Letölthető MP3 változat (34' 256kbps; 63MB)

A 2010-es év első igazi munkanapja van. De még nem vagyunk olyan távol a hátunk mögött lévő ünnepektől, hogy ne kérdezhessem meg, hogy készített-e számvetést szilveszter napján személyeset meg hivatalosat, és mi az, amit ebből megosztana a Parókia Portál  olvasóival?

Nem igazán készítettem számvetést. Nekem nem szilveszterkor vannak az életem nagy fordulói, hogy számvetéseket készítsek. Természetesen, hivatalosat, gyülekezetit készítettem, hiszen újév első napján református szokás szerint a gyülekezet előző évének néhány adatát a gyülekezettel ismertettem. Az egyházkerületit még nem végeztem el, de ez hosszabb időt igényel, sok mindent kell majd úgy egymás mellé tenni, hogy együtt legyenek láthatók, ne csak időrendben. Személyesen tehát szilveszterkor nem szoktam számvetéseket készíteni. Szilveszterezni se nagyon szoktam, de azért az óév-újév váltás kapcsán eltűnődtem az életemen, és csak azt tudom mondani, hogy 2009-ben is belekeveredtem egy csomó dologba, közéletbe, politikába, nyilatkozatokba, küzdelmekbe, szerepekbe, eseményekbe, amikbe nem akartam belekeveredni vagy nem akartam részt venni. S hogy aztán jó jött-e ki ezekből, azt még nem tudom igazán. Van, amiből jó jött ki, van, amiből nem jött ki jó. Hálás vagyok Istennek, hogy megúsztam, illetve azért is, hogy akaratom ellenére is részt vehettem olyan dolgokban, amelyekből jó jött ki.

Egyházi életünknek mik voltak a kulcseseményei, és hogyan ítéli meg azokat, 2009-re visszanézve?

Erre is két nézőpontból tudok válaszolni. Az előbb említett szubjektív nézőpontból, de ebbe most ne menjünk bele, vagy csak annyiban, hogy megemlítem azokat, amikbe nem belekeveredtem, hanem nagyon szívesen vettem részt, és szívesen emlékszem rájuk vissza. Ilyen volt számomra a Kálvin-év. Nem annyira az évforduló, a különböző ünnepségek, kiállítások, rendezvények, szervezések kapcsán, hanem a Kálvin-év úgy, mint ami lehetőséget adott arra, hogy elkezdjük újra olvasni Kálvint. A mi egyházmegyénkben van egy kis Kálvin-olvasókör. Havonként találkoztunk rendszeresen, egyik-másik lelkész egy kijelölt részt vagy témát feldolgozott Kálvin kapcsán. Ezt aztán előadta és megbeszéltük. Ez számomra igen sokat hozott, nagyon sokat ért. Néha többet is, mint egy-egy tudományos konferencia végighallgatása. Nem mintha ez a mi Kálvin-

