Mi az első Isten-emléke vagy lelkész-emléke?
Családilag nincs ilyen, az első egy általános iskola első osztályában történt eset Orosházáról: péntek délután örültem, hogy jön a hétvége, felkaptam a táskám, rohantam a folyosón és nekimentem egy néninek, lefejeltem a könyökét. Megfordult, rám ripakodott, hogy inkább a Jézus Krisztus útján rohangálnék! Óvodás korom óta tudtam olvasni, így hazafelé menet hatévesen sorban el tudtam olvasni az utcatáblákat, de sehol nem volt Jézus Krisztus útja. Ez így nem hagyott békén, úgyhogy a következő pénteken megkerestem a nénit, hogy mondja már el, hol van a Jézus Krisztus útja. Hívott hittanra, hogy majd ott megmutatja. Úgyhogy beiratkoztam és tényleg megmutatta, mert ott megragadott Jézus Krisztus, rövidesen már pap akartam lenni – ekkor még nem ismertem a felekezeti különbségeket, csak azt éreztem, hogy ez engem érdekel.

Ki volt ez az útmutató GPS-hölgy? Milyen felekezet hitoktatója?
Evangélikus hitoktató volt, fél évig jártam az óráira, aztán Pusztaföldvárra költöztünk, ahol katolikus hittanra jártam. Otthon nem érzékelték a különbséget, a szüleim oda írattak be, ami elérhető volt.

Hogyan fogadta a családja azt, hogy hittanórára szeretne járni?
Először elfogadták. Később már voltak ellenérzéseik, amikor megtudták, hogy pap szeretnék lenni, de úgy voltak vele, hátha elmúlik magától. Amikor hetedikes lettem, el is múlt. Ez az első szerelem, amiről Jézus beszél, nekem hetedikesként tényleg elmúlt. Ehhez kellett később visszatalálnom, 30 éves fejjel.

Mi volt az elhidegülés oka?
Én egyedül jártam a templomba, ahol vasárnaponként összesen 6-8 ember volt. Hatodikban az egész iskolából már csak ketten jártunk római katolikus hittanra. Jött a vágy, hogy szeretnék focizni, szeretnék menő lenni, szeretnék azok közé tartozni, akiket nem csúfolnak. Úgy éreztem, ennek útjában áll a hittan.

Ugyanakkor volt a fociedzés vagy meccs, mint a hittan és a vasárnapi szentmise?
Az úgy még viszonylag felmentene, de nem, nincs mentségem. Focizni menő, cselgáncsozni menő, hittanra járni a legkevésbé sem volt menő. Cselgáncsoztam, majd aikidóra váltottam. Akár heti négy-öt edzésem is volt, nagyon szerettem. Aztán… - úgy tűnik ilyenek a dolgaim – egyszer csak az is elmúlt magától. A sokadik kéztörés után nem mentem vissza. Ekkor voltam másodéves magyar szakos egyetemista.

Milyen volt ekkor a lelki élete? Imádkozott, eszébe jutott Isten?
Tisztán emlékszem egy edzőtermi jelenetre: dobást gyakoroltunk, és a társam felkelt és megkérdezte, hogy hiszek-e Istenben. Szemrebbenés nélkül rávágtam, hogy nem. Utána nagyon fájt. Éjszaka imádkoztam, mondtam Istennek, hogy ez nem tudom miért történt. Ezekben az években ennyim maradt: titokban elmondott imádságok.

Miért mondta, hogy nem? Az igen nem volt menő?
Azt hiszem, ez késő kamaszkori reflex. Pál azt mondja a rómaiakhoz írt levélben, hogy „nem szégyellem az evangéliumot”. Hát, én szégyelltem. Szégyelltem azt a hitet, amit az Úrtól kaptam. Elsős koromban még nagyon buzgó, még ötödikesként is nagyon buzgón hívő kissrác voltam, kamaszként ugyanilyen végletesen utasítottam el, miközben azért titokban imádkoztam hozzá és kértem a bocsánatát.

Kapott?
Igen. Az egész életem arról szól, hogy az Úr kegyelme kivasalja, amit én összegyűrök.

