A debreceni találkozó kapcsán én is azt tudom elmondani, amit már sokan elmondtak, hogy igen tartalmas, felemelő és szép eseményen vehettünk részt. Számomra különösen a záró istentisztelet volt rendkívüli. De rögtön hozzáteszem, hogy egy dolog a találkozó demonstratív jellege, amit sikerült nagyon jól megszervezni, és más dolog ennek a hatása, vagy éppen az, ami köré az esemény szerveződött. Ez az idővel szét is fog válni, egészen bizonyos vagyok benne. Tehát még egy ideig emlékezhetünk a debreceni találkozóra, az ott történtekre, az érintésekre, hatásokra, impulzusokra, a közösségre, amit ott megtapasztaltunk, de mindez egyre inkább és távolodik tőlünk. Tehát előtérbe kell kerülnie annak, amiért ott valójában találkoztunk, nevezetesen, hogy a Kárpát-medencében élő, szolgáló református egyházak, s talán a Kárpát-medencén túli református egyházak is, hogyan erősíthetik tovább együttműködésüket, testvéri kapcsolatukat. Ehhez az elfogadott egyházalkotmányi szöveg jogi értelemben jó alapot teremt. Természetesen nem sikerült minden kérdést tisztázni az előkészületek folytán, de volt annyi bölcsesség mind a jogászokban, mind a Generális Konventben (tavaly Pápán, tavalyelőtt Sárospatakon), hogy egy olyan szöveget alkossunk, olyan jogi feltételeket teremtsünk, melyek egyrészt erősítik azt, ami eddig is magától értetődő volt, és másrészt elősegítik csökkentését annak, ami az elmúlt 80-90 év során okkal, joggal történelmi szükségekből különbségeket hozott. Meg is nevezek rögtön néhány ilyen területet. Igen nagy kérdés mind a mai napig a lelkészi képesítések elismerése. Miképpen tekintünk egymásra mi, lelkipásztorok, akik különböző egyháztestekből jöttünk. Lényegében nem eltérő, de szerkezeteiben más típusú képzésekben vettünk részt, más-más egyházi rendben, másfajta kánonok között kezdtük és végezzük a szolgálatunkat. Ez igen komoly kérdés. Ha csak arról volna szó, hogy egy-egy alkalomra ellátogatunk egymáshoz, mint ahogy volt ez a népszavazáskor, amikor 500 erdélyi lelkész jött, és ugyanennyi ment határon túlra, ez egy ügy. A mindennapos lelkészi szolgálat mutatja majd meg, hogy közelebb jutottunk-e egymáshoz.

Ugyanilyen, de talán még ennél is nagyobb kérdés a belső szolidaritás kiépítése. Tudjuk jól, hogy eltérő feltételek között élnek az egyházaink. Másképp él a felvidéki, másképp az erdélyi, másképp a magyarországi. Az államrend is más, a törvények is mások. Ennél fogva eltérő szerkezetek jönnek létre. Nem lesz a szolidaritásunkat úgy megvalósítani, hogy mindenkiben jó érzés támadjon, és senki ne érezze, hogy őt valamivel megrövidítették, vagy valami miatt háttérbe került. A szolidaritás ugyanis kényes dolog.

Természetesen újra meg újra beszélni kell a liturgiánkról. Mert miközben - egyfelől -  igen örvendetes, hogy sokféle liturgiai kezdeményezés van egyházunkban, s egészen eltér egymástól egy megelevenedő, újraszerveződő gyülekezetnek a friss, lendületes liturgiája, és egy másik gyülekezeté, amelyik őrzi a hagyományokat. Ki kell mondanunk őszintén, hogy nem egységes a liturgiánk, ami önmagában véve nem nagy baj. Nálunk, reformátusoknál ez mégsem olyan nagy bűn. Az viszont nagy kérdés, hogy el tudjuk-e fogadni a különbözőségeket, egyaránt jól érezzük magunkat egy székelyföldi istentiszteleten, vagy egy nagyvárosban egy most alakuló gyülekezet jobbára ifjúsági jellegű istentiszteletén. El tudjuk-e fogadni, hogy másképp van a liturgiai élet Felvidéken, s más énekeket énekelnek Délvidéken, és így tovább. Ehhez bizony nagyon sokat kell együtt lenni, és nagy megbecsüléssel kell lennünk egymás iránt. Idetartozik a közös Énekeskönyv kérdése, ami még mindig várat magára.

És még egy nagy terület: az egyháznak mindenkori izgalmas és nagyon nehezen megoldható kérdése, ki képviseli az egyházat? Ki beszél az egyház nevében? Ki nyilatkozhat úgy, hogy azt érvényesnek fogadjuk el mindannyian. Ezek mind előttünk álló kérdések, és nyilván most keretet ad az elfogadott közös egyházalkotmány, s ezen keretek között ezeket majd fogjuk tudni tárgyalni.