olvasókörünk tudományosabb lett volna, de közelebb volt, személyesebb volt, átéltebb volt. Mindenképpen szólni kell az egyesítő zsinatról. Erről már elég sokat nyilatkoztam én is, mások is. Úgy látom, hogy nem vétjük el a dolgot, ha azt mondjuk, hogy ez jelentős esemény volt. Talán egyetlenegy utórezgését hadd említsem meg: a legutóbbi zsinaton úgy döntöttünk, hogy a gyászos december 5-ről erre a májusi napra vagy az ahhoz legközelebb eső vasárnapra tesszük át a testvér-gyülekezeti találkozókat. Nem gyásznapra gyűlünk eztán össze találkozni az erdélyi, délvidéki, felvidéki, kárpátaljai gyülekezetekkel, hanem egy olyan napon, amikor meg tudtuk fogalmazni az egységünket. Azért is jó ez, mert - persze sokan kérdezik, mi ez az egység? -, konkrétumokra irányul: közös egyházalkotmány, közös liturgia, közös misszió, közös szeretetszolgálat. Tehát május 22-e mégsem dekórum volt, valami ünnepély, amikor egybegyülekeztünk, meglehetősen látványosan, hanem valaminek a kezdete, és ebben vagyunk most, ezért fáradozhatunk. A Csillagpontról is szólni kell, a nyári ifjúsági találkozóról, ami a korábbiakhoz képest nagyobb méretű volt, szerintem mélyebb és tartalmasabb is, és ennek is lett a jövőre nézve jó hatása. Az a döntés ugyanis, hogy bár az anyagiak szűkössége miatt ilyen nagy léptékű találkozót nem nagyon tudunk szervezni a következő időkben, de kisebb térségekben, kisebb régiókban, egy-két egyházmegyében vagy egy-egy kerületben lehet továbbra is ifjúsági találkozókat tartani. Hihetetlenül fontos, döntő a jövendő nemzedékek szempontjából! És ezt hangsúlyosan mondom, mert róluk van szó, nem pedig egy hipotetikus jövőről (mi lesz az egyház jövőjével?), hanem azokról a tizenévesekről, huszonévesekről, akik egy nagyon-nagyon nehéz helyzetben, nagyon-nagyon zavaros világban keresik a saját identitásukat, próbálják megélni keresztyén hitüket, vagy éppen, ha ezt missziónak vesszük, lehetőséget kapnak arra, hogy az igazi élettel találkozzanak. Ezek nagyon fontosak voltak a számomra.

Mi az, amit másképp csinált volna, ha visszatekint az elmúlt évre?
Van-e olyan döntése, amit így utólag már megváltoztatna?

Miután nem készítettem mérleget, ingadozni fog a feleletem. Vegyük úgy, azért ingadozom, mert még mérlegelek, még nem állt be a mérleg. Igen, sok mindent csinálnék másképp, és sok mindent egyáltalán nem csinálnék. Persze, visszatekintve könnyű ezt mondani. Ott és abban az adott helyzetben, amikor sodortatik az ember, amikor elragadják a dolgok, visz a kötelesség, ott ezt másképp éljük meg. Talán kevesebb markánsabb ítéletet mondanék, s azt is kevesebb iróniával és öniróniával. Az elmúlt év sok beszélgetésének, levelezésének, egyeztetésének az egyik érdekes tapasztalata volt, hogy mintha kiveszőfélben lenne egyházunkban az irónia művészete, amibe én mindenképpen az öniróniát is beleértem. Mintha humortalanná válnának az emberek, vagy legalábbis ezt a fanyar humort nem igazán ismernék. Nem ígérhetem meg, hogy ebben az esztendőben ebből kevesebb lesz, de látom, hogy jobb lett volna a dolgom, ha megtartóztatom magamat. Több bölcsességre lenne szükség. Bár - véleményem szerint - ez nem erény, amibe begyakorlatoztatja magát az ember, hanem isteni ajándék, többet kell érte imádkozni, főleg a feladatok előtt és nem utána. Feltehetően többet kérnék, kérlelnék, és kevesebbet akaratoskodnék. De összességében így látom az elmúlt esztendőt, meg az elmúlt évtizedet, évtizedeket, és ki tudja, talán az előttünk levőt is: Egyiptomban éltem én is. Onnan veszem ezt a megjelölést, hogy régen az járta, hogy ha egy költő meghalt, akkor a fejfájára vagy a sírjára ezt írták: Árkádiában éltem én is. Szép mitológiai kép, a költő boldog időben élt, olyan világban, ahol az ihlet, a tündérkedés, a szép dolgok jelen lehettek az életében. Én csak fanyarul így fogalmazom: Egyiptomban éltem én is. Egy olyan nemzedék tagja vagyok, akik fogságban éltek. Néha az az érzésem, mintha még mindig abban élnénk. A késztetések, feltételes reflexek, a dolgokhoz, a hatalomhoz, az egyházhoz, az életünkhöz való viszonyunk mind arra emlékeztetnek, hogy annak a nemzedéknek vagyunk a tagjai, akik Egyiptomban születtek. Hogy megnyílott-e már előttünk a Vörös-tenger, azt nem tudhatom.

