2024 novemberében valóra vált Erdélyi Tibor egyik régi álma: megfaragta a nyolcvan évvel korábban „kis munkára” hurcolt férfiak – köztük édesapja, Erdélyi Sándor – tábori életét. Nem volt kérdés, hogy az alkotás hol kapjon méltó helyet: szülőfaluja, a szabolcs–szatmár–beregi Uszka II. világháborús emlékművének falán, melyet 1992-ben szintén ő maga készített alig néhány hónap alatt. Az elhurcoltak és a fronton elesettek emlékét 36 kopjafa őrzi, az installáció központi alakja egy arcával befelé forduló siratóasszony, akiből több tucatnyi volt Uszkán ’44 őszén – köztük az én apai dédanyám is, Mezei Irma, hiszen dédapámat, id. Dezső Zsigmondot is kényszerrel a Szovjetunióba vitték. Családjaink történetének ily módon történő összefonódása is arra késztetett, hogy felkeressem budapesti otthonában Tibi bácsit, hogy művészetről, hitről, tanításról beszélgessünk. Mintegy fél napig élveztem vendégszeretetét, terjedelmi okokból alább mindössze a gazdag életmű néhány szemelvényét emeltem ki. Akkor még nem tudtam, hogy nekem adja élete utolsó interjúját.

Gyermekként Uszkán
A Trianon után határközséggé vált kicsi falu nem sokban különbözött más korabeli magyar településektől: a családok szántottak-vetettek, jószágokat neveltek és alig akadt olyan fiatal, aki mást szeretett volna az élettől. „Nagyapám elszegényedett, ’kutyabőrős nemes’ volt és elkártyázott 120 hold földet, így mi csak öt telken gazdálkodhattunk” – mesélte Tibi bácsi, aki fiatalon három testvérével együtt minden mezőgazdasági munkában részt vett. „Ezt azonban kevésnek éreztem. Mindent elolvastam, ami a kezem ügyébe került, édesanyám pedig elhordott mindenféle szerencsétlen flótásnak, hogy nem lesz belőlem semmi. Apám viszont azt mondta, hogy taníttat bennünket, legfeljebb lesz belőlünk egy koszos – értsd: szegény – tanító.”
Tízéves kora körül történt, hogy éppen a templomba mentek, amikor hallották, hogy a Batár folyón hidat építő férfiak a Nád, nád, nád… kezdetű pajzán dalt éneklik. „Ez volt az első találkozásom a népművészettel mint munkadallal” – jegyezte meg mosollyal a bajsza alatt.

Erdélyi Tibor édesapját négy gyermekére való tekintettel nem vitték el katonának – és ő csépelte a falu gabonáját is –, ugyanakkor „géplakatos létére 12 faluban oktatott leventéket.” A világháború ezért csak akkor éreztette a hatását, amikor a front végigvonult a falun. „’44 novemberében kidoboltatták, hogy minden 18 és 50 év közötti férfi jelenjen meg a községházánál. Már el is indultak a Szovjetunióba, amikor a felrobbantott újlaki Tisza-hídnál a csónakos azt mondta, lejárt a munkaideje, jöjjenek vissza holnap. Ők pedig mentek. Aznap este, ahogyan hatan összekapaszkodva ültünk az ágyon, azt mondta apám: megtehetném, hogy elásom magamat a ligeti erdőben, de akkor biztosan kiirtanak titeket. Ez az utolsó emlékem róla.” A családfő elhurcolása után az orosz katonák ugyan nem bántották a családot, de egy időre befészkelték magukat a konyhába, az ólba, ellopták Sándor motorkerékpárját is. Az özvegy és négy gyermeke reménykedett, hogy az édesapa hazajön, miközben visszatértek a napi betevőért végzett munkához.

