„Ha nem Krisztusnak, akkor a káosznak adjuk meg magunkat.”
E. Stanley Jones
Az Ige, ami a hűséget táplálja
Mitől él az Ige? Sorozatunkban személyes válaszokat keresünk a nehezen megfogható kérdésre. Kaczor Dorottya csengő hangú népzenész. Élete alapja viszont mélyre ásott, stabil és valóságos.
Könnyed, légies teremtés, a Magyar Zene Házában találkozunk – próba után, koncert előtt. Lehet, hogy ezért is alakul ki bennem az a kép, hogy egész lénye muzsikából van.
Kaczor Dorottya népzenész. Tanítja és énekli, dalban él, saját bevallása szerint jelenleg legmeghatározóbb szerepe, hogy édesanya.
Isten zenélő leánya folyamatosan keresi az egyensúlyt a szerepei között. De rá mert lépni arra az útra, amit Istentől kapott tehetsége kijelölt a számára.
Későn, tizenhét évesen köteleződött el zenészi pálya mellett. Temesvárott nőtt fel, ahol a közvetlen környezetében semmilyen mintát, kapaszkodót nem talált arra nézve, hogy mit jelent a zenészi életforma, hogyan lehet ebből élni.
„Ez az életkor már nagyon későinek számít minden szempontból. Volt és van is emiatt hátrányom. De Temesváron, ahol felnőttem nagyon kis százalékban élnek magyarok, így a komolyabb zenei lehetőségek is csak románul voltak elérhetőek. Én magyar iskolába jártam, ahol tanulhattam hangszert, főként citerát és néptáncot, így erősödött meg a népzenei vonal. Ahogy egyre inkább vágytam arra, hogy a zenével foglalkozzak és utánanéztem, hogy mit kell tennem azért, hogy erre a pályára lépjek, elkezdtek nyílni az ajtók.
Nagyon jó embereket adott az Isten, akik terelgettek, hálás vagyok értük, mindegyikőjüket számontartom a mai napig. Kulcsfontosságuk volt. Ha egy-egy ember abban a pillanatban nincs ott a számomra, nem mondja azt, amit mondott, nem segít, akkor borult volna az egész dominó, és valószínűleg egész máshol kötök ki.
De az volt az ára ennek, hogy el kellett jönnöm otthonról. Pedig az út érzelmi fordulópontja éppen az volt, amikor tömény formában találkoztam az erdélyi népzenével és azt éreztem, hogy ezt soha nem tudnám megunni.
A szakmai fordulópont pedig az volt, amikor édesanyáméknak hála kéthetente elkezdhettem Szegedre járni Fábri-Ivánovics Tünde énektanárhoz. Ő olyan volt nekem, mint egy lámpás, aki kijelölte számomra az utat, amin akkor is továbbmentem, amikor elkerültem tőle.”
Azt gondoltam, az erős gyökerekkel bíró bánsági lánynak a Zeneakadémia jelentette a nagy és embert próbáló lépést. De mesélt a felkészülés nehéz évéről, amit kollégistaként egyedül töltött Székesfehérvárott. Figyelem ezt a vékony, légies leányt, akin átdereng egy elképesztő szilárdság. Nem az jelenti az erejét, hogy sem akkor, sem azóta nem menekült el a zenei pályáról – hanem az, hogy a tehetsége ellenére kész lett volna otthagyni, ha Isten előtti harcában ezt érti meg.
„Isten végig velem volt ezen az úton. Székesfehérvárra megérkezve rögtön csatlakoztam a Széchenyi úti református gyülekezethez, ott is töltöttem minden szabadidőmet, s ahogy hívők között voltam, többé nem voltam magányos.
Sokat küzdöttem azzal, hogy számomra hogyan lesz élhető a zenészi életforma, és azzal is, hogy sok sztereotípia tapadt a népzenére. Nem is feltétlenül ok nélkül. Főként konzervatív körökben sokakban a népzenéhez kicsapongó életmód társul – a szó összes fellelhető értelmében. Bármikor felvállaltam, hogy erre a pályára készülök, vagy később már azt, hogy zenész vagyok, az megdöbbenést, szemöldökráncolást váltott ki a hallgatókból – biztos ez? Erősen ostromoltam ezért Istent, hogy erősítsen meg az úton – hosszan imádkoztam és böjtöltem, azt az Igét véve alapul, amelyet Jézus egyébként egészen más kontextusban, egy démonűzésnél használ. Valahogy azt éreztem, hogy mindez legalább akkora akadály előttem a pályán, mint egy megkötözöttség. De megérkezett a megerősítés, még azelőtt, hogy felvettek volna a Zeneakadémiára.”
