„Zavarba jövök és elpirulok, Uram, ha fölidézem születésedet és körülményeit, és ha az enyémre gondolok. Te, az Isten, teremtőm nekem és a mindenségnek, istállóban születtél, én pedig palotában; téged ökör és szamár között szegény pásztorok, engem – ki por és féreg vagyok a te színed előtt – udvari emberek nyüzsgő tömege vett körül. A te szüleid szegények, az enyémek fejedelmek; te szegénységben jöttél a világra, én gazdagságban." Rákóczi Ferenc
Az örökség
Hogyan válik lelki metropolisszá az erdélyi zsákfalu? Ifjúsági evangelizációs heti riportunkból kiderül, mit kaptak és mit adnak tovább a református fiatalok.
Magyarkéc kicsi zsákfalu Bihar megyében, ami évről évre a romániai iskolai szünetben lelki metropolisszá válik. A HEVAT (Húsvéti Evangelizációs Tábor) tizenhat éve még névtelen konfirmandus hét volt, az akkor tizenöt fős résztvevői gárda évente dúsult, először a környékbeli települések ifjúságával, később ahogy Erdély-szerte híre ment, volt év, amikor több mint háromszázan jöttek el. A kezdeményezés eredeti célja az volt, hogy a konfirmandus korosztály megmaradjon a gyülekezeti közösségben.
Idén május 1-5. között százötven fiatalt keresett itt az Isten, harmincnál több önkéntessel és munkatárssal együtt, akik évek óta szerelemből szánják ide az idejüket, tehetségüket, kreativitásukat. Mert ez az ő örökségük és közösségük. De lássuk, hogy indult ez az egész tizenhat évvel ezelőtt!
Személyes HEVAT-történelem
A HEVAT főszervezője, Gergely Tímea tanítónő nyolc hónapos várandósan koordinálja az idei rendezvényt – a legelső evangelizációs héten még konfirmandusként volt jelen. „Nekem meghatározó élmény volt az első néhány tábor. Akkor adtam át az életem Istennek és ez a döntés mindent átformált bennem és körülöttem. Hallgattam az Igét addig is, voltak vallásóráink, de akkor valahogy a fiatalok tolmácsolásában még világosabb lett Isten üzenete. Azon túl, hogy sugárzott rajtuk keresztül Jézus szeretete, önmagam is egészen máshogy kezdtem látni. Felnyílt a szemem az addig „természetes és mindennapos” bűneimre, de azt is rögtön láttam, hogy bár nem vagyok tökéletes, a kegyelem megragadható. Engem ez motivál és motorizál munkatársként a mai napig:
továbbadni, amit mi kaptunk, hadd tapasztalja meg a következő generáció is Isten szeretetét rajtunk keresztül.
Hálás vagyok azért, hogy már van olyan munkatársunk, aki az általunk szervezett táborban adta át az életét, és örülök minden elvetett magnak, amiből a szombat esti elmélyítő alkalmakon évről évre láthatok is valamit” – mondja a főkoordinátor, aki első gyermeke születése után sem szeretne kimaradni a munkatársi közösségből, hiszen megtalálta a helyét és szolgálati területét.
„Ez már nem csak a tiszi ügye” – mondja egy másik szervező, Gergely Gabriella szociális munkás. Az első táborban ő tizenhét évesen volt a tizenöt résztvevő egyike. A második évben a szomszéd falu ifijével együtt nagyjából harminc fiatal jött el a hétre, ekkor Gabi már kiscsoportot vezetett – ahol ketten voltak rábízva. A harmadik évben a HEVAT anyagi fedezetét is igyekezett társaival együtt előteremteni; süteményt és kekszeket árultak az osztálytársaiknak, egyre több felelősséget és feladatot kapva a szervezőktől. A negyedik évben elengedték a kezüket és nekik kellett döntéseket hozniuk.
„Rajtunk állt, hogy folytatjuk vagy leállunk – és folytattuk. Az akkori vagány ifivezetőnk az ügy élére állt, munkacsoportokat alkottunk, tehát minden csapat csak egy bizonyos területért felelt” – osztja meg Gabi emlékeit a szolgálat átvételéről.
Ma a „HR-csapat” felel a lelki körülmények biztosításáért, mint amilyen az egyéni csendesség vagy az imasátor, de ők foglalkoznak a munkatársakkal is a tábor alatt. Vannak programfelelősök, a „családcsoport” az ételért, az ajándékokért, a dekorációért felel, a zenészek a közös éneklésért, az „admin csoport” pedig a technikai hátteret teszi a közös asztalra.