Egyházi életünkben van-e olyan probléma, amit nem tudtunk lezárni, elrendezni 2009-ben, és súlyos teherként visszük tovább?

Nem látok olyan ügyet, ami 2009-ben vált volna üggyé. Sokkal inkább látok olyan ügyeket, amelyek 1990-ben, 1989-ben, 69-ben, 1949-ben vagy 1909-ben, ki tudja mikor váltak üggyé, és visszük ezeket súlyos teherként, megoldatlanul. Vagy sokszor csak álldogálunk mellettük, sem felvenni, sem letenni nem tudjuk őket. Néhányat hadd említsek: nagyon nehezen bontakozik a missziónk. Egyházunk legjobbjai mind-mind misszióról beszélnek, a misszió szükségességéről, missziói koncepciót sürgetnek, missziói lelkesedést várnak. Remélik és várják, hogy gyülekezeteinkben, intézményeinkben markánsabban, erőteljesebben odaszántabban jelenik meg ez. És persze vitákban keressük az okát, hogy miért bontakozik ki ilyen nehezen. Pl. a legutóbbi zsinati vitában, amikor a múltfeltárásról beszélgettünk (újra, és ki tudja, mennyit fogunk még erről beszélni!) úgy, hogy közben nem történik semmi. Sokan megemlítették, mintha mindez összefüggésben lenne megnehezedett állapotunkkal. Van, aki úgy érvelt, hogy mivel itt van a feltáratlan múlt, ezért kevés a hitelességünk, mások meg úgy érveltek, hogy ha feltárjuk ezt a múltat, akkor veszítünk a hitelességünkből. Lám, egy probléma, amit se felvenni, se letenni nem tudunk. Sokkal mélyebben érint azonban az egyházi szolgálattevők fáradtsága, ernyedtsége. Nemcsak lelkészekre gondolok, hanem presbiterekre, gyülekezeti munkásokra, egyházi iskolák pedagógusaira, hitoktatókra. Olyan kevés szűrő választ el bennünket a mindennapos magyar valóságtól. Teljes mértékben önmagunk kortársai vagyunk: fáradtak, ernyedtek, lemondók. Persze mindannyian megoldást várunk, de azt, ami ránk van bízva, nem tesszük meg. Csodák nincsenek ránk bízva, azokat majd Isten teszi meg, amikor eljön az ideje. Ránk az van bízva, hogy reggel idejében felkeljünk, felkészítsük magunkat a munkánkra, a munkánkat elvégezzük. Ehhez kérjük Isten megsegítő kegyelmét. És leginkább az utóbbiban látok sok-sok ernyedtséget. Fájlaltam azt is, hogy az elmúlt évben sem jutottunk közelebb anyagiak terén a szolidaritás kérdéséhez, a belső szolidaritás kérdéséhez. Igen, sokat beszélünk, mert kell is beszélnünk egyházunk anyagi életéről, de keveset beszélünk arról, hogy milyen hihetetlen nagy különbségek vannak pl. lelkészi javadalmak között. Vagy, amit láthatok püspökként, és ezt még sokkal jobban fájlalom, a nyugdíjak között. Mert hogy a gyülekezetek lehetősége, tehetőssége között különbségek vannak, az még hagyján, ez így volt mindig is. Ha egy lelkipásztor többet fáradozik, és ezért több a javadalma, erre is lehetne mondani, rendjén van. De az, hogy 40-50 esztendei szolgálat után lelkipásztorok elképesztő különbségekkel mennek nyugdíjba, ez engem nagyon-nagyon bánt. És ezzel jelzem, hogy ez nem a 2009-es év problémája, ez 30-40-50, ki tudja hány éves probléma. S még egy benyomás: nem biztos, hogy igaz, de mintha fogyatkoznának a jó igehirdetések, a jókedvű igehirdetések, tehát mintha fogynának az imák. Hiszen tudjuk, a jó igehirdetésnek van egy csodálatos háttér-világa. Az, hogy az igehirdető is kiimádkozza az üzenetet, de az is, hogy az igehallgató gyülekezet is imádságban hordozza a lelkipásztorát. Sok-sok kritikát hallottam, fanyalgást, rálegyintést gyülekezeti tagoktól az igehirdetőre.   Amire azt kellett válaszolnom, hogy ha csak annyit imádkoznának érte, mint amennyit bírálgatják, feltehetően megváltozna a helyzet. Mély meggyőződésem, hogy a mi egyházunk életereje, fő motívum-rendszere mindig az igehirdetés körül mozog. Fájlaltam azt is, hogy üggyé lett, hogy el akarnak adni egy templomot egy megfogyatkozott gyülekezetben, de az nem lett üggyé és arról nem beszéltünk, hogy hány helyen épül új templom. S még sorolhatnám. Mindezt összefogva - anélkül, hogy moralizálni akarnék - mintha erkölcsi tétovaság lenne az egyházunkban. Így éltem meg 2009-et. De hozzáteszem: természetesen tudom, hogy sokan igyekeznek jól prédikálni, és sokan imádkoznak ezért.

