„Mintha az utóbbi időkben nem örömódáinktól, szeretet- és Krisztus-himnuszainktól vált volna visszhangossá a nyilvános tér. Pedig örülhetnénk, még szomorúságunkban is, hogy valóságos és megkerülhetetlen helyzet állt elő. Örülhetnénk, mert felmentést kapunk a bűnbakkeresés gyötrelmes és kilátástalan kötelezettsége alól. Örülhetnénk, mert arra kényszerülünk, hogy ennél sokkal mélyebb és átfogóbb megfontolásokig jussunk el, nem elégedve meg a felszíni feszültségeket eligazító megoldásokkal” – Visky András író, dramaturg, színházi teoretikus az Élő Ige Éve fővédnöke leköszönő beszédéből idéztünk, melyet egyházunk idei tematikus évének záróalkalmán, az Élő Ige Napján mondott el a Zsinati székházban 2024. október 26-án, szombaton.

Visky András idén többször is szólt a református hívekhez. Az Élő Ige Évének nyitóeseményén 2024. január 27-én az anyaországi és felvidéki lelkésztalálkozón elmondott első fővédnöki megszólalásában úgy fogalmazott:
„Az élő Ige éve meghirdetésének napján a szerelemről szeretnék beszélni. Nemcsak világra jöttem a szerelemből, hívővé is a szerelem szült.” Akkor így zárta beszédét: „Az Élő Ige nem szó, és nem hitető beszéd, hanem szülés. Ha nincs szülés, akkor semmi nincs, kő kerül kőre, fölépülnek az önaffirmáció szentélyei, hogy elfedjék a tátongó ürességet. De nem marad kő kövön – nincs ennél boldogabb prófécia.” – A beszéd teljes terjedelmében itt olvasható: Se szó, se beszéd

Szerkesztőségünkhöz eljuttatott 2024. szeptemberi írásában Visky András az Élő Ige évének mögöttünk álló időszakára, annak kérdésfeltevéseire hívta fel a figyelmet. Ebben így írt:
„Az elmúlt időszak közegyházi megrázkódtatásai azt a látszatot keltették, hogy homokszem került a gépezetbe, és az előállt helyzetet a személycsere fogja egy csapásra megoldani. Lényeges teológiai kérdések a nyilvánosságban nem merültek fel, az egyházi intézményrendszer felépítésének szükséges és elkerülhetetlen reformja nem jött szóba. Az az érzés kerített hatalmába, hogy a homokszem és gépezet metaforája nagyon is érvényes, csak éppen fordítva állja meg a helyét. Maga a gépezet, a struktúra egésze a(z egyik) hathatós akadály a Megváltás és a missziói elhívás útjában.” – A szöveg teljes terjedelmében itt olvasható: Hol van az ő Istenük?

Visky András idei harmadik nyilvános fővédnöki megszólalását, az Élő Ige Napján elmondott beszédét az alábbiakban teljes terjedelmében közöljük.

1. Az Élő Ige mint valóságpillanat

A januárban nyilvánossá tett Élő Ige éve végéhez közeledünk. Hamarosan beköszönt advent, hogy megkészítse az utat a születésünnep előtt. Az Élő Ige egy tehetetlen, tökéletlen emberi védelemre szoruló gyermekben ölt testet. A kiszolgáltatottságban és gyöngeségben, a megalázottságban és kitaszítottságban. Az Élő Ige a hatalommal bírókkal szemben lép a történelem színpadára. Szépséges dramaturgia, gyermeki örömmel tölt el ez az isteni invenció.

Az Élő Ige látható és érzékelhető formája maga az ember. De még csak nem is a szabad ember, hanem a szabadításra szoruló ember. A szolga, pontosabban a rabszolga testében lép színre a Megváltó, a hozzá hasonló rabszolgák közé. Nem tudom leírni ezt a mondatot anélkül, hogy ne járná át a mellkasomat a születésünnep mindig megújító boldogsága.

Pontatlan szó itt a forma – „szolgai formát vett fel” –, egyik-másik bibliai fordításban is az, hiszen a szolgaság, még inkább a rabszolgaság nem egyéb, mint elhagyása vagy elveszítése az eredendő formának. Azaz mindennek, ami az emberben a teremtő és szabadító Isten valóságos érintése.

A mi történetünk – az emberé – a bibliai elbeszélés szerint szabadítástörténet. Visszahelyeződés a formába. „Isten formájába”, az Írás szerint. Krisztus a formáját elveszített ember testébe születik bele, más szóval magába a formátlanba száll alá. Alászáll a poklokra.

Isten országa közöttünk van, a csillagos ég felettünk, a pokol pedig bennünk.