Az önkéntesek kis csoportja nagyon sokat segít a takarításban, felszolgálásban, közülük kerülnek ki két-három év után a későbbi munkatársak. Idén öt új ember került a csapatba, de ahogy beszélgettem velük, kiderült, hogy még ennél is többen vágynak arra, hogy bekerülhessenek egyszer a nagyobb felelősséget és több feladatot vállalók közé.
A szívek talajának feltörése
A délelőtti igei alkalmak előtti közös éneklést néhány éve vezeti Szilágyi Ágoston, aki Gabihoz hasonlóan tizenhét éves volt, mikor először hívták segédkezni a zilahi ifjúságból, akkor még tolmácsolnia kellett. Magyarkécen ismerte meg feleségét, Hajnival először közös szolgálatuk, majd közös életük lett.
„Bár a dicsőítésbe annakidején édesapám tolt bele, időközben megértettem, hogy az engedelmességen túl elhívásom is van erre a szolgálatra. A közös éneklés számomra a szívek talajának a feltörése, mielőtt hangzik az Ige.
Egyre jobban látom, mennyire sekélyessé és hatásvadásszá is lehet tenni a zenei szolgálatot, ami egyenesen az érzésekre hat. Számomra fontos, hogy itt úgy vezessem a fiatalokat a dicsőítésben, hogy vigyázzak rájuk ebből a szempontból is, nem manipuláljuk őket” – osztja meg szolgálati hitvallását Ágoston, aki nem rajong a trendi slágerekért.
„Mindenképpen ki akarom mozdítani a gyerekeket is és magamat is abból, amit a dicsőítésről gondolunk. Szeretnék Isten aktuális munkájának teret adni.
Féltem a fiatalokat. Tudom, hogyha meggyújtunk öt gyertyát, lekapcsoljuk a fényeket és bizonyos dalokat eléneklünk, akkor mindenki könnyek közt fog megtérni. Nagyon könnyen előidézhetünk lelki hamisítványokat, ahogy arról a héten is szó esett.
Az a vágyam, hogy aki hitre jut, valóban Jézusé legyen és megálljon a hitében hazamenve a hétköznapokban is” – mondja Ágoston, aki egy hónapon belül kétgyermekes édesapa lesz, de családjával együtt továbbra is szeretne részese lenni a HEVAT zenei szolgálatának. Feleségével együtt az Exodus tanítványképző ifjúsági szolgálat munkatársai.
A munkatársakkal beszélgetve tizenhat év után is azt látom, hogy legnagyobb vágyuk, hogy a mai résztvevőknek is annyit jelentsen ez a hét, mint nekik annakidején. Ezért szerveznek az igei alkalmakon túl különféle csapatjátékokat, workshopokat, játékokat, biztosítanak lelki beszélgetéseket a résztvevőknek, hogy akik eljönnek, a boldogsághamisítványokat helyes Isten-ismerettel, erős barátságokkal, az Ige szeretetével és jó gyakorlatokkal tudják kiütni a helyükről.
Megkérdeztem néhány résztvevőt is, mit tapasztaltak meg mindebből.
Közösség, barátok, lelki testvérek
Júliához a vacsorasátorban lépek oda, aki a kolozsvári Tóközi Református Gyülekezetből egyedüli lányként érkezett. A lelkészétől és ifis társaitól hallott a HEVAT-ról, ahova idén jött először. „Nehezebben ment az elején a kapcsolódás, de a csapatjátékok sokat segítettek abban, hogy figyeljünk egymásra és összehangolódjunk. Nekem sokat jelentett, hogy nem kellett szégyelnem magam, mint sok helyen, ahová idegenként érkezem, mindenki nagyon befogadó volt. Isten gyermekeiként tekintettek mindannyiunkra” – fogalmazta meg tapasztalatait a fiatal hölgy.
Benjámin szilágyszegi, tavaly lelkésze biztatására jött élete első evangelizációs táborába. „Tizenkilenc évesen még nem voltam biztos a hitemben, ezért is jelentkeztem a HEVAT-ra, hátha segít. A legnagyobb dolog, ami történt, hogy találkozhattam Jézus Krisztussal, ráadásul nagyon sok barátot szereztem. Idén ezeket a kapcsolatokat ápolni és erősíteni jöttem” – mondja a fiatal, akit társasjátékozás közben szólítottam meg.
Emma Désházáról érkezett, a harmadik HEVAT-on vesz részt, második éve önkénteskedik itt. A konfirmációját is leginkább a tábor miatt várta, abban az évben vett részt rajta először. „Nagyon befogadó volt a közösség. Meglepett, hogy nemcsak barátokat, hanem lelki társakat is kaptam. A kiscsoportos beszélgetésekben mindenki meg tudott nyílni, mert ami ott elhangzott, az köztünk is maradt.
Az első táborban ráléptem Isten útjára, és igazán megtaláltam önmagam is.