Hogyan ítéli meg a magyar társadalom helyzetét 2009-ben?

Azt hiszem, 2009 még a legszebbre festett kincstári optimista propagandában sem tekinthető jó évnek a magyar társadalom számára. Sok tekintetben vereséget szenvedett a magyar társadalom. Az egyik legjellemzőbb vagy legfájdalmasabb pl. a szlovákiai nyelvtörvény, ami persze az egyik oldalról a szlovákok identitás-törvénye, ezt ennyivel el is tudhatnánk intézni, a másik oldalról azonban teljesen nyilvánvalóan magyarellenes törvény. A magyar politikai osztály ez ügyben mutatkozó tehetetlensége nagyon elgondolkodtató, vagy inkább így mondanám: nagyon megszégyenítő. Az elmúlt esztendőben végleg nyilvánvalóvá vált, hogy utó-szocializmusban élünk, mint valamiféle utó-szezonban, és kiárusítás vagy végkiárusítás folyik. Régi szocialista módon persze a beavatottaknak - ahogy a Kádár-rendszerben a párttagok tudhatták, hogy három nap múlva felmegy a cukor ára, és ők még régi áron vehettek. Ennek az analógiájára folyik ez a végkiárusítás. Vagy másképp szólva: pár kapitalista csinálgat itt valamiféle szocializmust, bár ők ebben nem hisznek, de bennünket és milliókat hitegetnek milliárdos hitelekből. Olykor - úgy érzem - mintha a Kádár rendszer sűrűjében járnánk, a lemondás, az erkölcsi tétovaság, a karakternélküliség, a jövőtlenség szempontjából mindenképpen. Egyházilag pedig mondjuk ki: mintha Bartha-korszakban élnénk, amikor mindent meghatároz az, hogy nem tudunk a hatalomhoz való viszonyunkra jó feleleteket adni, nem  tudjuk ezt a kérdést megoldani, hát igazodunk ahhoz, ami van. Hallgatunk arról, amiről  beszélni kellene, és beszélünk arról, amiről meg egy árva szót se szabadna szólni.

Ez egy érdekes kérdés, mert akkor tudtuk, hogy szájkosár van rajtunk. De vajon napjainkban miért van ez így?

Sokféle módon  lehet erre felelni. Megdöbbent, de egyre többen, komoly emberek is mondják, püspök úr, ugyan miért lamentál itt maga, nem tudja, hogy nem is történt rendszerváltás? Aztán sokan pontosan ebből a diagnózisból kiindulva bolond radikalizmusokig viszik el magukat, ami a lét-csalásnak vagy a lét-rontásnak (Hamvas Bélával szólva), vagy a lét-ostobaságnak ugyanaz a válfaja, mint az előző. Az egyik a színe, a másik a fonákja. Én azt hiszem - és erről már sokszor beszéltem -, abban gyökerezik ez a különös tehetetlenségünk, az érzet és magatartás, hogy mintha még mindig a 30-35 évvel ezelőtti állapotokban volnánk, hogy nem éljük meg azt a hálát, amit ezért a több-kevesebb szabadságért meg kéne élni. Tudom én jól, hogy a 30 évvel ezelőtti állapotokhoz képest szabadok vagyunk. Nem korlátoz bennünket sem a missziónkban, sem a gyülekezet-építésünkben, sem az Isten országa építésében senki és semmi, legfeljebb saját magunk. A hálátlanságunk, restségünk, kicsinyhitűségünk az ok, ahogy az Arany-vers mondja: „Mert hogy' szálljon,  Bár kalitja már kinyitva, Rab madár is, szegett szárnyon?"- ha hozzászoktunk a rab-léthez. Ezt nagyon fájlalom, de egyszer talán Isten megsegítő kegyelméből kiszabadulunk ebből a belső rabságból.

