„Az olyan helyekre vezető utakat, ahová valóban érdemes eljutni, nem lehet lerövidíteni."
Helen Keller
Eltartási szerződés
„Szép környezetben élő, csendes, kisigényű, öregedő vidéki gyülekezet eltartási szerződést kötne városi, dinamikusan fejlődő, fiatal egyházközséggel. A jelentkezéseket „Diakónia" jeligére várjuk a kiadóba."
A fenti szöveget egy keserű szájízű napon alkottam, aznap, amikor megkaptam a hírt a következő temetésről. A hónapban a harmadikról. Tudom, hogy a három nem olyan ijesztően nagy szám. Ám a bejelentés az egyik szolgálati helyem igencsak megfogyatkozott, átlagéletkort tekintve nagyszülőkorú gyülekezetéből érkezett. Épp miután elolvastam a Parókia Portálján a „Miért hagyják el az egyházat ma az emberek?"c. előadást. Nem örültem annak, hogy felfedeztem két újabb távozási irányt. Két olyat, amely errefelé igen „népszerű" és mégis hiányzik az írásból.
· Miért hagyják el az egyházat itt, vidéken az emberek? Mert meghalnak.
Tudjuk, hogy főként idősek tartják fent a vidéki egyházközségek nagy százalékát. Olyan helyeket, ahol a templom műemlék - púp a háton -, gazdaságtalan a parókia fűtésrendszere. Olyan helyeken, ahol az átlagnyugdíj 36.000 forint körüli. Olyan helyeken, ahol a lelkipásztor folytonosan úton van, mert nem egy, kettő vagy három községet gondoz, hanem kilencet. Esetleg - micsoda megalománia - még többet. Az idősek ragaszkodnak a falujukhoz, a gyülekezetükhöz, Krisztusukhoz, és vágyják az istentiszteletet, a látogatást. Úgy, mint a városiak. Csak az anyagi lehetőségeik szerényebbek, képtelenek a teljes lelkészi állás fenntartására, noha igényük volna rá.
Olyanok számomra ezek az egyházközségek - és itt hangsúlyoznám: közösségekről írok -, mint a magukra maradt idős anyák, akikről az önálló gyülekezetté felnőtt, saját lábukra állt leányok megfeledkeztek...
Jöhet a riposzt:
Hol vannak ezeknek az idős gyülekezeti tagoknak a gyermekei? A középkorúak, a keresőképesek, a „derékhad"? Ott, ahol a munka, a megélhetés, az óvoda, az iskola: a városokban.
· És itt a második vidéki távozási irány: a város. Például Budapest.
Akárcsak az előző ok, ez is független a faluban végzett igehirdetés és lelki szolgálat minőségétől. A falusi lét - és most nem a nagyvárosok környékén lévő agglomerációs községekre utalok - jelenleg a mazochizmus egy nagyon speciális formája. Akadozó orvosi ellátást, autó nélkül katasztrofális közlekedést, fizetés nélküli, vagy bizonytalan mennyiségű, netán csak időszaki keresetet adó munkahelyek tömkelegét kínálja a kalandvágyóknak egészséges és szemet gyönyörködtető környezetben. Sajnos kevesen rendelkeznek efféle lelki beállítottsággal, és inkább elköltöznek.
Én pedig hiába prédikálok - reményeim szerint minden képességemet és készségemet felhasználva - Krisztus-központúan, teológiai mélységekkel teljesen, hiába keresek munkatársakat, a gyülekezet egyre fogy, hisz sem a temetőben nyugvókat, sem a városba költözötteket el nem érhetem.
Botos Andrea
a szerző lelkipásztor, Látrány-Felsőmocsolád
Forrás: Dunántúli Református Közélet