Elmeséled, hogyan kerültél a Pulzus Rádióhoz?

Egy pizzériában kezdtem dolgozni, miután befejeztem az iskolát, tizenhét éves voltam. Egy nap a rádió munkatársai érkeztek hozzánk. Nekik tűnt fel a hangom, azt mondták, rádióba való, és meghívtak az akkor induló rádió csapatába ukrán hírszerkesztőnek. Magyarul csak néhány szót beszéltem, rádiós tapasztalatom egyáltalán nem volt. Jól esett, hogy megdicsérték a hangom, meg persze jó lehetőségnek és izgalmas kihívásnak is láttam ezt a feladatot. Csináltunk egy hangpróbát, tetszett a környezet.

Az alapoktól elkezdtek minket tanítani a rádió belső képzésén, hónapokon át, és Magyarországon is voltunk képzésen. Megtanultam, milyen egy rádiós hír, és hogyan lehet tömören fogalmazni úgy, hogy mégis minden információ benne legyen. Komoly problémát jelentett, hogy nem beszéltem jól magyarul. Az ukrán hírszerkesztést meg tudtam csinálni, de a szövegeket le kellett fordítani magyarra, szótárra volt szükségem. Aztán 2013 májusában elindult a rádió, én lettem az ukrán hírszerkesztő, azóta is ezt csinálom.

Tizenkét éves voltam, amikor Kárpátaljára költöztünk Odesszából, nem túlzok, ekkor én egyetlen szót se tudtam magyarul. Addig azt se tudtam, hogy Kárpátalján magyarul is beszélnek. Utána az iskolában is nehezen értettem meg az osztálytársaimat, pedig sokan magyarul beszéltek. Mire a pizzériában kerültem, alapdolgokat tudtam elmondani magyarul, szóval nyugodtan mondhatom azt, hogy én a Pulzus Rádióban tanultam meg igazán magyarul beszélni. Segítettek a kollégáim és az interjúalanyok. „Ragadt rám” a magyar szókincs. Most már fordítok magyar–ukrán híreket, átnézem mások fordítását, és van, hogy más műsorait én fordítom ukránra. Reklámokat is fordítok, és az új ukrán zenékből is én készítek összeállítást.

Odesszából hogyan kerültél Kárpátaljára? Miért költöztetek?

Nekem apukám Kárpátalján született, anyukám viszont Odesszában. Amikor apukám Odesszában járt, megismerték egymást, összeházasodtak, megszületett a nővérem és én, Odesszában éltünk. A szüleim aztán elváltak, mi anyuval maradtunk, apukám elköltözött. Végül egy idő múlva úgy döntöttek a szüleim, hogy újra együtt szeretnének élni, ekkor viszont a család Kárpátaljára költözött, Kisbégányban éltünk. Itt megszületett a kishúgom, ő már egyébként kisgyerekkora óta szépen beszél magyarul. Érdekes, hogy a nővérem egyáltalán nem tudott megtanulni magyarul, ő Kijevbe költözött, ott érzi magát jól, ő ott folytatja az életét, én meg itt maradtam.

És te hogyan tekintesz magadra? Magyar vagy, ukrán vagy, kárpátaljai vagy…? Meg lehet ezt egyáltalán fogalmazni?

Nekem van egy anyanyelvem és egy apanyelvem. Az ukrán gyakorlatilag a munkanyelvem maradt, meg persze a hivatalos helyeken ukránul szólnak hozzám, úgy válaszolok én is.  De a hétköznapokban én is a magyart használom. Két gyermekem van, egy fiú és egy lány, ők magyarul beszélnek, a férjem is magyar. És én mi vagyok? Félig magyar, félig ukrán. Büszke vagyok rá, hogy vannak kárpátaljai magyar gyökereim.

Ha Kis Viktória álmodik, akkor milyen nyelven szólalnak meg az álmának a szereplői?

Magyarul!

Nehéz volt megtanulni magyarul?

A magyar nehéz, de nem érzem úgy, hogy különösebben nehéz lett volna elsajátítanom. Különórákra nem jártam, tanár nem segített. A magyar nyelvű környezet volt a legnagyobb segítség. A kiejtés a legnehezebb… egy példa: a szőlő szót például a Kijevben élő keresztanyám nem tudja kiejteni. Én ki tudom, de persze érződik az akcentusomon, hogy nem kiskorom óta beszélek magyarul, de igyekszem! A Pulzus Rádió csapata alakított engem olyan emberré, amilyen most vagyok, gyakorlatilag ők tanítottak.

Magyar és ukrán nyelven olvas híreket Kis Viktória – a hanganyag itt meghallgatható. 