Az Erdélyi-család 1943-ban (Tibor bal oldalt)

„Engem a fa érdekelt”
1947–48 fordulóján hatalmas árvíz pusztított a Felső-Tisza-vidéken, Uszkát is beleértve, sok család maradt fedél nélkül, az állam pedig hónapokig Csepelen szállásolta el az otthontalan gyermekeket. „Amikor visszahozták őket a faluba, felkéredzkedtem egy üres teherautóra, és 16 éves koromban Budapestre költöztem.” Erdélyi Tibor egy ideig anyai nagybátyjáéknál lakott a fővárosban. Ők vitték el a városligeti Budapesti Nemzetközi Vásárra, ahol lenyűgözték az asztalosmunkák. „Édesapám hiába vassal foglalkozott, engem a fa érdekelt. Ahogyan ott nézelődtem, egy kedves ember megszólított: ’Te vidéki vagy?’ Mondom, igen. ’Milyen munkához lenne kedved?’ Éppen ehhez – mutattam a fára.” Mint később kiderült, a férfi az Iparművészeti Múzeumban restaurált és készített installációkat, az intézménnyel egy fedél alatt működő Iparművészeti Főiskolára később Tibort felvették is tanulónak – az ott eltöltött évek pedig egész életét meghatározták.

Erdélyi Tibor a bútorrestaurálás után előbb apróbb használati tárgyakat, dobozokat, ivócsanakot, kulacsot, sulykoló fát, mángorlót készített, később jöttek a faliképek, a tülkök és a faszobrok, melyekkel szinte évente nyert valamilyen díjat. Az alkotásokból rengeteg faluban és városban nyílt kiállítás az elmúlt hetven évben. „Soha nem eladásra faragtam. Amikor az épülő házunkhoz nem tudtam cementet venni, egy ember azt mondta, faragjak neki egy siratóasszonyt, és kifizeti. Amikor kész lett, kérdezi, mennyibe kerül? Mondom, nyolcezer forint. Azt mondja ez nagyon sok, így üres kézzel távozott.”

Tulipános ládaként a világ körül
A faragás mellett egy másik szerelem is belépett az életébe: a tánc. „A Zalka Máté Kollégium tánccsoportjának én citeráztam, és amikor az egyik táncos megbetegedett, beálltam a helyére.” Erdélyi Tibor útja innen az MTH Központi Együtteshez, majd a Magyar Állami Népi Együtteshez vezetett, ahol előképzettség nélkül vált generációja egyik legjobb táncos-koreográfusává. 1952-ben itt ismerkedett meg feleségével, Semperger Ilonával, akivel 1957-ben kötött házasságot – ők ketten egy életre egymás és a táncművészet rabjai lettek (lásd keretes).

Az együttessel több mint ötven országban jártak népszerűsíteni a magyar táncokat, Mexikótól Ausztráliáig, Brazíliától Japánig. „Egy tulipános láda voltunk, amit ide-oda küldtek a világban – de az amerikai–kínai közeledés is pingpongjátszmákkal kezdődött. Persze, ezzel párhuzamosan hallgattuk, hogy a narodnyikizmus, a népi művészet veszélyes a proletkultra, ’56 után pedig egy színésznő azt mondta nekünk: ’innentől vége a gatyalobogtatásnak!’”

Nem a megtorlásra
1956 októberének Erdélyi Tibor életében is külön fejezete van: „Ott voltam a Kossuth téri tüntetők között 23-án este, és én kezdtem el skandálni: ’Oltsák el a csillagot, ne fogyasszon áramot!’ Le is kapcsolták a vörös csillag világítását az Országház tetején, mielőtt még Nagy Imre szólt volna az összegyűltekhez. Később gyalog mentem haza, mert a Rákóczi téren már felborítottak egy villamost, és hallottam, ahogy lőnek a Rádió utcájában. Ahogyan a Nap utcai albérletem felé tartottam, észrevettem, hogy a Kilián laktanyánál egy teherautóról fegyvereket osztogatnak. Ahogy álltam, azon gondolkoztam, hogy az oroszok megölték édesapámat, ezért a fiának kötelessége lenne ezt megtorolni. De aztán rájöttem, hogy itt maximum hősi halált halhatok. Ezért hazamentem. Később, ahogyan a Corvin-közt lőtték a Népliget felől, egy golyó a mi ablakunkat is betörte – ekkor már ketten laktunk ott, mivel Ilona hozzám költözött az Amerikai útról” – mesélte. Élénken éltek emlékezetében a Thököly úton kilőtt gépkocsikból kiugrott szovjet katonák elszenesedett holttesteinek képei.

