Régen, mikor még sok gyermek született, természetes volt, hogy minden évben van konfirmáció. Vallástétel volt az arról, hogy elsajátítottuk hitünk alapjait, és reménység volt arról, hogy majd meg is éljük valahogy, valamikor.

Ma már örülünk néhány gyermeknek is, és bizakodunk, hogy református gyermekeinkből majdan hitvalló felnőttek lesznek, akik nem fordítanak hátat hitüknek és az egyháznak.

Az idén sajnos nem volt ilyen konfirmációi fogadalomtétel nálunk, helyette viszont egy sokkal nagyobb dolog történt a gyülekezetben: felnőttek álltak az Úr asztala elé, hogy hitükről vallást tegyenek.

Külön boldogság volt számunkra az, hogy a 30-asok, 40-esek körének egyik fiatal, oszlopos tagja is bizonyságot tett. Miért volt akkora öröm ez nekünk? Mert sokszor hónapokig nem történik olyan, amire rácsodálkozhatunk: Isten munkálkodik! Pedig munkálkodik... Nem hisszük, hogy mi vetünk, Ő pedig az esőt és az áldást adja a magvetésre. És néha megtörténik a csoda: új élet születik egy emberben. Látjuk benne a hit csíráit, ahogy élete ügyes-bajos dolgait, családját az Úrra bízva megtanul hitből élni. Olyan jó volt beszélgetve készülni a konfirmációjára, hallgatni élménybeszámolóját, hogy és miben tapasztalta meg Isten kegyelmét, szeretetét élete során.

Jó tapasztalni, hogy azok a rétegalkalmak, amelyek nem megszokottak (pl. 30-asok 40-esek köre), és amelyeket talán néhányan kételkedve is fogadtak indulásukkor, nem hiábavalóak! Hogy szükséges kilépni templomfalaink közül, már tudjuk régen, de hogy ebből milyen áldások is fakadhatnak, azt csak most kezdjük átélni!

A konfirmációi fogadalomtétel után mint egy nagy család ünnepeltünk együtt a 30-asok körébe járókkal a parókia udvarán.

Olyan jó volna, ha a konfirmáció nem lezárása volna egy folyamatnak, hanem kezdete és folytatása egy olyan hitvalló életnek, ami Isten dicsőségére és a gyülekezet épülésére szolgál..

Polgárné Szendrák Edit
Sáregres