Befejezte az egyetemet? Mit csinált a sport után?
Ez az útkeresés tíz éve volt. Az aikidót lecseréltem az irodalomra. Már középiskolában – hiába erdészeti szakközépbe jártam – tudtam, hogy én inkább bölcsész alkat vagyok, így iratkoztam be Szegeden magyar szakra. Vallástudomány szakra is beiratkoztam, ahol a szakdolgozatírásig jutottam, de végül otthagytam. A magyar mellett művelődéstörténet-minor szakot is végeztem. Konokul biztos voltam benne, hogy sose fogok tanítani, hanem író leszek. Ez volt akkor a nagy idea, a bálvány.

Az Úr keresztülvezetett ezen az úton is. 2013-ban nyertem egy országos írópályázatot, megjelent az első regényem – egy krimi, Boszorkánypöröly címmel -, mindent megkaptam amire vágytam, de kiderült, hogy nincs is rá szükségem. Nem lett az életem teljesebb. A sikeres könyvemmel a kezemben egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy mindaz, amiért küzdöttem, valójában nem fedezi a valódi szükségleteimet. „Nyugtalan mindaddig a szívünk, míg meg nem nyugszik benned, Istenünk” – mondta Szent Ágoston. Ezt éreztem.

Több igehirdetését hallottam, ahol személyes példákból merített. Innen tudom, hogy dolgozott kertészként és beteghordóként is.
A nyelvvizsga hiánya miatt nem kaptam meg egy darabig a magyar szakos diplomámat. Dolgoztam pékségben is raktárosként, néha besegítettem a kemencénél. Szerettem, de az éjszakázás miatt abbahagytam. Aztán a szegedi sebészetre kerültem beteghordóként, ami életem egyik legjobb periódusa volt. Jó csapat, testhezálló feladat, hat évig csináltam. Minden napját szerettem. Láttam az azonnali értelmét minden segítségnek: átemelni a beteget vagy enni adni. Csak a két kezem kellett hozzá. Az életem más területein üresség volt bennem, amiről azt gondoltam, majd az írói lét betölti. Megjelent a könyvem, maradt az üresség. Felfordult az életem. Elhagytam az akkori menyasszonyomat, az írást is abba akartam hagyni. A krízis mélyén talált rám az Úr. Visszatörtek a gyerekkori emlékek, az első nagy bizalom Isten felé. Konkrétan. Az első ének is eszembe jutott, amit az evangélikus hittanórán tanultunk… „Isten kezében van az életem”. Ezidőtájt találkoztam egy lánnyal, aki azóta a feleségem. Együtt mentünk keresztelkedni az Újszegedi Református Gyülekezetbe, mert ennek a lánynak, aki azóta a feleségem, volt egy szobatársa, aki ekkor már az újszegedi református ifibe járt. Azt mondta, ott tisztán szól az Ige. Ez utóbbi mondat – vallástudományi, magyar szakos emlékekkel – szépen rezonált bennem. Úgy éreztem, ezt készítette el nekünk az Úr. Mire elmentünk Sípos Ete Zoltán lelkészhez, visszatért a hitem.

Mit szólt a lelkész?
Hát, nem a keresztelőkancsót vette elő azonnal. Azt mondta, beszélgessünk, járjunk felkészítő tanfolyamra, és ha komolyan gondoljuk, eljön majd az idő.

Felnőttként konfirmált. Hogyan lett ebből teológia?
Hívott az Úr. Először még kedvesen, szelíden. Én olyan beteghordó voltam, aki néha héberül tanult. Aztán feladtam. A bibliai ógöröggel ugyanígy jártam. A hátfájás miatt végül magyartanár is lettem egy időre. Ott is a helyemen éreztem magam.

Egy nehéz nap után lesétáltam a Tisza-partra, horgászni – akkoriban ez volt a hobbim. Megláttam egy kezet a vízben, aztán egy fejet, és felfogtam, hogy valaki fuldoklik. Volt pár fürdőző a parton, rohantam, kiabáltam, mutattam nekik a fuldoklót, de elszaladtak. Egyedül maradtam. Arra gondoltam, hogy nem történhet meg, hogy végignézem, hogy valaki meghal előttem. A gond az volt, hogy alig tudok úszni. Strandon is csak úgy érzem magam jól, ha leér a lábam. De nem tehettem mást: ráfeküdtem a vízre, elkezdtem csapkodni, próbáltam bejutni hozzá. Eltöltött a nyugalom, hogy nem lesz semmi baj, a legrosszabb, ami történhet, hogy találkozom Jézussal, ami végül is jó dolog.

