Emlékezés a trianoni békediktátumra

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Emlékező Gyülekezet!

Olyan ember szól most Önökhöz, akinek egyik nagyszülője sem a mai Magyarországon  született, hanem a Délvidéken, illetve Erdélyben és a Felvidéken. Trianon azt is jelentette a magyarság számára, hogy ha valaki a szüleit, nagyszüleit, a testvéreit, a rokonait akarta meglátogatni, esetleg másik országba kellett utaznia, más nyelven is kellett kommunikálnia, másféle szokásokhoz, közjogi rendhez kellett igazodnia. Nem csoda, ha a magyarság 89 esztendeje nem tudja azt a gyászmunkát elvégezni, amit Trianon jelentett, nem csoda, ha a mai napig feldolgozatlan az életünkben, a történelmünkben, a politikai megfontolásainkban és a világszemléletünkben. Ezért is jogos minden esztendőben ezen a napon megemlékezni arról, ami a trianoni békediktátum során történt. És illendő emlékeztetni arra is, hogy bár természetesen egy vesztes háború után a veszteseknek túl sok érve nem lehet, s a győztesek szabják meg, hogy mi lesz a rend, ám a veszteseknek is vannak azért érvei. S hisszük azt is, hogy ha ezek jó érvek lehetnek, és hosszútávon, nemzedékek során érvényre tudnak jutni. Tudjuk mindannyian, hogy a trianoni békediktátum után Magyarország, ahogy nevezni szoktuk: az anyaország jó és rossz válaszokat egyaránt adott erre a felfoghatatlan, földolgozhatatlan történelmi tettre. Ma nem akarok sokat a rossz válaszokról szólni, csak jelezni szeretném, hogy mind mai napig hallunk megfogalmazásokat, véleményeket, látunk mozgalmakat indulni, amelyek a rossz választ adják. Ám tudunk jó válaszokat is. Most egy olyan politikus szobra előtt állunk, aki a Trianon utáni Magyarországon aki az oktatáspolitikában, a művelődéspolitikában jó válaszokat adott. Felismerte, hogy Magyarország és a magyarság nem tekintheti magát teljesen ártatlannak. Csak meg kell kérdezni, akár ma is, egy románt, egy szlovákot, egy szerbet, egy horvátot, mit gondol rólunk. S ha ebbe a tükörbe belenézünk, akkor hallgatnunk kell Klebelsberg Kuno hívására, hogy a magyarság kiútja a történelmi tragédiából a művelődésen, a közösség-építésen, a hit közösségeinek megerősítésén, a kultúrán, a politikai tisztességen, a becsületen, egyszóval egy olyan országépítésen keresztül vezet, amely nem a külsőségekben, a látványosságokban, a politikai demonstrációban, hanem a szívekben építi fel az országot. Milyen kár, hogy ma annak vagyunk tanúi, ma egy olyan országban kell élnünk, ahol a döntéshozó politikai elit éppen ott számol föl iskolákat, éppen ott szüntet meg tehetséggondozást, éppen arra nem talál pénzt, amire a Trianon utáni, megroggyant Magyarországban, egy kifosztott, háborús jóvátételt fizetni köteles országban mindig volt idő, figyelem és pénz. Milyen kár! Hiszünk abban, hogy ez a mostani korszaka Magyarországnak előbb-utóbb véget fog érni, és Trianonra is, és a mai Európában való létezésünkre is, a mai válságainkra is tudunk jó feleletet adni. Ehhez, engedjék meg, hadd ajánljak két szempontot. Egyrészt mindannyian tudjuk, és a mai emlékbeszédekben is hallottuk, hogy a mai Európában, közelebbről itt, a Kárpát-medencében, közelebbről az ún. „utód-államokban" nem fér bele a politikailag korrektbe az, hogy Trianonról szóljunk, nem fér bele, hogy a Kárpát-medencei magyarság érdekeit megemlítsük, s - úgy tűnik- ez az európai politikai korrektbe sem fér bele. Hadd ajánljam mindenkinek ma itt azt a lehetőséget, hogy van egy másik korrekt is, van egy másik korrekt beszéd is: ez az evangéliumi korrekt. Hadd hívjak meg mindenkit, minden jelenlévőt erre a változtatásra. Az evangéliumi korrekt ugyanis nem a pillanatnyi érdekek, megalkuvások, aggodalmak és mérlegelések szempontja szerint szabja meg, hogy miről lehet beszélni, és miről nem, hogy mit lehet kimondani, és mit nem. Az evangéliumi ember kötelessége, hogy a dolgokat nevén nevezze. De azért, hogy ha azok terhet jelentenek, problémát jelentenek, ezeket megoldja és meggyógyítsa. Nemrégiben hallottam egy idős lelkipásztortól, aki szintén a Trianon előtti Magyarországon született, Bánátban, aztán Trianon után egy szerb városban nőtt fel, szerb gimnáziumba járt, sok megaláztatáson ment keresztül, a világháború poklában menekült át Magyarországra, s igazán mondhatná nekünk, mai nemzedéknek is, hogy sok-sok igazságtalanság érte, és nem gyógyult be szívének, nemzeti érzésének egyik sebe sem. Ő csak ennyit mondott, ennyit üzent nekünk, magyaroknak: ideje lenne már szeretnünk egymást nekünk, magyaroknak, mert már régóta kellene a többieket is szeretni. Ez az evangéliumi korrekt. Ideje lenne egymást szeretnünk, mert a többieket is régóta szeretnünk kellene. 2004-ben Magyarország nem engedte a családi asztalhoz az erdélyit, a kárpátaljait, a felvidékit, a délvidékit. Úgy döntött az ország, hogy a mi családi asztalunknál nekik nincs helyük. Miért csodálkozunk, ha most idegenek ülnek be az ő helyükbe? A történelemben nincs vákuum. Ha testvér nem ülhet az asztalodhoz, azt fogod észrevenni, hogy más ül oda. Szeretni kéne magunkat itt, Magyarországon is nekünk, magyaroknak, hogy szerethessük a határon túliakat, és szerethessük a tótot, szerethessük a románt, a szerbet. Mert ez evangéliumi parancs.

S végezetül hadd ajánljam Pál apostol örökérvényű igazságát, nekünk, magyaroknak, akik immár kilenc évtizede gyászmunkát végzünk, kilenc évtizede nem tudjuk feldolgozni a nemzet nagy traumáját, kilenc évtizede imbolygunk a jó és rossz válaszok között, és sajnos sokszor olykor inkább rossz válaszokat adunk. Hadd ajánljam a Római levélből az örök érvényű erkölcsi maximát: ne győzettessél meg a rossztól, hanem a rosszat azzal győzd meg, ami jó. Ne engedjük magunkat ezen a mai napon és az elkövetkezendő napokban sem soha meggyőzetni, legyőzetni a rossztól. Hanem Krisztus igazságával, örökérvényű szeretetével győzzük le a rosszat. Mert hiszem, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden a javukra van. Talán még mi, magyarok nem tudjuk, hogy ebben a rosszban, amit Trianon szava jelent, mi az a jó, amit nekünk hozhat. Talán még nem tudjuk, hogy Isten miképpen akarja ezt a javunkra fordítani. De ha megértjük az Ő hívását, elkötelező parancsát, hiszem, hogy elindulunk azon az úton, amikor felépül újra nemzetünk, művelődésben, közösségben, hitben és kultúrában igaz és tiszta erkölcsben. Ha látják ezt az utat, hadd invitáljam meg Önöket is arra: induljunk el együtt!
Köszönöm szépen.