Mi az, amit mindezekkel ellentétben kifejezetten örömteli eseményként élt meg az elmúlt esztendőben?

A megtartatást  mindenképpen. Annak az újbóli bebizonyosodását, hogy valami különös ok vagy mód folytán mégis csak kellünk Istennek. Nem mintha ez okán nagyon elbízhatnánk magunkat. A Bírák Könyve jut eszembe, Gedeon története, aki harmincezer emberrel indul a harcba, és a végén maradt vele háromszáz. Egy százalék! De ott van az isteni indoklás: nehogy azt mondják, hogy a mi erőnk és a mi ügyességünk szabadított meg bennünket. Ez titok, ezen én nagyon sokat tűnődöm, és nagyon sokat örülök. Immár lemondtunk magunkról, az ország lemondott önmagáról, néha úgy tűnik, az egyház is lemondott önmagáról, legalábbis arról az önmagáról, amiért itt volna ebben a világban. Hogy Isten  nem mondott le rólunk, azért annak nagyon-nagyon sok jelét láttam, és ez nagy örömmel tölt el mindig.

Előre tekintve, Ön szerint mik lesznek a jövő esztendő súlyponti eseményei egyházi és társadalmi szempontból?

Legelőször a nagy kérdést feszegetem, és ez nemcsak a 2010. év kérdése, ez minden évnek és minden napnak a kérdése, de év elején mondjuk így: 2010-nek a nagy kérdése. Vajon be tudjuk-e vonni a hit szemléletébe, a hit világába mindazt, amiről az előzőekben beszéltünk? A helyzetünket, az országunkat, az egyházunkat, a feladatainkat, a mulasztásainkat, a reményeinket,   kudarcainkat, mindazt, amik és ahogy vagyunk, az egész életünket. Éppen Kálvint olvasva bukkantam újra meg újra Kálvinnak egy megjegyzésére, amit én korábban nem vettem észre vagy elmentem mellette. Azt mondja Kálvin: az egész emberi életnek dolga van Istennel. A keresztyén  élet-iskola ennek a megtanulása. Vagyis mindazt, amiről az előbb beszélgettünk, ide kell vonnunk, még ha nem tűnt is olyan szépnek, pozitívnak, lelkesültnek, amit a püspök mondott, s több volt benne a fanyalgás vagy a fájdalmas diagnózis, bár van öröm és remény is. Egyszóval úgy, ahogy vagyunk, testestől-lelkestől, egyházastól, országostól, családostól, mindenestől fogva, mindez Istenre tartozik. Mindennek dolga van Istennel. Ez nagy kérdése az előttünk álló esztendőnek is. Egyszerűbben: tudjuk-e valamennyi kérdésünket hit-kérdéssé tenni. Jó lenne, hogy ha több ügyünk, feladatunk válna hit-kérdéssé, mint volt 2009-ben. Várom és remélem igehirdetésünk megújulását. Nem véletlenül beszéltem az előbb kritikusan, vagy fájdalmasan, mert éppen várom, hogy megújuljon az igehirdetésünk, ami sokkal-sokkal több, mint jó kommunikáció. Megtanultam persze az elmúlt években, hogy jól kommunikálni nem akármi. Az bizony nagy művészet. Nagy iskola, nagyon fontos dolog. Nem lehet ellegyinteni. És az egyháznak is meg kell ezt tanulni. Sokszor súlyos árat fizetünk a rossz kommunikációért. De most nem erről beszélek, hanem arról, hogy nemcsak jól kommunikáljunk, hanem hogy a jót kommunikáljuk. S számomra primeren ez az igehirdetés, és várom ennek a megelevenedését. Várom, hogy az egyházunk tagjai megbecsülik azt, hogy Isten üzenetét hallgathatják. Várom és remélem, hogy az igehirdetőink feleszmélnek. Akár úgy, mint a rettenetes nehéz