A munkádért a rádiós, televíziós és kommunikációs dolgozók napja alkalmából 2022 novemberében kaptál egy ukrán állami elismerést. Mit jelentett ez akkor neked?

Amikor a díjátadóra indultunk Ungvárra, még nem tudtam, hova megyünk. Az igazgató úr csak a díjátadás előtt mondta el, hogy mi fog történni. Megszeppentem, de nagyon örültem neki. Felemelő és felejthetetlen pillanat volt. Ez az én munkám elismerése, büszke vagyok, hogy ezt csinálom. Büszke vagyok arra, hogy a Pulzus csapatának tagja vagyok.

Hogyan lettél Kis Viktória?

Az én lánykori nevem Golubitskaya Viktória. A Pulzus Rádiónál is így mutatkoztam be kezdetben. A kollégáimnak se volt könnyű, amikor el kellett mondani, hogy én következem, de aztán belejöttek. Kis Viktória azután lettem, hogy férjhez mentem. Szerettem a lánykori nevem, de szívesen vettem fel a férjem vezetéknevét, ez is kifejezi azt, hogy magyar is vagyok.

Az orosz–ukrán háború kezdete óta a munkád biztosan megváltozott, legalábbis olyan értelemben, hogy háborús hírekkel is foglalkoznod kell. Talán a tétje is más a munkádnak? Fontosabb lett, amit elmondasz? Jobban figyelnek a hallgatók?

Még nagyobb lett a felelősségérzetem, mint korábban. A hallgatóink hiteles híreket várnak tőlünk, megbíznak bennünk, és ez nagy felelősség. Ez a munka egyébként is nehéz, a háborús helyzetben még nehezebb lett. Hiteles forrásokból kell dolgozni, mindig nagyon figyelmesen, pontosan, precízen. Személyesen pedig, bár kötelességem a híreket mindig figyelni – munkaidőn kívül is – azért nehezen viselem a háborút, a sok szörnyűséget, ami a fronton történik. Mi a Pulzus Rádióban tudatosan figyelünk arra, hogy a háborús hírek mellett pozitív üzeneteket is eljuttassunk a hallgatókhoz. Sokat foglalkozunk azzal, mi történik Beregszászban és a környéken, nagy hangsúlyt fektetünk például a gyerekeknek szóló programokra.

Novemberben volt egy hír, hogy Kárpátalja fölött Munkács környékén két rakétát kellett az ukrán légvédelemnek hatástalanítania. Mit lehet ilyenkor mondani?

Megijedtem egy pillanatra, össze kellett szednem magam. Légiriadó volt, a gyerekek is később mehettek csak aznap iskolába. Azonnal a megyei katonai adminisztráció oldalát néztem, mert ők adják a leggyorsabban a leghitelesebb információt. Nem volt hír arról, hogy robbanás történt volna, vagy megsérült volna valamilyen infrastrukturális objektum. Ezek szerint még minden rendben van – gondoltam.

Egyébként nem ijedtem meg jobban, mint a háború első napján. Az szörnyű nap volt, akkor a híreket remegő hanggal olvastuk, az borzasztó volt. A novemberi eset kapcsán persze megfogalmazódott bennem, hogy nálunk is megeshet bármi, de bíztam az ukrán légvédelemben. Egyébként van bennem egy általános nyugodtság, hogy Ukrajnának azon a részén élek, ami nagyon közel van az Európai Unió határához, és ami nagyon messze van a frontvonaltól.

Szoktam hallgatni, nem úgy tűnik, mintha a Pulzus kihasználná a helyzetet, hogy manipuláljon vagy szenzációval, csúsztatással egyre több hallgatót szerezzen.

Nem ferdítjük el a híreket, megbízható forrásból dolgozunk. Mondok egy példát: mi úgy kezdtük ezt a hírt a rádióban, hogy „Nem történt becsapódás, nincsenek áldozatok”, és nem úgy, hogy „Munkácsnál felrobbant egy drón.” A háború kitörésekor megegyeztünk a rádióban, hogy a legfőbb szempont az, hogy ne legyen felesleges pánikkeltés.

Az előbb azt mondtad, hogy van egyfajta nyugalom benned amiatt, hogy távol élsz a fronttól. Mit érzel, ha Odesszára gondolsz, ahol tizenkét éves korodig éltél?