Szerelem 72 éven át
Ott jártamkor Ica néni, azaz Semperger Ilona, a Magyar Állami Népi Együttes Örökös Tagja, Erdélyi Tibor felesége betegséggel küzdött, de interjúnk egy pontján örömmel foglalt helyet mellettünk, mi több, közös fotót is készíthettem a házaspárról. „Ő már 1952 tavaszán az együtteshez került, én viszont csak ősszel” – mesélte Tibi bácsi, majd felesége folytatta: „Csak táncoltunk, barátok voltunk, aztán szerelem lett belőle.” Mi a hosszú házasság titka? – firtatom. „A tisztelet és a szeretet” – vágták rá szinte kórusban. „És a szép család a fotón” – mutatott Ica néni a gyermekeiket és unokáikat ábrázoló képekre. Mint mondták, soha nem volt nagy konfliktusuk, annak ellenére sem, hogy szinte minden idejüket együtt töltötték. „Ha 100 éves lesz a párom, akkor sem adnám oda!” – így Tibi bácsi. „És ez az öregasszony a mai napig főz, mert ez az én drága, aranyos párom csak az én kosztomat eszi, hiába hozza az ebédet a kedves szomszédasszonyunk” – mosolygott Ica néni, aki amikor elbúcsúztam tőle, hogy pihenjen csak tovább, így válaszolt: „Kell, mert még ketten vagyunk…”

Tibor és Ilona 1978-ig volt a Magyar Állami Népi Együttes tagja, ebből az időszakból rengeteg szép pillanatot őriztek mindketten – Tibor egyik kedvence a Puskás Ferenccel való találkozásához fűződik. „Amikor Spanyolországba utaztunk, a tolmácsunk elhagyta az útlevelét. Amikor egy nap után tovább engedtek minket a határról, Madridban odajött hozzám Öcsi bácsi, hogy tud-e valamiben segíteni. Mondtam, hogy éppen most oldódott meg a problémánk, de erősködött, hátha segítségünkre lehet valamiben. Nem csak legenda, hogy segíteni akart a honfitársainak, bár kaptam a fejemre otthon, amiért szóba mertem állni egy disszidenssel.”

A felkelő nap országában
Amikor Erdélyiék 1978-ban nyugdíjba mentek, egy több mint harminc éves tanítói pályafutás vette kezdetét Japánban. „Egy Yoshiaki Oka nevű férfi látta a táncunkat Európában, és úgy döntött, hogy meginvitál minket magyar néptáncokat tanítani. Szapporótól Okinava szigetéig számtalan helyen jártunk, volt, hogy két hetet, de előfordult, hogy három hónapot tanítottunk az országban. Ica néni legszebb japán emléke valószínűleg a Fudzsi hegyen való lovaglás volt, nekem azonban a szeretet, amit az ott élőktől kaptam. Valahányszor megmutattam a főleg egyetemi diákokból álló csapatnak egy lépést, tapsviharban törtek ki, amire csak azt mondtam: 'Ceaușescut akkor is tapsolják Romániában, ha gyűlölik, nekem ne tapsoljatok, dolgozzunk!’ Azt kérdezték: akkor mit csináljunk? Mondtam, hívjatok meg jövőre is!” Így történt, hogy amikor egyszer elszunyókáltam a Hikari szuperexpresszen, egy megállóban magyar zenére ébredtem: lám, egy sereg diák azzal a tánccal köszöntött minket, amit előző évben tanítottunk nekik. Isten hatalmas ajándéka volt ez nekünk.”

Amikor arról érdeklődtem nála, hogy tapasztalt-e kultúrsokkot, bölcsen csak ennyit mondott: „Mindenütt ugyanúgy élnek az emberek: házasodnak, szaporodnak, esznek, isznak. Más körülmények között élnek, de mindenki ember. Aki pedig ötven országban jár, az nem lehet se antiszemita, se gyűlölködő, se olyasvalaki, aki az egyik embert lenézi, a másikat pedig felmagasztalja az égbe. Nincs új a nap alatt.”