Amikor már nem ért le a lábam a Tiszában, jött egy másik gondolat: hogy azért ez mégsem így jó… találkozom Jézussal, aki általános iskola első osztályában elhívott engem, és mégsem lettem a szolgálója, nem lettem „pap”... Aztán odasodort a Tisza a fuldoklóhoz, de ekkor kiderült, hogy ráadásul ketten vannak. Az egyikük már eszméletlen volt, a másik kapaszkodott bele. Két kamasz srác. Löktem őket, néha a hátamon voltam, néha a hasamon, néha a víz alatt… birkóztunk egymással, mert a pánik következtében az eszméleténél lévő fiú átugrott a fejemre, megmart, lenyomott a víz alá… együtt süllyedtünk a mélybe. Valahogy sikerült kijjebb lökdösni, kiabáltam, hogy csak segíteni akarok. A sekélyebb részen ekkorra állt egy ember, neki odalöktem a fiút. Az eszméletlen srácot viszont sodorta a folyó… utánamentem. Valahogy kihúztam, megszorítottam a mellkasát, felköhögött. Innentől nem tudom pontosan mi történt. Feküdtem a homokban és sírtam. Jöttek a mentők. Becsomagolták a két srácot. Azt hittem, hogy azért, mert meghaltak. Kiderült, hogy csak kihűltek, és ilyenkor be kell őket csomagolni. Aztán elindultam Újszegedre, ettem egy tejfölös lángost, és ahogy beleharaptam, rájöttem, hogy nekem ott kellene sodródnom a Tiszában, jóformán nem is tudok úszni. Megmentett az Úr. Értettem, hogy tartozom neki. Megbeszéltük, pap leszek…

Ekkor már tudtam, hogy ez református lelkészt jelent, és sok év teológiát, sok tanulást és hébert, de ennek a hívásnak már nem lehetett nemet mondani. Nem tudom, mi lett volna a következő érve Istennek, de inkább már hallgattam rá.

Találkozott a srácokkal?
Egyikük felvette velem a kapcsolatot, üzenetben megköszönte, más nem volt. Viszont életmentő érdemérmet kaptam, viccesnek tartom így, hogy úszni se tudok… Ezt nem én, hanem az Úr kapja. Mondta ő már másik Péternek is, hogy emberhalásszá teszlek… (Mt 4,18-20) Megszólítva éreztem magam.

Ekkortájt Makón voltam magyartanár. Kezdésnek felhívtam a Károli Egyetemet. Ott javasolták, hogy keressem a Pápai Teológiai Akadémiát, mert náluk nincs felnőttképzés, de Pápán munka mellett is megoldható. Jó hat év volt, nem bántam meg az ingázást, sokat kaptam. Meg hasznos is volt a 6 óra 20 perces buszút… elég egy héber igeragozási táblázat megtanulására… 33 évesen kezdtem, 38 évesen, négy éve váltam lelkipásztorrá. Három évig Szegeden, a Kálvin téri gyülekezetben szolgáltam, ott voltam hatodéves, majd még két évig szolgáltam ott, 2025 nyár végéig. Hálás vagyok az Úrnak az ott töltött időért.

Emlékszem igehirdetéseire, például amikor a gazdag család kertészeként szerzett tapasztalatait hozta be. Máskor a beteghordói éveiből merített. Ez ösztönös vagy az irodalomból jön? Hiszen tudja, milyen egy jó történet.
Egy Kepes András interjú jut eszembe, amikor kérdezi Cserna Szabó András írótól, hogy történt vele ennyi minden. Ő azt feleli, azzal történnek dolgok, aki el tudja azokat mesélni. Ez az irodalom maga. Olyan értelemben tudatos vagyok, hogy az igehirdetésre készülve leírom a személyes példákat, amelyek segítenek az Úr üzenetének kézzelfoghatóvá tételében.

