„Különös, hogy Isten a gyermekei életét sokféleképpen készíti elő. De soha nem az elhívott tesz szívességet azzal, hogy az Úr rendelkezésére áll, hanem számára rendkívüli ajándék az, hogy használja őt az Úr."
Végh Tamás
Arcunk, hangunk, szívünk
Kiáltó szó vagyok-e a pusztában, vagy a zaj, amely elnyomja azt? Mekkora a felelősségem abban, milyen arca, hangja, szíve van az egyháznak? Néhány gondolat és kérdésfeltevés a misszióról.
Gyakran sopánkodunk azon, hogy a keresztyénség hangja egyre halkabb társadalmunkban. Keressük a módját annak, hogy a Jézus által ránk bízott misszió megőrizze erejét, sőt, új erőre kapjon, de ettől csak még erőtlenebbnek tűnünk. Vannak ugyan ébredések közöttünk, példaértékű közösségek, emberek, de sokszor észre sem vesszük őket a nagy zajban. Valljuk be, mi magunk is sokszor erősítjük ezt a zajt, miközben arra várunk, hogy valakik végre változtassanak valamin, hogy minden jobban működjön. Mert működni elműködgetünk, kipipáljuk mindazt, ami elvárás, megnyugtatjuk a lelkiismeretünket, majd széttárjuk a kezünket, mondván, hogy mi csak ennyit tehetünk. Ujjal mutogatunk másokra, akik szerintünk többet tehetnének, de magunkat nem keressük a misszióban.
Pedig egyetlen kérdést kell feltennünk magunknak: hol van az én felelősségem a misszióban? Ezt a kérdést persze több részletre is bonthatnánk. Például: mit tükröz az én életem a keresztyénségről, hitemről, megváltottságomról? Mit tudok átadni, megfogalmazni, felmutatni Krisztusból úgy, hogy az valóban újjászületett énemből fakadjon, és ne csak felmondott frázisokból vagy üres kegyeskedésből álljon? Mitől lesz vonzó a példám mások számára? Mitől lesz hiteles? Honnan tudhatom, mit és hogyan kellene tennem és mondanom ahhoz, hogy másokat a tanítványság útjára segítsek? Egyáltalán: elég erős-e a hangom ahhoz, hogy másokhoz elérjen? Kiáltó szó vagyok-e a pusztában, vagy a zaj, amely elnyomja azt? Mekkora a felelősségem abban, milyen arca, hangja, szíve van az egyháznak?
Arcunk
Annak idején a korai keresztyénség sikeréhez nagyban hozzájárult, hogy olyasmit kínált követőinek, amelyet egyik akkori vallás sem: emberarcú Istent. Mert hiába voltak antropomorfok a mediterrán népek istenségei, hiába ruházták fel őket emberi hibákkal, vágyakkal, vonásokkal, mégis elkülönültek a közönséges halandóktól, elérhetetlenek voltak és szeszélyesek, akiknek ki vannak szolgáltatva az emberek, és csak néhány beavatottnak adatott meg, hogy ne a hierarchia legaljájáról tekintsen fel rájuk. Krisztus szakított a hierarchikus gondolkodással, és testvériséget kínált követőinek, szeszély helyett szeretetet, kiszolgáltatottság helyett kegyelmet. Osztozott nyomorúságunkban, fájdalmainkban, szenvedéseinkben, átvette terheinket. Emberré lett, hogy Isten gyermekei lehessünk.
Az egyház Krisztus teste. Krisztus a fő, ő ad arcot az egyháznak. Már, ha hagyjuk neki. Mert, valljuk be, hajlamosak vagyunk olyan arculatra törekedni, amely egyre kevésbé emlékeztet az Ő arcmására. Pedig a misszió csak akkor kaphat erőre, ha mások valóban Krisztus arcát látják, ha ránk néznek. Én vajon Krisztus-arcú egyházat kínálok a világnak? Mit jelent ma Krisztus-arcúvá lenni, és mennyiben jelent ez egyúttal emberarcúságot is? Képes vagyok Krisztus szemével nézni magamra és másokra? Ezeket a kérdéseket újra és újra fel kell tennem magamnak, ha azt szeretném, hogy Isten saját képmására formáljon át – és egyúttal Tőle kell kérnem ezt. Amíg én nem hordozom magamon Megváltóm arcát, addig az a kép, amit sugárzok egyházamról, nem lesz se Krisztus-arcú, se emberarcú.
