Nincs rosszabb, mint egy lezáratlan, le nem kerekített történet. Legalább is így éljük meg, ha valamiért nem érünk az adott történet végére – akár azért, mert a folytatás reményében nem fejezték be, akár azért, mert elgondolkodtatás céljából kapott nyitott befejezést. Akkor is érezhetjük úgy, mintha lezáratlan ügyünk lenne egy-egy mozifilmmel, ha az előzetes elvárásaink nem találkoznak a valósággal. És akkor még ott van a mozizás élménye is, ami szintén kihat a film megítélésére. Ha megszakad a vetítés, megszakad a történet is. Moziba menni, mozizni tulajdonképpen maga az életre kelt történet – amely a mi történetünk is.

Gyerekkorom egyik meghatározó élménye volt a fövenyesi (eleinte még kiliántelepi) kertmozi. Mivel nyaranta pont a szomszédos üdülőtelepen szálltunk meg, minden este hallottuk az éppen vetített filmet, akár szerettük volna, akár nem. Ami a látványt illeti, évről évre egyre kevesebbet láttunk a vetítővászonból az egyre jobban elburjánzó bozót miatt, de gyerekként már az is óriási élmény volt, ha a levelek között kukucskálva elcsíptem egy-egy jelenet izgalmasabb részletét. A teljességhez azonban az kellett, hogy jegyet vegyünk és beüljünk a nézőtérre. Attól lett kerek a moziélmény, akkor lettünk igazán részesei a film történetének.

Elvárásaink és a valóság
Szüleim azt mesélték, hogy a születésem előtt még az üdülőtelepi házakból is ráláttak a mozivászonra. Mindig úgy képzeltem, hogy ez a kertmozi részéről afféle hallgatólagos megállapodás lehetett az üdülőtelep nyaralóival, akik a hangos estékért kárpótlásul ágyból nézhettek filmet. Akár így volt, akár nem, az én gyerekkoromban a bokrok és a fák már akkorára nőttek, hogy csak állva, a kerítés közeléből lehetett rálátni a vászonra, ami, valljuk be, nem a legkényelmesebb módja a kikapcsolódásnak. Az üdülőtelepen nyaraló gyerekekkel együtt eleinte padra állással vagy a növényzet ritkításával próbáltunk ezen segíteni, és bosszankodtunk, ha a szüleink szóvá tették, hogy ez nem tisztességes.



Persze, én már akkor is tudtam, hogy igazuk van, mégis úgy éreztem, hogy ha ők annak idején ágyból mozizhattak, akkor legalább ennyi nekem is jár. Valahol irigykedtem is rájuk, hiszen hozzájuk hasonlóan én is szerettem volna a viszonylag szúnyogmentes, esőbiztos, meleg és kényelmes szobából mozizni, ha tudtam is, hogy ennek nincs realitása. Mert a kertmozizásnak velejárója a sok szúnyog, a futó záporok, olykor a hideg, és persze a kényelmesnek nehezen nevezhető műanyag székek. Mondhatták nekem, hogy a zárttéri mozizással vagy tévézéssel szemben a kertmozinak pont az a lényege, hogy ezek a kellemetlenségek teszik teljessé az élményt, ez annak idején nem hatott meg.

És akkor még nem beszéltünk a közvetlenül a mozi mellett elhaladó vonatról, amely mindig a legfontosabb részeknél tette érthetetlenné a párbeszédeket. Ha pedig filmszakadás volt – akkoriban még nem digitális vetítő volt, így előfordulhatott ilyesmi –, esetleg az eső mosta el részben vagy teljes egészében a vetítést, akkor előzetes elvárásaim végképpen elszakadtak a valóságtól. Ezek persze olyankor is bosszantó körülmények voltak, amikor jegyet váltottunk a nézőtérre. Számomra a moziélmény akkor volt kerek, ha semmi nem zavart meg a filmnézésben. Nem a film történetével, hanem a kényelmes mozizással szemben voltak elvárásaim, mégis a film kapcsán volt hiányérzetem, ha ezek az elvárások nem teljesültek.