Kap visszajelzést? Milyen, ha összeveti ezt az íróként kapott visszajelzésekkel?
Az igehirdetés olyan műfaj, ahol, ha valami jól sikerül, akkor az Úré a dicsőség, ha nem jól sikerül, az enyém a szégyen. Így van ez a visszajelzésekkel is. A pozitív visszajelzések az Úrról szólnak, őt dicsérik, nem engem. Az ő neve lesz tőle nagyobb, nem az enyém. Az irodalomnál ez sajnos nincs meg. Amikor például a Telekom novellapályázatát megnyertem a Katalin c. írásommal, rengetegen írtak, hogy jól sikerült és velük is történt hasonló. Erre azt válaszoltam, hogy dicsőség az Úrnak, de ez az irodalmi világban nem evidens.

2025 őszén a Dunamelléki Református Egyházkerületben, a tolnai Tamásiban kezdett szolgálni. Milyen út vezetett ide Szegedről?
Amikor Szegeden kezdtem szolgálni, öt lelkész dolgozott együtt. Aztán eljött egy pillanat, amikor egyedül maradtam a feladatokkal. Ezekben a hónapokban túlzás nélkül mondom, hogy hetente egy-két órám volt a családomra. Túlterheltnek éreztem magam. Jeleztem a felettesemnek, hogy váltani szeretnék. Közben kiderült a kislányunkról, Annáról, hogy egy ritka, gyermekkori ízületi gyulladással, autoimmun problémákkal küzd. Az orvosok javasolták, hogy olyan klinika közelében legyünk, ahol tudnak segíteni - ez Szeged mellett Budapest és Pécs.

Nem sokkal azután, hogy megszületett a döntés, hogy váltanék, kaptam egy telefont Tamásiból – ahol még teológusként szolgáltam – hogy nyugdíjba vonul a lelkészük... Időt kértem, több mint egy hónapig imádkoztam. Három másik helyről is hívtak. Éreztem, hogy Isten Tamásiba hív, és tudtam, hogy a családommal is több minőségi időt kell töltenem, és a pécsi kórház közelsége megnyugtató. Igent mondtam és azóta egyenes vonalvezetését érzem az Úrnak. 2025. szeptember elsején vettem át a gyülekezetet.

Emlékeztek Önre?
Volt, aki igen, pedig csak egyetlen vendégszolgálatom volt itt, még teológus koromban, karácsonykor. A fogadtatás leírhatatlan, hatalmas szeretetben volt és van részünk. Az első perctől fogva otthonosan mozgunk Tamásiban. Könnyű volt beilleszkedni ebbe az összetartó gyülekezetbe, és a helyi katolikus gimnáziumba is, ahol tanítok.

Ebben a gyülekezetben akkor mozdulnak, akkor cselekednek, amikor már egyetértenek. Sokat imádkozunk együtt. Szeretetben mennek végbe a dolgaink. Missziói egyházközség vagyunk, egy átlagos vasárnap húsznál többen nem vagyunk az istentiszteleten. Karácsonykor hatvanan voltunk. A kedd esti bibliaórákra minden presbiter eljön, ott mindent meg is tudunk beszélni.

Sokszor eszembe jutnak a szegediek, hogy mi lehet velük, sokakkal tartom is a kapcsolatot. De tudom, hogy most már a tamásiak vannak rám bízva, most már az ő pásztoruk vagyok.

Az egyházkerület-váltás mennyire ment könnyen?
A szomszédos gyülekezetek lelkészeivel már jóban vagyok, havonta találkozunk a lelkész kiskörben, mindig nálunk, Tamásiban, mert földrajzilag mi vagyunk középen. Ekkor jönnek a kollégák Nagyszékelyről, Iregszemcséről és Dombóvárról. Dombóváron Sipos  Előd Zoltán a lelkész, aki már több mint húsz éve a barátom – ez nyilván könnyebbség. Ezeken a havi találkozásokon teológiai témákról beszélgetünk, tanulmányokat beszélünk át, homiletika kérdéseket vitatunk meg. Voltam a Ráday Napokon és a pécsi nagy találkozón is.