Azóta minden évben megerősítést kapok Istentől és feltöltődve megyek haza. A szombat esték a legmélyebbek a számomra a bizonyságtételek miatt, nagyon sokan akkor fogják meg Isten kinyújtott kezét” – mesél Emma a tábor fontos pontjáról. Az itt megismert barátnőjével egész évben imádkoznak egymásért. Emma szerint az a különbség egy barát és egy lelki testvér között, hogy az utóbbival tabuk nélkül tud beszélgetni és a legnagyobb mélységben is mellette áll és emlékezteti Isten szeretetére.
Az esti alkalom után a templomban hallva, hogyan imádkoznak a munkatársak a fiatalokért, figyelve, hogyan munkálkodnak köztük és értük, látom, hogy a sokszínű közösség nemcsak tehetségéből és érdeklődése legjavából ad a következő nemzedéknek, hanem lelki kincseiből is.
Magyarkécből Magyarkécre
Az idei főelőadó Oláh Krisztián Fugyivásárhelyen szolgáló lelkipásztor számomra a legnagyobb meglepetés. Szinte az első tábortól részese a HEVAT történetének; gyerekkorától kezdve a magyarkéci parókiához kötődik hitének fogantatása és formálódása.
„A gyülekezeti ház épülete akkor még állami tulajdonban volt és mi ott laktunk a szüleimmel albérletben. A mostani gyülekezeti teremben nőttem fel voltaképpen. Még az udvart sem látja úgy senki, ahogy én. Az is szinte megelevenedik előttem, ahogy hat-hétéves gyerekekként többen ülünk a lelkészék ágyán, a hálószobájukban (mert nappalijuk nem volt akkoriban), és Edith tiszteletesasszony tanít bennünket. Csodálattal, tátott szájjal ittam a bibliai történeteket, alig vártam, hogy mi lesz a folytatás” – mesél a fiatal lelkipásztor első találkozásairól az Igével.
„Ha ők akkor a körülményeket látva elmentek volna, én ma nem lennék itt, és nem lennének velem a konfirmandus fiatalok a saját gyülekezetemből. Az is büszkeséggel tölt el, hogy nekik megmutathatom, honnan jöttem, de imádkozom azért, hogy ismerjék meg azt a Jézust, akinek az áldása, jelenléte nélkül itt semmi nem lenne” – mondja Krisztián.
Őt az első HEVAT-on a feléjük szolgáló fiatalok lelkülete ragadta meg, az az őszinte, tiszta szeretet, ami belőlük sugárzott. „Mintha az Isten szerető tekintetét láttuk volna meg rajtuk keresztül. Észrevettük, hogy a szabadidejükben elvonulva imádkoztak értünk. Nem értettük a tetteik mélységét, de éreztük, hogy szeretnek bennünket, figyelnek ránk, pedig nem is ismertek.”
Krisztián általános iskolás korától lelkésznek készült, Mike Pál volt a példaképe, bár akkor erre a felnőttek még ugyanúgy legyintettek, mintha tűzoltó vagy űrhajós szeretett volna lenni. A hite vele együtt érett és formálódott, egy későbbi húsvéti evangelizációs héten pedig megerősítést kapott az elhívása. „A munkatársak hangosan imádkoztak azokért, akik a későbbiekben teljes életükkel és idejükkel Istent fogják szolgálni. Abban a pillanatban egész szívemmel éreztem, hogy rólam van szó.”
A lelkipásztor történetét hallva még megrendítőbb, hogy az idei hét szolgálatait az Örökség témája köré kellett felfűznie.
„Ha a tiszteletesék 1999-ben azt a döntést hozták volna, amit előttük nagyon sok lelkész, hogy nem maradnak itt, akkor ma valószínűleg nem beszélgetnénk arról, hogy mi az én örökségem. Ha végignézem az életem, ott van Isten keze abban, hogy én most itt lehetek.
Az első előadás előtt nagyon felkavarodott bennem az érzés, hogy innen indultam, itt találkoztam az élő Istennel, és most részese lehetek annak, hogy mások találkozhassanak vele.
Persze, ahogy nézem a srácokat ott a kísértő hangja az én fülemben is: figyelnek egyáltalán? Meg fog maradni bennük bármi, vagy magasröptűen elbeszélek a fejük felett?
Közben persze tudom, hogy annakidején teljesen szórakozottak voltunk mi is, de amikor úgy gondolta az Isten, mégis szíven talált mindenkit.
Amikor Mike Pál tiszteletes úrék megjelentek a faluban, tényleg semmi nem volt itt és nem csak a lelki sivárságról beszélek. De amikor az Isten a kezébe vesz valakit, és az illető azt mondja, hogy itt vagyok, Uram, akkor olyan dolgok születhetnek, amiről senki nem álmodott. Ennek a csodának, ami itt létrejött, én úgy lehetek a részese, hogy az első teológus lelkész vagyok a faluból, Kécből. Nekem ez az örökségem.”