Krisztus magára ölti az embert, a maga teljes történetével együtt. Sebei, kiüresedettségei, önigazoló dühe sokaságával. És amint ez megvalósul, mindjárt gyermekgyilkosságok sorozata veszi kezdetét Betlehemben. Pedig még visszhangzik az ég az angyali hozsánnától. Színre lép az emberi őrület, a fékezhetetlen bestialitás. Megmutatja magát a hatalmi logika a maga leplezetlen valójában. Újszülöttek, kicsi ártatlanok kerülnek szembe a fennállóval. Elszabadul a pokol.

Amint az Élő Ige közöttünk lakozást vesz, hogy ezzel a régi nyelvi fordulattal éljek, valóságpillanatok jönnek létre. A valóságpillanatok hatálya alól senki nem vonhatja ki magát. Az egyházi intézmény sem. Az Élő Ige színtiszta apokalipszis. Nyilvánosságra hozza, feltakarja mindazt, ami a tiszteletet parancsoló díszletek mögött lapul. Nincs az az intézményi berendezkedés, amely be tudná biztosítani magát az Élő Ige szeretetteljes tűzvészei előtt.

De ezzel természetesen semmi újat nem állítunk. Azt a tényt rögzítettük csupán, amit személyes és közösségi, valamint történelmi léptékű átrendeződések idején mi magunk is megtapasztaltunk. Hogy ti. az erősek és hatalommal bírók előbb-utóbb helyet cserélnek a gyengékkel és vesztesekkel. A gyengék és vesztesek elfoglalják az egykori hatalmasok helyét, és kezdődik minden elölről.

Az Egyház útja viszont nem ez. Amennyiben ez volna, a világi hatalom logikája szerint lenne hivatott megszervezni mindennapi életét. Maga is győzelemfüggővé válna. A győzelemaddikció azt feltételezi, hogy mindig találjunk egy legyőzhető ellenséget, aki biztosítja számunkra napi betevő győzelemfalatunkat. Ha nincs ez az ellenség, magas professzionalizmussal könnyűszerrel megkreálható. A mi mindennapi győzelmünket add meg nekünk ma.   

Ha pedig vannak mégis az Egyháznak ellenségei, és miért ne volnának, hiszen mindig is voltak, akkor elég, ha áldjuk azokat, akik bennünket átkoznak. Akkor elég, ha készek vagyunk meghalni az ellenségeinkért. Ahogyan a Názáreti Jézus tette miérettünk. Nem szükséges ennél többre ragadtatnunk magunkat. A tanítvány nem feljebb való mesterénél.

Az Egyház nem a győztesek, és nem a vesztesek, hanem a mindekori, megváltásra szoruló ember oldalán áll. A Megváltás dimenziójához mérten a nagy ember is kicsi, és az erős ember is gyönge. De a puszta, esendő és nyomorult életét tekintve a látszólag nagy ember is és a kicsi is, a látszólag erős ember is és a gyönge is a maga nemében egyetlen és kiemelt eseménye a létezésnek. Mert a békességes örökélet, mármint a megváltás különleges lehetőségével bír, és ez mindenki számára egyképpen nyitott.  Ezért nem vesz részt az Egyház sohasem, semmilyen formában a hatalmi körforgásban. Krisztus Egyházától mindenestől fogva idegen ez. A reformáció szellemétől pedig nagyon is távol áll.

Hallom persze, mit mondok: az egyháztörténet teljességgel ellentmond ennek az állításnak. De én az egyházat nem mozdíthatatlan építményként, hanem kegyelmi történésként fogom fel. Hiába van, amikor nincs. Akkor is van persze, mondjuk máris, hallom, de ne siessük el. Tudom, hogy az üldöztetése idején bujkáló Illés prófétát is emlékeztetnie kellett az Örökkévalónak, hogy nincs egyedül, mert „meghagyok Izráelben hétezer embert: minden térdet, amely nem hajolt meg Baal előtt, és minden szájat, amely nem csókolta meg őt.” De ez a nagy kép. Mi viszont nem csak ezzel a tudással és ezzel a tapasztalattal bírunk. Hanem bizony azzal is, hogy az Örökkévaló visszavonhatja, akár tőlünk is, a mandátumot. Most romokat látunk ott, ahol egykor virágzó gyülekezetek éltek. Ahol egykor azt hirdették, Krisztus egyházán még a pokol kapui sem vesznek diadalt, oda most riadt keresztények számára szerveznek zarándoklatokat, a virágzó spirituális katasztrófaturizmus jegyében. Talán mégsem ezt szánjuk gyermekeinknek, és gyermekeink gyermekeinek.

Értem én, hogy a nagybetűs Egyház, és hogy „ama napon”, de mi történik velünk – most? Érteni vélem azt is, amikor a Láthatatlan Egyházra mint objektív szellemi állandóra hivatkozunk, de ebből nem következik, hogy egyházként ne a megbocsátás és a kiengesztelődés, azaz tágabb értelemben ne a társadalmi megbékélés volna sok egyéb mellett az egyik igen nagy jelentőséggel bíró feladatunk.  A kihívottak gyülekezete láthatóvá válást is jelent, olyan kérdésekben mindenképpen, amelyek az egyházra bízattak.