feladatra, akár úgy, mint szent lehetőségre, hogy üzenetet adnak át. Nem a maguk gondolatait mondják, nem ők szerepelnek ott. És aztán mindenben, a sajtóban, az interneten, a honlapokon, a tv-ben, a rádióban, a páli igét idevéve: megvesszük az alkalmat, a lehetőséget. És azt tartjuk lehetőségnek és alkalomnak, hogy igét mondhatunk. Tisztáznunk kellene, vagy legalábbis elindulni ebben az irányban, hogy mi, református keresztyének mi végre vagyunk itt? Miért vagyunk még itt? Mi az a sajátos, másnak át nem adható, más által soha el nem végzett feladat, küldetés, amiért még megőrzött bennünket Isten. Ezen kell tűnődni, erről sokat kell beszélgetni. Remélem, hogy lesz rá mód. S persze, jönnek a parlamenti választások. Most még csak a közvélemény-kutatók jósolgatnak. Majd meglátjuk, mi lesz a választások végeredménye, s milyen parlament kezdi meg az újabb négyéves törvényhozási munkát, milyen kormány áll fel, mi lesz a program, mit lehet tenni. De nagyon várom ezektől a választásoktól, hogy véget ér a fenekedés, ami nagyon hosszú ideje, ide s tova 7-8 éve mételyezi ezt az országot. Ezért én a kormányzati kommunikációt tartom felelősnek. Remélem, ez a fenekedés véget ér. Részben azért, mert az emberek elfáradtak tőle, részben azért, mert bár természetesen a magyar lakosság egy kisebb része még ennél is tovább hajlandó lenne elmenni, de olyan iszonytató felvetések, gondolatok jelentek itt meg, amitől a józan többség végre magához tér, és abbahagyja ezt a politikai gondolkodást. Letesz erről a politikai mentalitásról, mert ez csak szélsőségeket fog szülni. Igen várom az országgyűlési választásokat azért is, hogy lezárulhat egy nehéz politikai korszak (gazdaságilag, morálisan, szellemileg természetesen nem), és várom azért is, hogy véget érjen a fenekedés.

Célok, feladatok, halaszthatatlan dolgok 2010-ben, amik előttünk állnak, egyházunk életre gondolva?

Három szót említek. Erősítés, építés, megőrzés. Talán a legfontosabbnak most az erősítést tartom. Fáradtságot, lankadást, elkedvetlenedést látok. Ez az erősítés akár a személyes kapcsolatokban fog végbemenni, mert ott válik szükségessé, akár a köztestületekben, akár a közszereplésünkben, akár a munkánkban elevenedik, bárhogy is, minden területen hihetetlenül fontos, mert sok a lankadtság. Elsősorban azonban a személyes  valóságra értem. Meg kell erősíteni egy gyülekezeti iratterjesztőt, mert éppen azon van, hogy abbahagyja szolgálatát. Meg kell erősíteni egy lelkipásztort, aki már akkor legyint, amikor fölfelé megy a szószékre, s nem amikor lefelé jön. Meg kell erősíteni pedagógusokat, akik kedvetlenül és unottan mennek be az osztályba, meg kell erősíteni a törvényhozókat, akik már nem tudják, miért hozzák a törvényeket. Meg kell erősíteni a becsületeseket, hogy ne inogjanak meg, és ne álljanak oda a silányak és a gazemberek közé. Meg kell erősíteni a szülőket, akik már talán azon vannak, hogy a gyereküket és az unokájukat a tv és az internet fogja felnevelni. Kell egy Áron meg egy Húr, aki felemeli Mózes imádkozó karjait, mert ha az a két imádkozó kar lelankad, akkor mindent elveszítünk.

