Sokáig minden étkezést vacsorának hívtunk; reggel is vacsoráztunk, délben is és este is. Valahogy ez a szó fejezte ki számunkra azt a boldog együttlétet, ahonnan minden indul és ahová minden és mindenki megérkezik. Együtt „vacsoráztunk” reggel, és indult mindenki a dolgára; óvodába, hivatalba, bibliaórára, családot látogatni, ebédet főzni vagy épp temetésre. Délben együtt ültünk le „vacsorázni”, megosztottuk a friss élményeket, erőt gyűjtöttünk a nap hátralévő részére; testi-lelki táplálékot vettünk magunkhoz. Aztán a nap végén közösen vacsoráztunk, így zártuk a napot; vidáman, hálával, olykor könnyek között. Együtt „vacsorázni” a családdal reggel, délben és este felbecsülhetetlen ajándék volt.

Aztán egyszer az óvodában az óvó néni megkérte a szülőket, hogy tanítsák meg a gyerekeket, hogy melyik napszakban milyen étkezést fogyasztunk el, mert volt olyan gyerek, aki reggel az óvodában, mikor reggelivel kínálták, azt válaszolta: „Köszönöm, nem kérek, én már vacsoráztam”.  Az óvónők először megijedtek, hogy ennek a szegény gyerekeknek nem adtak enni reggel, de aztán rájöttek, hogy a kisgyerekkel van baj; nincs tisztában a fogalmakkal. Pedig ez a szegény kisgyerek tudta, hogy a „vacsora” az mindig valami nagyon jó dolog.

Ennélfogva mikor először hallották ezt a szót: „úrvacsora”, érezték, tudták, hogy ez valami nagyon jó dolog. Örömmel várták, mert tudták, hogy a „vacsora” az a hely, ahol azokkal lehet találkozni, akiket szeretünk, akikkel összetartozunk, az a hely, ahol le lehet tenni a terheket, ahol új erőt kap az ember a folytatáshoz.

Milyen csodálatos, hogy amikor Jézus búcsúzik a tanítványaitól, olyan helyet keres a búcsúzáshoz, ahol asztal is van, vacsorázni ül le a tanítványaival azon a nagycsütörtök estén! Ott, annál az asztalnál Jézus minden emberi örömöt meghaladó ajándékot adott: a teljes és végleges velünk maradás boldogságát; önmagát adja. Ilyen az Isten szeretete. Ő nem szűkmarkú, nem valami silány bóvlit ad emlékbe (mint mi tesszük sokszor), hanem itt hagyja magát nekünk. Nem akar nélkülünk élni, mert tudja, hogy mi nem tudunk élni Nélküle.

„Amikor beesteledett, asztalhoz telepedett a tizenkét tanítvánnyal. Miközben ettek, Jézus vette a kenyeret, áldást mondott, és megtörte, a tanítványoknak adta, és ezt mondta: Vegyétek, egyétek, ez az én testem! Azután vette a poharat, és hálát adva nekik adta, és ezt mondta: Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, a szövetség vére, amely sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára.” (Máté 26:20., 26-28.)

Ezen az estén Jézus mindannyiunkat asztala köré ültet. Ő az, aki szolgál, és Ő önmagát szolgálja fel. Szövetséget köt velünk, és meghív egy olyan életre, ahol nem kell a bűneink terhét cipelni, ahol nem kell magányosan vergődni, nála meg lehet pihenni, az Ő teste és vére táplál és erőt ad, az Ő asztalánál családra lelünk.

Nagycsütörtök van. Az asztal terítve, immár minden kész…

Harmathy Ágota, a budapesti teológia spirituálisa