2. Példázat. 1956, te csillag

Október 23-a előestéjén írom a mostani megszólalásomat. Folytassuk egy korabeli példával, ami a példázatok módján, minden bizonnyal megvilágítja az uralmi és az evangéliumi logika közötti lényegi különbséget.

Az 1958. október 23-án – 66 évvel ez előtt, pontosan – jogerőre emelkedett, édesapám perében született ítélet indoklásában a következő áll: „A szervezet célkitűzése az volt, hogy ideológiai harcot vívjon a szocialista kultúra és a marxista-leninista ideológia ellen, és ezáltal eltérítse a híveket a szocializmus építésétől. […] Az illegális Bethánia szervezet […] a református felekezeten belül folytatta tevékenységét, annak részét képezte, de szembenállása miatt a Román Népköztársaság népi demokratikus rendszerének nagy károkat okozott az államnak és magának a református egyháznak…” A Temesvári Tartományi Katonai Törvényszék, majd a Kolozsvári Tartományi Katonai Törvényszék nemcsak az akkor új, ma már egykori politikai rendszer, hanem az egyház integritása védelmében is eljárnak és hozzák meg súlyos ítéleteiket.

Az indoklás azt állítja, hogy aki szemben áll az állammal, súlyos károkat okoz az egyháznak.

Az állam készséggel megvédi az egyházat a híveivel szemben. Életben akarja tartani. Azért, hogy megszüntethesse. A hatalmi logika kéjesen a saját farkába harap.   

Még mielőtt fenyegetésnek fognánk fel a kiemelt mondatot – fenyegetés, persze! –, olvassuk ki belőle a mindegyre visszatérő történelmi mintázatot: az állam nagyvonalúan felajánlja a védelmet, és garantálja a biztonságot. Cserében függőségben tartja az egyházat. Még a védelmi pénzt is az állam fizeti a védelmet kényszerűségből vagy szabad döntésből elfogadó egyházi intézménynek. Csak néhány évet kell visszamennünk a történelemben, közvetlenül a második világháború elé, hogy ugyanazt lássuk, egy másik bestiális rendszer díszletei között. A hivatalos egyház stratégiai partnerré válik a vérontásban a beígért védelem és biztonság fejében. Akkor, amikor a hatalmi berendezkedés nyíltan egy pogány fordulatra szánja el magát.    

A védelem szinonimája ebben az összefüggésben a felszámolás. 

Egy másik idézet. 1956 közvetlen közelében és annak hatására születik ez a politikai program is. „Felmerül, mit akarunk mi az egyházakkal (...) most nem úgy lesz, hogy alkalmazkodnak és megmaradnak, hanem alkalmazkodnak és meg fognak szűnni.” Kádár János nyilatkoztatta ki ezt az MSZMP PB ülésén, 1960. március 13-án. Prófétai beszéd, ami gyors léptekkel látszik beteljesülni. „Alkalmazkodnak [a korszellemhez, a fennálló hatalomhoz stb.] és meg fognak szűnni.”

3. Testvérek közössége

Az Élő Ige éve végéhez közeledünk. Fővédnöki, szimbolikus tisztségemet a naptári év befejeződésével leteszem. Bocsánatot kérek, amennyiben megbízatásomat az elvártnál komolyabban vettem volna. Túl nagynak bizonyult, nem bírtam kitölteni, jól láthatóan lötyögött rajtam ez a ruha.  

Az utóbbi hetekben, mai megszólalásomra készülve, Pál apostol fogságban született Krisztus-himnuszát olvastam el, újra és újra. A tanításait tekintve lendületes és ugyanakkor olyannyira kifinomult Isten-emberének elcsuklik a hangja, kilép a magyarázó, érvelő diszkurzív beszédből és a költészet hangján szólal meg. Nem először. Másutt nagyvonalú vitát folytat a glosszolália olyannyira komplex jelenségéről, majd teljesen váratlanul átadja magát a nyelveken szólás legradikálisabb nyelvi formájának, azaz a költészetnek. Szeretethimnuszt költ, amikor azt várnánk el tőle, tegyen igazságot. Máskor meg örömódába torkollik a fogságban szerkesztett tanító beszéd. Nevezhetjük a költeményt szelídséghimnusznak is. „A ti szelídségetek legyen ismert minden ember előtt!” 

Vajon mi történik ilyenkor Pállal, és mi történik a szöveggel? 

