A kapuhoz érve benyúltam táskám zsebébe, hogy elővegyem a kulcsomat, amikor észrevettem, hogy nincs meg. Többször is végigtapogattam a zsebet, megnéztem a mellette lévőt is, hátha csak rossz helyre tettem vissza, de ott sem volt. Különböző forgatókönyvek futottak át az agyamon: kiesett volna útközben? Esetleg ellopták? Szórakozottságomban olyan helyre tettem, ahol eszembe se jutna keresni? Szisztematikusan kipakoltam a táskámból mindent, majd a kabátom és nadrágom zsebeit is alaposan átkutattam, de hiába. Megálltam egy pillanatra, hogy összeszedjem magam, és gondolkozzak. Beugrott, hogy a munkahelyemen még megvolt. Gyorsan megkérdeztem hát az ott dolgozó kollégáimat, hogy nem maradt-e bent a kulcsom. Hamarosan visszaírtak: ott van az íróasztalomon, hogyan tudnák eljuttatni hozzám? Nagy kő esett le a szívemről. Végül személyesen mentem be a kulcsért pár óra múlva. Akkor készítettem ezt a fotót.

Utólag végiggondolva a történetet, nem is a kulcsokért izgultam a legjobban, amelyek kényelmetlenségek árán, de pótolhatók, hanem azért, mert úgy éreztem, kikerült az irányítás a kezemből. Hiszen mindannyian arra törekszünk, hogy életünk különböző területeit tetszés szerint zárhassuk és nyithassuk, közel engedve hozzájuk vagy távol tartva tőlük másokat vagy magunkat. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy zsebünkben a kulcs, amely mindezt szabályozza, és amikor kiderül, hogy mégsem, egyszerre riaszt meg mindaz, amit nem tudunk elzárni, és mindaz, ami nem nyílik meg előttünk. Ideig-óráig előfordulhat, hogy van kulcsunk bizonyos ajtókhoz, de ezt hajlamosak vagyunk a nagy rohanások közepette elhagyni, és csak túl későn döbbenünk rá, mit veszítettünk el. Nehéz megállni, összeszedni magunkat és elfogadni, hogy életünk kulcsai Krisztusnál vannak. Hogyan tudná eljuttatni hozzánk?