Építeni kell. Nem „csakazértis"-ból, bár az se lenne rossz program egy olyan országban, ahol mindent bontanak és széthordanak. Lomtalanító ország lettünk, bontott tégla-ország lettünk, kiárusító ország lettünk, hát építeni kell, mert az egyháznak a növekedés létfunkciója. Ahol nincs növekedés az egyházban, ott vagy betegség van, hosszú és tartós betegség, kétesélyes kimenetel, vagy pedig már súlyos lebomlás és elveszés van. Építeni kell gyülekezeteket, közösségeket, be kell szervezni az embereket, meg kell őket ebben erősíteni. Ha tízegynéhány évig Isten kegyelméből annyi téglát rakhattunk téglára, annyi tornyot, templomot, iskolát, én nem tudom mit, öregotthont, konferenciatelepet építhettünk, hogy még mindig malter-szagú a kezünk, akkor illene ezt úgy megköszönni az Úristennek, hogy elkezdjük a közösségeinket is építeni.

A harmadik a megőrzés. Éppen a Kálvin-év mutatta meg, hogy József Attilával szólva „Gyémánthegyen állunk, de zsebünkben kavicsok vannak. Nagyon elfelejtettük, hogy angyalok voltunk." Mennyi mindent elejtettünk és elfelejtettünk. Mennyi értéktelen dologgal, bóvlival, simi-labdával tömtük tele a zsebünket, mint az egyszeri gyerek a vásáron, noha az anyaszentegyház élete fantasztikus kincsekkel van tele. Ezeket elő kellene venni, és a megőrzés nyilván nem azt jelenti, hogy egy jó vastag páncélfalú trezorba elzárjuk őket, hogy 100 év múlva is elő tudjuk venni, hanem a saját életünk részévé szervesítjük. Én ezt halaszthatatlan feladatnak tartom.

Van-e egy olyan bibliai üzenet, amit a szívében hordoz a 2010-es évre nézve?

Gyülekezetünkben az a szokás, hogy a január 1-i, újévi igehirdetés textusa egyben a gyülekezetünk az évi vezérigéje is. Ezt most Sámuel könyvéből vettük. Saul halálra üldözi Dávidot, egy sziklavonulat két oldalán haladnak. Az egyik oldalon Dávid menekül, a másik oldalon Saul üldözi, illetve keresi őt. És amikor éppen kiérnének a síkságra, ahonnan nincs menekvés, akkor az utolsó pillanatban, érkezik a hír Saulhoz, hogy hagyja abba az üldözést, forduljon vissza, mert betörtek a filiszteusok az országba.  Dávid így csodálatos módon megmenekül. Ott van a történet végén: és azért nevezték ezt a helyet a menekülés kősziklájának. Aztán Dávid zsoltáraiban lépten-nyomon találkozunk ezzel a megnevezéssel: az Úr az én kősziklám. Amikor az idős Dávidot már béke veszi körbe, amikor már nincs háború, egy szép zsoltárt énekel, ez a 18. zsoltár, s ebben is arról beszél, hogy mikor szorult helyzetben volt, Istenhez kiáltott, aláhajolt, megmentette az Úr. Az Úr az én kősziklám - énekli Dávid. Ez lett a mi igénk. Persze az eredeti héberben nem az áll, hogy menekülés, hanem, hogy szétválasztás. Ez lehetett maga a sziklavonulat is, amely két tájat szétválasztott. De azt is jelenti ez a szó, hogy megkülönböztetés. Reméljük ettől az évtől, hogy ez a megkülönböztetés éve lesz isteni módon, a jónak és a rossznak a megkülönböztetése, a jónak és a rossznak a szétválasztása, az életnek és a halálnak a szétválasztása. És számunkra is a döntések éve lesz, hogy ti. ennek a sziklavonulatnak melyik oldalán megyünk, azon-e, amelyiken Saul, vagy azon-e, amelyiken Dávid. Hogy a szikla melyik oldalán megyünk, az a mi döntésünk. Én döntöttem. Az Úr az én kősziklám.

Géczy Lajos kérdezett.