Azért a sikeres felvételi is érvényes válasza Istennek. Dorottya Budapesten a Salétrom utcai Református Gyülekezetnek a missziós helyéhez, a VIII. kerületi TE+ÉN -hez csatlakozott. Ekkor már felfigyelt rá jelenlegi férje is, akire az is hatott, hogy Dorottya elkötelezett református.
Olyan sokszor használta a beszélgetésünkben is ezt a szót, hogy rá kellett kérdeznem, mit jelent pontosan a számára.
„A szövetség jut eszembe először. Valami radikális és felbonthatatlan. Újabban egyre jobban szeretem a radikális dolgokat, mert egyre kevesebbet látok belőlük – abban az értelemben használom a radikalitást, hogy valaki a meggyőződésében szilárd. Szerintem ez erény.
A gyerekkoromban kutatva az volt a legfontosabb elkötelezettség, hogy magyar vagyok. Teljesen román környezetben nőttem fel, román bölcsi, román ovi, román gyerekek a panel előtt. Előfordult, hogy csúfoltak, de ebben meg lehetett állni, nem baj, ha csúfolódtak a nevemmel.
A megtérésem volt a következő erős pillér, amelyben Krisztushoz köteleződtem el tizenhét éves korom körül. Vallásos környezetből jövök, de mégis egy táborban ért a szívemig, hogy nem lehet két úrnak szolgálni.
Addig nem sokat hallottam az újjászületésről és bőszen győzködtem a frissen végzett segédlelkészt az ifin arról, hogy mi minden fér bele egy buliba. Ebben a táborban értettem meg, hogy Jézus ennél sokkal radikálisabb. Őt megismerve valójában értelmezhetetlen a mi fér bele, mi nem kérdés.
Ott kezdett el az Ige élni és életet adni a számomra. Nem hagyott nyugodni, aktív rendezője lett az életemnek.
Van, hogy kavics a cipőben, van úgy, hogy simogatás, van, hogy teherátvétel.
Van olyan, hogy indít, van olyan, hogy megszid, és van, hogy a fejemben, meg a lelkemben rendet rak. De soha nem ezzel a céllal, hanem szabadsággal olvasom.”
„A Fuvalommal több szakrális anyagunk is van. Ahányan vagyunk, annyiféle meggyőződéssel, de aktív érdeklődéssel fordulunk Isten felé.
Amikor hozzányúlunk egy bibliai szöveghez és abból születik egy mű,
bár ismerem ezeket az összeállításokat, adott élethelyzetben mégis egészen különleges hatással vannak rám. Pedig én is izzadtam egy-egy darab fölött órákon keresztül, keresve, hogyan szóljon… A dalok születése óta az én életemben is nagyon meghatározó dolgok történtek, talán ezért is hatnak egészen másként rám is ugyanazok az összeállítások, amelyeket pár éve megalkottunk. Másképp is éneklem a dalokat. Engem is sokszor intenek rendbetesznek vagy összekaparnak.
Van egy Balassi Bálint-átdolgozásunk, melynek ott a szövegében, hogy kegyelmes Isten, kinek kezébe életemet raktam, viseld gondomat, vezérld utamat, mert csak rád maradtam, és még egy jónéhány gyönyörű versszak az Istennel való személyes kapcsolatról.
Nekem pedig zajlik az életem a maga zaklatott tempójában és problémái között, mikor odaülök próbálni és elkezdem ezt énekelni.
Ez a pár sor tőlem is megkérdezi: hát így élek én? Így vezettem ezt a napomat? A kegyelemben bíztam, valóban? Egyszer csak jön a szöveg és arcul csap, hogy szervezhetem agyon és kitalálhatom az életemet, de nem az én érdemem lesz. Tudom, persze, hogy minden kegyelemből van, mégis hajlamos vagyok ezt elfeledni és irányítani, kézben tartani, majd beszámolni Istennek a nap végén arról, hogy milyen jól sikerült.
Ahogy telik az idő az én fejem fölött is, úgy nyílik számomra az Ige egyre jobban; sokkal több mindenre reflektál számomra is, mint amire korábban gondoltam. Ahogy egyre több mindent megismerek, több minden megtörténik velem, egyre gazdagabb narratíva születik.
De nem Isten igazodik az enyémhez. Ebben biztos vagyok.”
Fotó: Móricz Viola