Odessza most szenved az oroszok támadásától. Nagyon sok a rakétatámadás, sok az áldozat. Már megköszöntem Istennek, hogy úgy alakult az életem, hogy nem ott élek. Ebből a szempontból is szerencsés vagyok, hogy tizennyolc évvel ezelőtt így alakult az életem, hogy Kárpátaljára költöztünk. A szüleim döntöttek így, és hálás vagyok nekik, és látom benne Isten akaratát, hogy idehozott minket. Még úgy is ezt mondom, hogy apukám az ideköltözésünk után másfél évvel egy balesetben meghalt. De ez is azt erősíti bennem, hogy nem volt véletlen az egész. Persze akkor ezt nehezen fogadtam el.

Istennel változott-e a kapcsolatod az azóta eltelt, Kárpátalján töltött évek alatt?

Igen, kerestem Istent, és úgy érzem, megtaláltam. Harminc évesen értettem meg, hogy ő irányította az életemet oda, ahol most vagyok. Oda, hogy kimondhatom: megtaláltam a helyem Beregszászban, a Pulzus Rádióban, a családomban. Ez mind Isten akarata volt.

Segített Isten megtalálásban az, hogy a rádió ahol dolgozol, református fenntartásban működik?

Kifejezetten, igen! A tartalom is, amit készítünk napról napra a rádióban, az is, és az emberek is, akikkel találkozom, az események, ahova lehetőségem van eljutni a rádió révén. A gyermekeinket református templomban keresztelték. Engem Odesszában pravoszláv, tehát ortodox közösségben kereszteltek, de most a református hitvallás áll hozzám közel.

Abban a pizzériában, ahol tizenhét évesen dolgoztál, szól-e még a Pulzus?

Hát, az a pizzéria már bezárt. De a Pulzus Rádió sok helyen szól. Van, hogy bemegyünk egy boltba a gyerekekkel, és ők veszik észre, hogy épp az én ukrán nyelvű hírösszefoglalóm megy. Az is előfordult már, hogy az eladó is összerakta, hogy én vagyok az, és rám mosolyogott.
 

Kapcsolódó cikkeink:

Ha lekapcsolnánk a rádiót, pánik törne ki Kárpátalján 
Reklámok helyett most épp légvédelmi riadóra figyelmeztető szpotot gyártanak a kárpátaljai Pulzus Rádió stúdiójában. Az orosz agresszió, a háború ugyan Kárpátalját (még) nem érte el, de a szerkesztőség élete így is felfordult. A munkatársak nagy része elmenekült, a műsorrács átalakult, de a műsorvezetők mosolyogva köszöntik a hallgatókat. Megnéztük, hogy a háború árnyékában milyen nehézségekkel kell megküzdenie Kárpátalja egyetlen magyarul is sugárzó rádiójának, amelyet a helyi reformátusok indítottak és üzemeltetnek.

A nyugalom hangján
Jó szóra és hiteles tájékoztatásra van szükség Kárpátalján – ez a mondat indította el Hawaiiról 13 ezer kilométeres útjára Vujity Tvrtko újságírót, hogy egy hétre műsorvezetőként segítse a régió egyetlen magyarul is sugárzó – református fenntartású – rádióját. Másnap fia, Barnabás is útnak indult ide, mert nem tudott a tengerparton ülni, amikor vele egykorú fiatalok a fronton vannak. Erőt, hitet szeretnének adni a traumatizált, aggódó kárpátaljaiaknak, és őket is erősítik a helyiek. Vujity Tvrtko újságíróval, a Pulzus FM önkéntes műsorvezetőjével beszélgettünk.

Rádió áram nélkül
A napokban éppen a lehetetlenre próbál felkészülni a Pulzus Rádió stábja, ugyanis a légiriadók mellett egyre gyakrabban van áramszünet Kárpátalján. Ha az orosz–ukrán háború miatt huzamosabb ideig nem lenne áram a térségben, az komoly kihívás elé állítaná a református fenntartású médiumot, amely Ukrajna egyetlen magyarul is sugárzó rádiója. Fontos, hogy a rádió legalább napi néhány órára valahogyan szóljon, mert az anyanyelvi tájékoztatás, a magyar szó, és a lelki tartalom közvetítése talán fontosabb, mint valaha. Szerepük a magyarok életében több annál, ami szavakkal leírható. Velük beszélgettünk.

Nem mondhatunk le arról, hogy magyarul beszéljünk
Ukrán állami elismerést kapott a kárpátaljai református fenntartású Pulzus Rádió két magyar hírszerkesztője. Munkájuk része, hogy az ukrán forrásokat magyarra fordítják, és az ukrán hírszerkesztővel mindkét nyelven elmondják azt a hallgatóiknak. Munkájuk pótolhatatlan a rádiónál, mert nincs más hírszerkesztő, aki holnap beülhetne helyettük a mikrofonhoz. A Pulzus FM munkatársaival beszélgettünk a díjak apropóján.