Egyre őszebb lesz, lassan megszínesedik az erdő és a reggelekhez már hozzátartozik a köd, a szél, a nyirkosság. Benne vagyunk az őszben, ahogy mondják. Mindig felbukkanó témája a mindennapi beszélgetéseknek, hogy melyik évszakot szeretjük inkább. nyilván az ember életkorával is összefügg ennek a megváltozása. Emlékszem, amikor hevesen érveltem a nyár vagy a tél szerethetősége mellett. Utóbb egyre kedvesebb lett számomra az ősz, és azt hiszem meg is maradok mellette. Bár, ki tudja?

Az őszi erdőt szeretem nagyon. A színeit. A fák fáradt zöldjeit, a sok sárgát és narancsot, az égő vöröset, a bíbort, a rozsdálló barnát. És a bokrokon megcsillanó mélykékeket, pirosakat. Szeretem azt is, amikor a vastag avarban lehet gázolni, amikor surrog-ropog a láb alatt a száraz levél. És persze, szeretem az ősz illatait is. Az elmúlás fanyarságát, a nedves avar, a vizes föld tömény, nehéz szagát. Ahogy halódik a természet, abban van valami nemes, valami fennkölt. Az őszi erdőben sétálva látja, érzi az ember az elmúlás értelmét, azt, hogy ez mégsem valami végleges pusztulás, eltűnés. A természet „halálában” ott rejlik az újjászületés misztériuma. Nem véletlen, hogy volt, aki úgy élte, látta az őszt, mintha csak elaludna a természet…

Az sem véletlen, hogy a természet halódása, halála az emberi léttel, élettel és halállal is összekapcsolódik. Az már inkább „véletlen”, hogy halottaink napja is ősszel van. Megvan, persze, egyháztörténeti oka, magyarázata, hogy miért éppen ősszel, miért épp október végén, november elején emlékezünk meg halottainkról. Mindenesetre a világ e táján jól illik a halottakról való megemlékezés ünnepélyességéhez az őszi temető. Európa közepén, itt Magyarországon is, a temetők inkább kertek, parkok, melyek ősszel sokszor ugyanolyan szépek, mint az őszi erdő. Európa nyugati felén sokszor inkább valami furcsa város képét nyújtja egy-egy temető, szabályos, egymást derékszögben metsző utcákkal, rengeteg kővel, betonnal. Vannak ott is kivételek szép számmal. Ha valaki járt már a párizsi temetőkben, a Montparnasse, Montmartre vagy a Père Lachaise temetőben, az tudja, hogy milyen szépek ezek a nekropoliszok. Talán nem anakronizmus szépnek nevezni a temetőt, ami halottak napjára különlegesen megszépül, virágos kertté válik, de az Erdélyben szokásos „kivilágítás” is különös szépséget ad a temetőnek. Ezek a szokások, hagyományok évezredek hagyatékai. Sokszor eredetük is homályos, titokzatos, olykor a pogányság, a kereszténység előtti múltba vész. Mégis nagyon keresztény hagyományok ezek, hisz a virágok és a fény szimbolikája ősi keresztény motívumok is, a feltámadást, Krisztust hirdetik.

Ahogy haladunk előre életünk idejében, ahogy közeledünk létünk őszéhez, természetes, hogy egyre több halottunk lesz, egyre több okunk lesz kimenni a temetőbe. Nem csak halottak napján. Tudom, hogy a modern ember, úgy általában, viszolyog a haláltól, nem szeret beszélni sem róla. A modern ember nem jár temetőbe. Élete a létezésre koncentrál. A halálról mintha már nem is illene beszélni. Van, de inkább valami elkerülhetetlen rossz, ami valamikor majd velünk is meg fog történni. De inkább ne törődjünk vele, és még inkább, ne is beszéljünk róla (ha nem beszélünk róla, talán nincs is…)! Sokakkal ellentétben én szeretek temetőben járni, szeretem nézni a sírokat, elolvasni a feliratokat, neveket a sírköveken. Elgondolkodni azon, hogy aki a sírkövet állíttatta, miért tartotta fontosnak, hogy még egy szobrot is állíttasson halottjának. Némelyik temetőben egészen különleges alkotásokat lehet látni.

Tavasszal volt alkalmunk megnézni Barcelona híres temetőjét, a Montjuïc temetőt. Egészen különleges látvány, nemcsak a helyszín adottságai (meredek hegyoldalon épült), hanem a síremlékek grandiózus méretei, látványa miatt. Egy bölcs ember egyszer azt mondta, hogy ha jobban meg akarunk érteni egy népet, egy másik kultúrát, országot, nézzük meg az állatkertet és a temetőt, mert az mindent elárul egy társadalomról, ahogy az állatokkal és a halottaival bánik.