Hangunk
Szeretnénk minél többeket megszólítani a misszió keretein belül, és sokat töprengünk azon, hogyan lehetne ezt a legeredményesebben megoldani. Hogyan érdemes az emberekhez szólnunk? Mitől lesz tiszta és erős a hangunk? Hogyan juttatja el mások szívéig az evangéliumot? Keressünk egyetlen, közös hangnemet, vagy mindig ahhoz igazodjunk, akivel éppen beszélünk? Érthetőek-e azok a szavak, kifejezések, amelyeket használunk, vagy észre sem vesszük, hogy más nyelven beszélünk, mint világi honfitársaink? Hogyan kerülhetjük el, hogy zajjá legyünk, amely elnyomja a tiszta evangélium hangját? Tudjuk-e mikor kell hallgatnunk, mikor kell megszólalnunk, és őszinte-e másokhoz fordulásunk? Képesek vagyunk-e a párbeszédre, vagy csak a saját hangunkra vagyunk kíváncsiak?
Lenyűgöző eleme az evangéliumoknak, ahogyan Jézus mindenkivel megtalálta a hangot a koldusoktól kezdve a főpapokig, a zsidóktól kezdve a rómaiakig, tanulatlanoktól az írástudókig. Nemcsak arra ad példát, hogyan kommunikáljunk a legkülönbözőbb emberekkel, de arra is felhívja a figyelmünket, hogy a Szentháromság Isten az egyedüli, akinek a hangja mindenki szívéhez elérhet. A misszió során tanítványai nem keresték a szavakat, nem töprengtek a retorikai fogásokon, nem a maguk tehetségére támaszkodtak, hanem hagyták, hogy a Szentlélek munkálkodjon bennük. Tudtak hallgatni, megszólalni, párbeszédet folytatni. Nem a saját hangjukat keresték, hanem Istenét közvetítették. Tegyük fel magunknak a kérdést: én kinek a hangját erősítem fel? A magamét, más emberekét vagy Jézusét?
Szívünk
Ha elvesztettem a fókuszt, eredménytelen lesz minden misszióra irányuló törekvésem. Bár ezért sokakat hibáztathatok, ha nem nézek szembe azzal, ami rabul ejti a szívemet, akkor nem látom a valódi okokat. „Mert ahol a te kincsed van, ott lesz a te szíved is” – figyelmeztet Máté evangéliuma 6. fejezetének 21. verse. A fókuszvesztés valódi oka, hogy egyre többen dédelgetünk hamis kincseket a szívünkben, sokszor észre sem véve, mennyire fontosak számunkra ezek. Bálványokat építünk célokból, eszközökből, részigazságokból, példaképekből, olykor még áldozati szerepekből is. Mindezt pont azok veszik észre rajtunk, akiket megszólítanánk a misszió keretein belül. Hiába mondjuk nekik, hogy az Ige áll a középpontban, ha nem ezt tükrözik cselekedeteink, ha nem erről tanúskodik életünk.
Vajon az én szívemet mi ejti foglyul? Hol van az én kincsem? Mi az, ami eltereli a fókuszt az Igéről? Mi az, amitől kiüresednek vagy hiteltelenné válnak erőfeszítéseim? Miben akadályozza mindez egyházam missziós szolgálatát? És miért mások hiteltelenítésével foglalkozom ahelyett, hogy a magam szemében venném észre a gerendát? Talán azért, mert nincs bennem elég szeretet? Olyanná lettem, mint a zengő érc vagy a pengő cimbalom? Ezért építek bálványokat a szívembe? Ettől erőtlen hangom, ettől vesztettem el Krisztus-arcúságomat? Szeretem-e az Urat, az én Istenemet teljes szívemből, teljes lelkemből és teljes elmémből? Szeretem-e felebarátomat, mint magamat? Adj nekem, Uram, ébredést, hogy ezáltal egyházam ébredésének is eszközévé válhassak! Ámen.
Képek és szöveg: Barna Bálint