Elválaszthatatlan összefonódás
Az Erdélyi házaspár 2010-ig oktatott Japánban, azt követően még tíz évig idősebb párokat Budapesten, a II. kerületi Adyligeten. „2015 környékén még a nem túl erős mozdulatokat meg tudtam csinálni. Azért hagytam aztán abba, mert nem akartam olyan tanár lenni, aki ülve mutogatja, hogy mit kell csinálni.”
A faragás azonban egészen halála napjáig elkísérte: „A feleségemmel szinte csak akkor nem voltunk együtt, amikor a műhelyben faragtam – ő addig főzött, és kopogott nekem, hogy kész az ebéd. A tánc és a faragás elválaszthatatlanul összefonódott az életemben, és előfordult, hogy hatottak is egymásra: megfaragtam a halálra táncoltatott lányt és megcsináltam koreográfiában is. Akkor is faragtam, amikor külföldön léptünk fel az együttessel: a táncosok néha elküldtek melegebb éghajlatra, ha forgács került a csizmájukba.”

Népi vagy népies?
Ami egykor a mindennapok paraszti kultúrájának részét képezte, az az elmúlt évtizedek során szép múzeumokba költözött – a használati tárgyaktól a tevékenységek bemutatásán át teljes szakmákig. Tibi bácsi hosszasan mesélte nekem is, hogyan lett a kenderből édesanyja keze alatt zsák, gatya, lepedő vagy törölköző, és igyekezett hangsúlyozni a népi művészet értékét a népiessel szemben. „Petőfi Sándor népies költeményeket írt, amiből népies népdalok születtek. Népies akar például lenni, ha azt mondják, hogy pacsirta szállt a fára, miközben a pacsirta soha az életben nem repül fel a fára. Számomra a népies pejoratív, csak próbálja utánozni azt, ami népi, de nem sikerül neki.” Erdélyi Tibor úgy látja, hogy a paraszti réteg megszűnésével a népi kultúrát az értelmiség mesterségesen tartja fenn, elég csak a táncházak résztvevőire gondolni.”

A sikerről
Noha számtalan díj és elismerés birtokosa, Tibi bácsi a sikert relatívnak értékelte: „Ha valakinek nagy sikere van, még nem biztos, hogy tehetséges. A világ egyre nagyobb tempóban halad afelé, hogy az a sikeres, ami minél giccsesebb, minél nagyobb feltűnést kelt, vagy minél inkább meg tud botránkoztatni. Ha a világ kevésbé értékeli azt, amit csináltam, nem zavar. Nem feltűnési viszketegségből dolgoztam, hanem azt tettem, ami belülről jött.”

Hit és elmúlás
Belülről jött a késztetés arra is, hogy művészetének szakrális oldalát erősítse számtalan faragott kereszttel és Krisztus-ábrázolással, melyek a ház és az udvar minden szegletében megtalálhatók: egyik legnépszerűbb alkotása a „Az apostolok a Mester nélkül” címet viseli, amely lényegében egy negatív korpusz a 12 apostol figurájával. Szavaiból mélyen gyökerező hit érződik, annak ellenére, hogy haláláig viaskodott Istennel: „Számon kértem Krisztust, hogy miért vette el tőlünk édesapánkat 38 évesen és miért vette el a fiamat 58 éves korában? Ezekre soha nem kaptam választ, és nem fogadom el, hogy az idő mindent meggyógyít.” Megrendítő visszagondolni, hogy ezzel szemben saját elmúlásáról milyen rezzenéstelen arccal beszélt. Elmesélte, hogy már megfaragta a fejfáját. Az interjú egy pontján mosolyogva kérdezte tőlem, hogy szerintem melyik református pap temesse el, majd azt mondta, hogy ugyan nem foglalkoztatja nap mint nap a téma, de „ideje van a születésnek és ideje van a meghalásnak is.”