A mai embert szinte mindig váratlanul éri a halál, különösen szerettei halála, és szinte mindig tragédiaként éli meg, gyakran szörnyű igazságtalanságként. Még akkor is tragikumként beszél róla, amikor hosszú betegség, szenvedés után következik be. A legnagyobb bosszúság a halállal kapcsolatban az ellenőrizhetetlensége, kiszámíthatatlansága, váratlansága. Az, hogy nem tőlünk – akaratunktól, vágyainktól – függ… Bizonyára az eutanáziavita egyik mozgatója az, hogy a modern ember inkább szeretné még a halálát is kontrollálni, azt hívén, hogy így „kezében tarthatja”, ő szabhatja meg, hogy mikor történjen. A mai világban nagyon kevesen hallják Jézus szavait: „Legyetek készen…” Pedig a halál még nem a második eljövetel! A mai ember mindenre késznek és alkalmasnak hiszi magát, épp ezért nem kész a halálra, erre a bosszantó, elkerülhetetlen valamire…

Lehet, hogy az embernek el kell veszítenie valakit a környezetéből ahhoz, hogy másképp viszonyuljon a halálhoz, hogy elkezdjen másképp gondolkodni a halálról. Különösen, amikor olyan ember megy el, aki nagyon közel állt hozzánk, aki igazán fontos része volt az életünknek. Sokszor halljuk a fájdalmas kérdést, amikor valaki, aki közeli hozzátartozóját temeti, temette, hogy miért? Miért most? Miért épp most, amikor annyira… Miért ő? Miért én? Miért engem? A sértettség, a nem értés, a düh, a megbántottság, a felháborodás szavai, mondatai ezek. Gyakran hívő emberek mondják keserűen, hogy őket így bünteti, sújtja Isten. És nyilván vannak nagyon nehéz, fájdalmas, szinte felfoghatatlan halálok: balesetek, gyermekhalál, gyilkosság. Emberi ésszel, érzelemmel az első jogos kérdés a miért? Küzdelem ezután eljutni oda, hogy ki tudjuk mondani: nem a mi dolgunk, nem a mi döntésünk, nem a mi akaratunk. Elfogadni, hogy rajtunk kívül és felettünk álló erők is működnek a világban. Hogy az élet Ura uralkodik a halál felett is.

Az ember képes ölni, el tudja venni a másik életét, de e szörnyű képesség értelmetlen pusztítás, és az egyik legnagyobb bűnünk. Az élet kioltása nem győzelem a halál felett! Aki „harmadnapra legyőzte a halált”, épp azt tanította, hogy senkinek sincs joga az élet elvételéhez. Egyedül Istennek. Mert a halál titkát, a halál értelmét egyedül az Úr ismeri.

A természet majd újjászületik tavasszal. Megéljük, látjuk, tapasztaljuk. Van feltámadás. Nem látjuk, nem tapasztaljuk – hisszük. Hiszem...

Hiszed?

⋇

Ülsz halott apád mellett. Fogod a kezét. Nézed az arcát. Amióta beteg volt, sokszor elképzelted ezt a pillanatot. Tudtad, hogy amikor meghal, akkor nem leszel mellette, nem leszel ott, le fogod késni. Vajon le lehet késni a halálról? Hisz most ott ülsz mellette, és halott. Még háromnegyed órával ezelőtt élt. Legalábbis lélegzett. Hogy látott-e, hallott-e, gondolt-e bármit is, azt nem tudod. A munkahelyeden voltál, készültél hozzá, mint az utolsó napokban mindig. Tartottad az utolsó aznapi órát, még tíz perc volt hátra, és közben jött az sms. Ránéztél a telefonodra, bár tudtad, hogy mi az üzenet. Befejezted a megkezdett mondatot, aztán befejezted az órát. Feladtad a házi feladatot, elköszöntél. Tudtad, régóta tudtad, hogy így lesz. Aztán elindultál hozzá. Sok minden eszedbe jutott, amíg odaértél, sok mindent tudtál, hogy fog történni. Elképzelted az utolsó együttlétet, az utolsó találkozást. Tudtad a fekete műanyag zsákot is, azt is, hogy régen tepsiben vitték el a halottakat. Ezeket is mind tudtad, mégis nagyon nehéz volt. Nehéz és fájdalmas.

Az utolsó napokban már nem tudott beszélni. Kétségbeesett tekintettel nézett, iszonyú fájdalmai voltak, s minden percben le akart vetkőzni, húzta, tépte le magáról a pizsamát, gatyát, trikót. Csak akkor nyugodott meg egy kicsit, ha átölelted és beszéltél hozzá. Egyáltalán, az utolsó hónapokban a legfőbb kommunikáció ez volt közöttetek: az érintés, a simogatás és ölelés.

Most itt ülsz mellette, örülsz, hogy egyedül lehetsz vele, kezedben a keze, nézed az arcát. Azt az arcot, ami nem az ő arca, összeaszott, fogatlan, hústalan arc, szinte kiszúrják a csontok a bőrt. Ez nem az ő arca, ez az utolsó idők arca. Nézed. Nem nyugalom és béke van rajta, csak a fájdalom összeszűkülése szűnt meg rajta. Kisimult a bőre, nyugodtnak látszik. Megszabadult a test börtönéből. Ez látszik rajta. Ezen a másik arcán. De a keze a régi. Nagy, erős, puha kéz, jólesik még így utoljára megfogni.

Szia, Apa!

Képek: Füle Tamás