„A lelkész olyan pozícióban van, hogy némelyek azt gondolhatják róla, mivel felveszi a fizetését, nem önzetlenül reklámozza az evangéliumot. Ráadásul hiába érkeztem annakidején a gyülekezetbe nagy lelkesedéssel és tűzzel, azt gondolva, hogy jó ifjúsági munkás vagyok, egyszerűen nem maradt egyben az ifiközösség” – vall a kezdetekről Mike Pál magyarkéci lelkipásztor, aki frissen végzett teológus volt, amikor éppen negyedszázaddal ezelőtt elvállalta a magyarkéci szolgálatot egy olyan gyülekezetben, ahol előtte évekig nem volt állandó lelkész. Megismerkedve egy hiteles, holland fiatal missziói munkással, elfogadta a felajánlott segítséget az ifimunkában, így tartották meg a legelső evangelizációs tábort a konfirmandus és ifi korosztálynak a King’s Kids nemzetközi szervezet szolgálóinak a segítségével. Az első évben három, húszas évei elején járó fiatal tartotta az alkalmakat; holland, finn és lett nemzetiségű lelki munkások érkeztek, akik azonosultak a gyülekezet teológiai látásával. Ez a tábor úgy hozott áttörést, hogy nemcsak eredeti célját érte el, azaz hogy a konfirmandus korosztály integrálódott a gyülekezetbe, hanem az ott hitre jutott, azóta felnőtt fiatalok alkotják a mai munkatársi bázist is. „Az első tábort megszervezték a számukra, a másodikba bevonták őket, a harmadikban pedig figyelték, hogyan csinálják a kéciek, majd elengedték a kezüket” – mesél a felnövéstörténetről Mike Pál, aki szintén fokozatosan adta át a magyarkéci ifjúságnak a saját feladatait is, ahogy látta bennük a megfelelő érettséget. „Maguk közül delegálják a főszervezőt, aki addig végzi ezt a szolgálatot, amíg az élethelyzete engedi. Én is csak egy tagja vagyok már az egyik munkacsoportnak, idén egyébként annak, amihez a legkevésbé értek” – mondja nevetve. „Itt senkit nem akarunk megjavítani, vagy megtéríteni. Egyszerűen csak lehetőséget adunk a tizenéveseknek arra, hogy találkozzanak Jézussal. Lássanak olyan fiatalokat, akik szeretik az Urat, és bár messze nem tökéletesek, mégis hitben járnak és örömmel szolgálnak. Nekem ők is az örökségem.
Mellettem lovaskocsi csattogott el, amikor ideérkezve a református sziget mellett megálltam az autóval. A nemrég átadott nappali foglalkoztató udvarán tizenhét-tizennyolc éves holland srácok dolgoztak. Ők nem a tábor résztvevői, hanem arra szánták az iskolai szünetüket, hogy ideutazva segítsenek a nappali foglalkoztató udvarának kialakításában. Mike Pál lelkipásztor is velük dolgozott néhányszor a héten. A lapátoló lelkészre a hollandok talán ugyanúgy ámulva néznek, mint én rájuk, akik az idejüket, erejüket és anyagi lehetőségeiket is arra szánták, hogy egy magyar református gyülekezet kertjét Romániában rendbe tegyék. Mielőtt ők hazaindultak, a HEVAT-osok körbeállva énekeltek nekik áldást és ők a felhangzó taps után csak annyit kértek, hogy bár ők végezték el munkát, de ezért Istent dicsőítsék.
Az evangelizációs hét fiataljai közül mindig volt, akin „Örökség” feliratú póló, pulóver hirdette Isten szeretetét.
Én pedig sietve indultam haza a hírrel: hatalmas dolgot tett velük az Úr.
Fotó: Gergely Ruben
A szerző kiegészítő megjegyzése: a "munkatárs" szó sokak számára megtévesztő lehet. Ebben a kontextusban egészen pontosan azt jelenti, hogy a csapat minden év novemberétől a HEVAT előkészítő munkálatain, a tábor szervezésén dolgozik. A munkatársak a tábor idejére tartogatják a szabadnapjaikat a munkahelyükön, prioritásként kezelve a tábort. Az ügy kapcsolja össze őket és közösséget formál köztük. A munkatársi csapat nélkül nem lenne HEVAT a HEVAT. A köztük kialakult kapcsolatokat, elfogadást, légkört viszik a táborba is – napi egy kávé fejében, Isten dicsőségére. A táborról készült videó IDE kattintva tekinthető meg.