Ha léteznek euro-szkeptikusok, akkor bizonyára léteznek május 22-szekeptikusok is.
Két fogalmat vetek csak fel. Az egyik egy idézet a világgazdaság online kiadásából: "a reformátusok visszaállították a Trianon előtti állapotokat". A másik fogalom pedig röviden így hangzik: "Tanácskozó Zsinat". Létezett már nekünk egy ilyen, pontosabban jelen pillanatban is létezik.

Igen, ez két eltérő irányba mutató felvetés. Az elsőre azt tudom felelni, hogy de hiszen mi sohasem szüntettük meg a Trianon előtti állapotokat. Egy példát hadd hozzak fel erre. Nemrégiben előadást kellett tartanom a Heidelbergi Káté történetéről, és egy korábbi egyháztörténeti munkára támaszkodva, csodálkozva állapítottam meg, hogy a Trianon utáni Kárpád-medencei egyházak mindegyike a maga keretében gondoskodott arról, hogy a Káté megjelenjen. Részben a konfirmandusok számára, részben a lelkészképzés számára, részben hitbuzgalmat szolgálván. Megjelent Felvidéken, Kárpátalján, Erdélyben, Délvidéken, Magyarországon. Ez azt jelenti, hogy megjelenhetett volna ez egy helyen is, vagyis nem a református egyház döntése volt, hogy különböző országokba szétszóratva lett ez így. De komolyabbra fordítva a szót: természetesen, a reformátusok önmagukra nézve mondhatták azt, hogy ami Trianonban megtörtént, az politikai döntés volt, s nemzetállamok jöttek létre. Az a mi belső életünket, még ha meg is határozza, de döntő módon nem határozza meg. Befolyásolja a körülményeinket, de hogy összetartozunk, és testvérek vagyunk, azt nem dönti el végső módon. Természetesen, a szavak túlzók, hiszen tudjuk, hogy most nem egy új egyház jött létre, nem egyházalapítás történt Debrecenben, hanem a református egyházak találtak és alkottak meg a maguk számára egy olyan keretet, mely kétségtelenül túlmutat azon, hogy beletörődjünk abba, hogy bennünket a politikai határok szétválasszanak.

A másik a Tanácskozó Zsinat. Jó néhány évvel ezelőtt komoly viták és feszültségek voltak a Tanácskozó Zsinat vezetése és a 2002-es tisztújítást követően szolgálatba állt egyházi vezetés között, ezt ne titkoljuk. A feszültségek oka elsősorban az volt, hogy a Tanácskozó Zsinat döntései, határozatai, javaslati mind-mind végrehajtásra vártak. Csakhogy ki hajtja végre őket? Egészen pontosan: ha valaki hoz egy határozatot, tudnia kell gondoskodni arról, hogy az végre is hajtassék. Nos, azt tudom mondani némi szomorúsággal, hogy az a sok munka, amit a Tanácskozó Zsinat elvégzett vagy végezhetett volna, emiatt feltartóztatott. A Tanácskozó Zsinat munkájától sok minden átkerült a Generális Konventébe, de nem sikerült megoldani ezt a vezetési feszültséget. Ezért is aztán úgy alakult, hogy az ún. Generális Konvent viszi tovább az összetartás nagy feladatát, ám azzal, hogy csak tanácskozási keretet biztosít, továbbá azzal, hogy a Generális Konventnek nincs állandóan választott vezetősége (a mindenkori egyházvezetők alkotják), és azzal, hogy mindig az vezeti a tanácskozást, aki a házigazda, mindezzel tehát egy súlyos problémát oldottuk meg. Elkerültük, hogy a Generális Konvent egyfajta szuper-egyház legyen, egy egyházak feletti valami, melyben aztán a dolgok természeténél fogva megint elkezdődik a hatalmi vetélkedés, hogy ki az első, ki parancsol, ki diktál, ki hívja egybe. Elfogadtuk azt a helyzetet, hogy több országban, több református egyháztest van, legitim vezetéssel, és mindaddig, amíg egymás iránt van bizalmunk, szeretetünk, addig ez tud működni, s nem a hatalmi szerkezetek fogják működtetni, egybetartni, hanem a testvériesség. Ez az út nehezebb. Sokszor úgy tűnik, hogy lassú, körülményes tanácskozásaink vannak, állóvíz a dolog, mégis, hosszabb távon ez messzebbre mutat, és nagyobb gyümölcsöket ígér.

Beszélgetőtárs: Géczy Lajos