, csak egy isten-gyermek tiszta bizalma. Ma reggel még, kórházba vitele előtt, bizonnyal olvasta a napi Igét, Jézus szavait: nem a sok beszédért hallgat meg minket Isten, hanem azért, amit a titkos szobán, ajtót magunkra zárva, az Atyával kettesben maradva elmondhatunk Annak, Akié mindig az utolsó szó, a feltámadásra hívó, Maga jobbjára állító szent meghívás. Ezért hálás a szívünk, tudva, hogy akár élünk, akár halunk, a mi hűséges Megváltónkéi vagyunk. A Hűségesé.
ABFRA
Tőkéczki László 1951. szeptember 23-án született Szikszón. Miskolcon érettségizett, majd a debreceni és a budapesti egyetem bölcsészkarán történelem–német szakos tanári oklevelet szerzett. 1975 és 1978 között a kispesti Landler Gimnáziumban tanított. 1978-ban került az Akadémia Pedagógiai Kutatócsoportjához, amely 1981-től az ELTE-hez tartozott. 1985-től az ELTE pedagógiai tanszékén tanított neveléstörténetet. 1989 óta az ELTE Művelődéstörténeti tanszékének a docense volt.
1991 óta dolgozott a Hitel szerkesztőjeként, 1994-ben nevezték ki a Valóság főszerkesztőjének, társadalmi munkában pedig részt vett a Protestáns Szemle szerkesztésében. A Duna TV alapító kuratóriumának tagja volt, ahol a történelmi egyházakat is képviselte. Az 1998-ban alapított Református Tehetséggondozó Alapítvány elnöke és a Magyar Protestáns Tanulmányi Alapítvány alapító tagja volt. 1999 óta a Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány kuratóriumának tagja volt. 2002-ben a Dunamelléki Református Egyházkerület világi főjegyzőjének választották, majd 2009-től haláláig az egyházkerület főgondnoki tisztségét töltötte be. A Tudományos Ismeretterjesztő Társulat (TIT) alelnöke volt. Évek óta évente mintegy 100 előadást tartott Magyarországon és a kisebbségi magyarság körében tudományos, egyházi, politikai és közművelődési témákban. Rendszeres szereplője volt a köztévén futó Szabadság tér ’56 című műsornak is.
Kutatási területe a sajtó-, eszme- és neveléstörténet, valamint a protestáns egyház története. Kismonográfiát publikált Prohászka Lajosról, és 2000-ben jelent meg Tisza István eszmei, politikai arca című monográfiája.
Tőkéczki Lászlót 2014-ben a Magyar Érdemrend középkereszttel tüntették ki, 2017-ben pedig megkapta a Széchenyi-díjat a magyar és az egyetemes történelem, illetve az eszme-, művészet- és művelődéstörténet területén egyaránt kimagasló tudományos és oktatói pályája, különösen Tisza István életművével kapcsolatos hiánypótló kutatásai és publikációi, valamint széles körű történelmi ismeretterjesztő tevékenysége elismeréseként.
A Parókia portálnak adott interjújában Tőkéczki László korábban úgy fogalmazott:
„Az Isten előtti egyenlőséget természetes módon elfogadom. Az emberek azonban nem egyenlőnek, hanem egyenlő méltósággal születnek. Ilyenformán a demokráciának is ez lenne az alapja, mégsem erről szól, hanem inkább a jogok egyenlőségét deklarálják benne. A jogi egyenlőséget ugyan ki lehet mondani, de a világ mindig az erőviszonyok dinamikusan változó összefüggéseiben létezik. Magyarul az, hogy egyenlő jogaink vannak, nem sokat jelent, ha nincsenek egyenlő erőink. Az egyik ember okosabb, a másik kevésbé, az egyik erősebb, a másik gyengébb, valaki hosszabb, valaki rövidebb ideig él. Ezek olyan kérdések, amikkel kapcsolatban nem fellebbezhetünk, mert Isten akaratából vagyunk olyan küldetéssel, rendeltetéssel a világban, amilyennel vagyunk.”