Tibi bácsi haláláig büszke volt uszkai református keresztyén gyökereire, ugyanakkor beszélgetésünkben is a vallásközi tolerancia mellett tette le a voksát. „A reformáció megváltoztatta a középkort, az emberek világnézetét, a református vallás pedig a legtökéletesebben járult hozzá a magyar nyelv ápolásához. A keresztyén hit sokakat visszatart a bűnözéstől. Másik oldalról viszont gyűlölöm a vallásháborúkat, a sok egyházszakadást. Amikor a katolikus feleségem elment egy plébánoshoz, rossz szemmel nézte, hogy reformátushoz akar hozzámenni, az uszkai református lelkész viszont azt mondta: ’egy az Isten.’ Akárhol jártunk a világban, mindenütt tisztelettel viseltettem a vendéglátók hite iránt: Japánba először egy buddhista szervezet utaztatott minket, csodáltam a mongóliai szerzetesek imádkozását és a szíriai őskeresztyén szertartásokat is.”

Bár interjúalanyom első blikkre egy fáradt, idős úr benyomását keltette, amint mesélni kezdett, azonnal évtizedeket fiatalodott: táncra ugyan nem perdült, de megállás nélkül, mosolyogva szórta anekdotáit. Személyében a 20. század egyik nagy tanúja hagyott itt minket, s noha már nem érhette meg interjúnk megjelenését, mondatai velünk maradnak – akárcsak több száz koreográfiája és fafaragása. Rajtunk is múlik, hogy az utána jövő generációkat is gyönyörködtessék. A boldog feltámadás reménye alatt nyugodjon békében, Tibi bácsi!

Erdélyi Tibor 1932. május 27-én született Csengerben (ma: Szabolcs-Szatmár-Bereg vm.). Iskoláit szülőfalujában, Uszkában és Tiszaújlakon végezte, az érettségit esti tagozaton szerezte meg a budapesti Eötvös József Gimnáziumban. Az Iparművészeti Főiskolán asztalos-restaurátornak tanult, később felsőfokú tanulmányokat végzett zene-esztétika és filozófia, majd népművelés és könyvtár szakon. 1952 és 1978 között a Magyar Állami Népi Együttes táncosa, később szólistája és magántáncosa volt, több mint 50 országba vitte a magyar néptánc jó hírét. Az együttes 2006-ban választotta örökös tagjává. Főbb szerepei: A Kisbojtár, Hajnalodik című táncjátékok főszereplője és az Ecseri lakodalmas utánozhatatlan Násznagya vagy a Négy erdélyi egyik karaktertáncosa.

Életében több mint 130 koreográfiát készített, neves néptáncegyütteseknél és nagy lélekszámot megmozgató táncművek koreográfusaként (Illés Lajos – Cantus Hungaricus) és társkoreográfusaként is közreműködött (Novák Ferenc – Magyar Menyegző). Az élet szép és megrendítői pillanatait jelenítették meg olyan tematikus munkái, mint a Kitörés, a Verbunk, a Lakkzi, a Karnyóné, a Verbuválás, és a Hurrá opti! Művészeti vezetője volt többek között a Duna Művészegyüttesnek, a Tisza Táncegyüttesnek, a Vadrózsák Néptáncegyüttesnek, a Cavinton Senior Néptáncegyüttesnek is. Feleségével, Semperger Ilonával együtt 33 éven keresztül tanított magyar néptáncot Japánban.

Több száz szobor és faragvány dicséri keze munkáját, Magyarország szinte minden szegletébe elvitte alkotásait, de kiállítás nyílt a faragásokból Japánban és Olaszországban is. Országos hírű munkái közül is kiemelkednek: Az Apostolok a mester nélkül, Levétel a keresztről, Inkvizíció, Sámán, Siratóasszonyok, Haláltánc, Széki táncház, Noé Bárkája, Isten Fája. Legnagyobb alkotása az 1992-es uszkai II. világháborús emlékmű.

Főbb díjai és kitüntetései: Népi Iparművész (1970), SZOT-díj (1985), Erkel Ferenc-díj (1990), Uszka díszpolgára (1995), Népművészet Mestere-díj (1998), Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt (2002), Kapoli Antal Nagydíj (2005), Magyar Táncművészek Szövetsége Életmű-díj (2012), Kozma Pál-díj (2012), Magyar Érdemrend Lovagkeresztje (2015), Érdemes Művész (2016), Budapestért díj (2016) Prima-díj (2017), Kossuth-díj (2020).

Erdélyi Tibor és Semperger Ilona házasságából két fiúgyermek született, Tibor és József.

Képek: Dezső Attila, Erdélyi Tibor magánarchívum