Milyen tervei vannak a tamási gyülekezettel? Milyen stratégiát folytat?
Természetes volt például, hogy az első presbiteri gyűlésen mondtam, hogy szeretnék ifit indítani. Szeretettel próbáltak felkészíteni, hogy nem biztos, hogy lesz érdeklődés. Aztán elindultak a hittanórák, találkoztam fiatalokkal, beindult a kis ifi és a nagy ifi is. Szegedről hoztam az ötletet, hogy az idősek klubjába el lehet menni igét hirdetni, Tamásiban havonta háromszor péntek délelőttönként ez is elindult. Ide családostul megyünk, jön velem a hároméves kislányom is, aki egyszer például műanyag teknősbékákat állított nekik sorba, az idősek szívesen játszanak vele, mesélnek neki. Volt közülük, aki vasárnap is eljött az istentiszteletre. Tervem volt, hogy indítok egy gyülekezeti YouTube csatornát, ahol elérhetőek az igehirdetések hanganyagai. Minden ilyen ötletemet támogatták, előrelépésként élték meg. A szomszédos gyülekezetek lelkészeivel közös rétegalkalom tartásában gondolkodunk. Még nem döntöttük el, hogy a fiatalokat, a férfiakat, a nőket, vagy például a presbitereket szólítsuk meg.

Az imádság évéhez hogyan kapcsolódnak?
Három pilléren nyugszik szerintem egy ideális gyülekezet: az Igén, a testvérek közötti jó kapcsolaton és az imádságon. Előbbi kettő stabilan megvan, az imádságot szeretném még erősíteni egy imakörrel. De ezt még a presbitériumnak nem is mondtam…

… majd olvashatják az interjúban, itt a Parókián.
Igen, aztán megszavazzuk a következő gyűlésen, hogy csináljuk!

Állványokban, építkezésben, téglában nem is gondolkodik?
Folyton lelki dolgokon jár az agyam, lehet, hogy ezekhez nem is vagyok túl gyakorlatias. Nem építész vagyok, persze, hanem lelkész. Vannak ilyen feladatok, de tényleg nem ezeket tartom fontosnak… kertrendezés, vízóracsere, a parókia padlásának hőszigetelése… és az imaházunkat – ahol az istentiszteleteinket tartjuk - előbb-utóbb fel kell majd újítani. De engem sokkal jobban foglalkoztat az, hogyan töltsük meg emberekkel az imaházat, és nem az, hogyan lesz még szebb, komfortosabb, alkalmasabb a fizikai tér. Egy dolog azért foglalkoztat: most könnyű úgy elmenni az imaház előtt, hogy fel sem tűnik, hogy egy gyülekezet hajléka. Az utcáról valahogy jó lenne láthatóbbá tenni magunkat, például harangtornyot építeni az udvaron.

Az írásra, alkotásra hogyan hatott a költözés?
A parókián a lelkészi irodát úgy rendeztem be, hogy alkalmas az írásra, elmélyülésre. Van vagy ezer könyv a polcokon, sok a fény, nagy és inspiráló tér. Itt születnek a prédikációim és a szépirodalmi alkotások is. Ez a tér jobban serkent, mint bármi, ahol eddig huzamosabb ideig éltem.  Persze többet olvasok, mint írok, de szerintem ez az egészséges arány. Amikor szakirodalmat olvasok, olyan, mintha a nyelvvel fát hasogatnának, utána kell valami, ami ezt kompenzálja. Ilyenkor jönnek a versek, novellák – általában kortárs magyar írókat olvasok.

Verseim körülbelül kéthavonta jelennek meg mostanában. Írtam például a költözéssel kapcsolatban is. És új formával kísérletezek. Egy-egy bibliai textus a cím, amihez verseket írok. Nem olyan, mint egy igehirdetés, de nem is teljesen olyan, mint egy szabadvers. Gyönyörködtet ez a munka, sőt segíti az igehirdetésekre való felkészülést, mert jól leszűri a gondolataimat egy-egy fő üzenetre.

Most a helyén van? Ha pimaszkodni szeretnék, úgy is kérdezhetném, hogy nem gondolja, hogy pár év múlva a lelkipásztorságot cseréli le másra?
Életemben először, lelkészként érzem, hogy önazonos vagyok. A helyemen vagyok. Jó érzés, hogy az Úr dicsőségére tehetem a dolgaim. Folyamatosan érzem, hogy a Szentlélek Isten velem van. Pál azt mondja Timóteusnak, hogy ha mi hűtlenek vagyunk, az Úr hű marad, mert önmagát meg nem tagadhatja. Magamtól biztosan eljönne az a pont, ahol kell a váltás, hogy mást csinálnék, de azt gondolom, ez soha nem fog eljönni, amíg Ő ilyen… és az Úr mindig ilyen marad.

Hegedűs Márk
Képek: Ruprech Judit