A felfogható és megérthető közlést a „minden értelmet meghaladó” üzenettel együtt a Megváltó dicsőítése jelen idejű eseményére váltja. A levél diktálása közben elcsuklik a hangja. Jól hallani a szövegben a hang boldog elakadását. A megtorpanás előtt a szemlélődő elhallgatás, a belső csend mérhetetlen térségeit érzékeljük. A végső jelentések visszhangos univerzumába kerülünk. Mi más volna a szeretet himnusza „megértése”, mint a szeretetté válás, vagyis az átváltozás készsége? Nem szükséges megértenünk az örömhimnuszt; elég, ha átadjuk magunkat az egymásnak való „szép és gyönyörűséges” testvéri örvendezésnek. Mi más volna a Krisztus-himnusz, mint a megváltásban való részesülés hálaéneke? Arra gyanakszom, tisztesség ne essék szólván, hogy Pál sokkal jelentősebb hatású „énekes” volt, mint teológus, illetve, hogy a Corpus Paulinum tüneményes iratait a megragadottság poézisbe hajló dokumentumaiként is érdemes olvasni és „meghallani”. Továbbá élek a gyanúperrel, és a tapasztalataim is ezt mutatják, hogy Pál apostol koncentrált teológiája a révült szeretet- és Krisztus-himnuszokba torkolló beszéd személyes tapasztalata híján csak üresen „zengő érc és pengő cimbalom” módján szólal meg a szószékeinken.

Mintha az utóbbi időkben nem örömódáinktól, szeretet- és Krisztus-himnuszainktól vált volna visszhangossá a nyilvános tér. Pedig örülhetnénk, még szomorúságunkban is, hogy valóságos és megkerülhetetlen helyzet állt elő. Örülhetnénk, mert felmentést kapunk a bűnbakkeresés gyötrelmes és kilátástalan kötelezettsége alól. Örülhetnénk, mert arra kényszerülünk, hogy ennél sokkal mélyebb és átfogóbb megfontolásokig jussunk el, nem elégedve meg a felszíni feszültségeket eligazító megoldásokkal.

A visszhangos öröm talán első és bizonyára elengedhetetlen lépése az volna, hogy itt és most elkötelezzük magunkat, hogy szóváltásainkban és vitáinkban hittársainkat testvérünknek, sőt „különb” testvérünknek tartjuk önmagunknál. „Szent testvéreim”, ez a radikális megszólítást is olvassuk az újszövetségi iratokban.

Elkötelezzük magunkat, hogy saját igazságainktól jó szívvel kiüresedünk, hogy meghalljuk, mit mond az Élő Ige a gyülekezetnek. Meghalljuk és megszívleljük, mint mond a másik testvérünk nekünk.

Elkötelezzük magunkat, hogy krisztusi indulattal közeledünk egymáshoz. Nem akarjuk legyőzni, megalázni és erkölcsileg megsemmisíteni a testvérünket.

Elkötelezzük magunkat, hogy nem vetemedünk semmilyen, legfőképpen hatalmi természetű, anyagi vagy üres presztízsre váltható zsákmányszerzésre.

Első lépésként talán nem egyetérteni kell, hanem feltétel nélkül szeretni. Testvéri közösségként működni és így megjelenni a világ színe előtt a boldog Isten dicsőségétől ragyogó evangéliummal. A „világ” „sóvárogva várja” Isten boldog és szabad gyermekeinek a színe látását. Sóvárogva várja az igazságtétel apokalipszisét (mert ezt a szót használja a Római levél). A testvériség, testvéreim, nem elérendő cél, hanem kiindulópont. A dolgok tisztázása nem cél, hanem eredmény. A megtisztulás a cél.

Krisztus Egyházában nincs „másik tábor”.

Van, de az bennünk rejtőzik, mindannyiunkban, kivétel nélkül.

Nem tudunk elmozdulni a holtpontról, ahol most látszunk lenni, a feltámadáspont irányába, ahol lehetnénk, ha nem tesszük meg egymás felé a testvériség mélyről jövő, őszinte gesztusait. Testvérré nem a vér és a közös génkészlet tesz bennünket, hanem a Megváltó Krisztus vére. Az egyetértés sem tesz testvérré, hanem csak harcostárssá. A spirituális természetű együvé tartozás a Krisztus vérében magasabb rendű a biológiai, és mérhetetlenül magasabb rendű minden ideológiai közösségnél.

A megváltásban részesülni a Megváltó vére által azt jelenti, nem ontok vért.

Krisztus leleplező és féltőn szerető ítéletei, a számontartó szeretetnek ezek a kegyelemteljes kegyetlenkedései a szabadság tágas tereibe helyezik az ő Egyházát. Ahová mindannyian vágyakozunk.

Bizony, jövel, Uram Jézus!   

Visky András
A szerző Kossuth-díjas író, dramaturg, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művészeti aligazgatója, a 2024-es élő Ige évének fővédnöke.