Többgenerációs szereplőgárda
A Fövenyes Kertmozi tavaly volt ötvenéves. Története nem velünk kezdődött, és jó eséllyel nem is velünk fog véget érni: üzemeltetése apáról fiúra szállt, azaz a vetítőgép mindkét oldalán több generáció számára jelentett és jelent ma is meghatározó élményt. Ami történetének családunkat érintő epizódját illeti, az a szüleimmel kezdődött, velem folytatódott és most a fiam viszi tovább, aki ugyan még kicsi ahhoz, hogy mozifilmre üljön be, ellenben a szombatonkénti napközbeni gyermekmatinénak már célközönsége. A kertmozi ugyanis jó érzékkel bábelőadásokat, koncerteket és egyéb gyermekelőadásokat szervez a kicsiknek, tudván, hogy a kertmozi története egyszer az ő történetük is lesz majd.



Ma már semmit sem látni az üdülőtelepről a vászonból, így aki nem elégszik meg a hangjátékkal, kénytelen megvenni a jegyet a látványért. Megéri, hiszen olcsó áron igen sokszínű kínálatot kapunk a régi klasszikusoktól kezdve a legújabb premierfilmekig. Filmek generációit kínálják több generációnak, így minden fejlesztés és fejlődés ellenére van a kertmozi történetében valami időtlenség. Mintha a szabadtéri mozitérre nézve ugyanazt a filmet látnánk, de mindig más szereplőkkel, akik jönnek-mennek, pokrócba burkolódznak vagy törölközővel védik a fejüket, csapkodják a szúnyogokat, és dühösen szisszennek fel, amikor elhalad mellettük a vonat. Vajon az ő történetük lekerekedik a film végére?

Generációk, filmek és nézők jönnek-mennek, és ahol egymásra találnak, ott történeteik néha összekeverednek. És ha ez megtörténik, akkor nem szakad el a film, nem zakatol tovább a vonat, nem dörög az ég, hanem egy pillanatra megérzünk valamit abból az állandóságból, ami valójában múlandó, mégis időtlen. Akkor nincs ősz, tél és tavasz, csak egymást követő nyarak, amelyek során az esti filmek sorát csak a hetenkénti gyermekprogramok törik meg. Ahol a fókusz nem a cserélődő szereplőkön van, hanem a történetek folytonosságán. Ez az útja annak, hogy a történetek akár lezáratlanul is lekerekedjenek, és mindenkinek megadják a teljesség élményét. Életünk filmjében mindenki egyszerre néző és szereplő.

Amikor lepereg a stáblista
Sokan úgy tartják, hogy földi életünk utolsó perceiben lepereg előttünk életünk filmje. Rengeteg elvárásunk van vele kapcsolatban arról, hogy mit is szeretnénk látni, és milyen körülmények között. De vajon az, amit akkor látunk majd – ha tényleg így lesz –, milyen zsánerbe sorolható? Akciófilm? Kalandfilm? Tragédia? Romantikus vígjáték? Ezzel kapcsolatban is hegynyi elvárást halmozunk fel magunkban. Akkor is, ha a kívánt zsáner eléréséért korántsem tettünk eleget életünk során. És az óhajtott happy end? Vajon tényleg boldogan éltünk, amíg meg nem haltunk? Odafigyeltünk-e egyáltalán életünk filmjére, vagy csak a szúnyogok csapkodásával és az elrobogó vonatokkal foglalkoztunk?



Valójában nem a halálunk pillanatában kellene végignéznünk életünk filmjét, hanem földi létünk során kellene azt megélnünk. Ehhez még csak nem is kell padra állnunk és bozótot ritkítanunk, hiszen volt nagyjából kétezer évvel ezelőtt valaki, aki jegyet vett nekünk a nézőtérre. Hogy elfogadjuk-e a meghívását, és eljutunk-e a moziig, csak rajtunk múlik. Ahogyan az is, hogy elengedjük-e földhözragadt és életidegen elvárásainkat, hogy a végesben is megízlelhessünk valamit a teljességből. Nem tudjuk előre, milyen hosszú lesz ez a film, és azt sem, hogy közben fejünkre szakad-e az ég. De egy biztos: érdemes megvárnunk a stáblista végét is, mert a lényeg utána kezdődik. Csak győzzük kivárni!


Barna Bálint
Képek: Fövenyes Kertmozi