Hajrá, Magyarország!

Tízmillió szövetségi kapitány országa vagyunk, szokták mondogatni, különösen a magyar labdarúgó-válogatott egy-egy csúfos veresége után, amikor mindenki pontosan tudja, hogyan kellett volna jobban csinálni. Itthon még mindig a múlt pénteki, 3-0-ra elveszített Románia elleni meccs borzolja a kedélyeket; mindaz, ami a bukaresti stadionban történt, és ami azon kívül.

Ingyenélők
Hogy kinek a hibája a csúfos vereség, és minek köszönhető a lélektelen játék, valószínűleg még hetekig téma lesz. Egervári Sándor szövetségi kapitány kilencven perc alatt a magyar nemzet közellenségévé vált, száraz kenyeret sem érdemel, nem még fizetést, csakúgy, mint a „zselézett hajú, lambordzsinis ingyenélők", akik egy egyeneset sem tudnak rúgni a labdába, és már akkor betojtak a gatyába, amikor az ötvenezer román drukker rákezdett a meccs előtt a „Hai Romániára". Tény, hogy a kezdést jelző bírói sípszó után másfél perccel végleg összezuhant tizenegyünk, amikor a csapat nélküli Ciprian Marica betalált a hálónkba. Ettől kezdve valóban nem volt jó sem magyar labdarúgónak, sem magyar szurkolónak lenni.


Feketében
Aztán itt van a botrányosan viselkedő magyar huligánok ügye, akik lejáratták egész Magyarországot Európa és a világ előtt. Feketébe öltözve masíroztak végig Bukarest belvárosában, és törtek-zúztak.

Az érem másik oldala, hogy békés szurkolók beszámolója szerint (mert ők voltak többen) a román csendőrök indokolatlanul gumibotoztak, „vendégszeretetük jeléül" könnygázfröccsel kínálták őket, durvák, agresszívek voltak. Az előzményekhez tartozik –többek közt – az is, hogy a román focidrukkerek évek óta skandálják meccseiken, hogy az erdélyi magyarok hagyják el az országot. A Nationel Arénában pedig, fittyet hányva az európai kultúrkörnek, ötvenezer román fütyülte végig a magyar himnuszt.

A fogadtatás tehát nem volt barátságos, de amellett sem mehetünk el, hogy a magyarok egy csoportja nem békés meccsnézegetésre készült romániai túráján. A helyszínen készült kisfilmeken bárki láthatja, ahogy egyforma fekete pólóban, piros kendővel az arcuk előtt (néhányan símaszkban) vonultak a belvárosban, majd felzúgtak a Romániát pocskondiázó, nyomdafestéket nem tűrő rigmusok. Aztán persze csattant a csendőrök gumibotja.

Gyalázva
Azt azért feltételezem, hogy a huligánoknak nem jutott eszükbe, fordított esetben ők milyen mélységesen felháborodnának, ha a román szurkolók Budapest szívében gyaláznák Magyarországot. Talán az sem fordult meg a fejükben, hogy milyen nehéz helyzetbe hozzák Erdélyben élő magyar honfitársaikat a viselkedésükkel, mert míg az ő feketeruhás alakulatuk elhúzott a meccs után Magyarország biztonságot adó ölelésébe, addig az erdélyi magyaroknak másnap be kellett menni a munkahelyükre, az iskolákba és a szemébe nézni román társaiknak. Egyedül. Fekete egyenpóló nélkül.

Keresztény kaszárnya
Ezen a ponton egy látszólag nem ideillő nyilatkozatot idézek. A hétvégén az egyik ellenzéki politikus azt nyilatkozta, hogy a magyarországi iskolák „egyfajta keresztény kaszárnyaként" működnek, ugyanakkor a liberális párt szerint az állami iskoláknak nem a keresztyéni nevelés, hanem az esélyteremtés és a minőségi tudás nyújtása a feladata._

Az összefüggés
Naponta halljuk a kötelező hit- és/vagy erkölcstan ellen ágálókat is, akik szerint felesleges időtöltés a gyerekek fejét mindenféle erkölcsi maszlaggal tömni. Érdekes módon azonban most pont ez a csoport jajong a leghangosabban, amikor el kellene számolnunk a világ előtt a szélsőséges drukkerek vállalhatatlan viselkedésével, „jaj, micsoda szégyen, micsoda botrány, hogy történhet meg ilyen a 21. század Európájában?!" Az összefüggést azonban, úgy tűnik, nem akarják észrevenni. A kérdést nem teszik fel önmaguknak: vajon ezek a – többségében fiatal – srácok miért jutnak el odáig, hogy randalírozzanak, magukból kivetkőzzenek, egy másik nemzetet gyalázzanak? Talán azért, mert úgy jutottak el az érettségiig, hogy az iskolában soha nem tanultak erkölcsről – bűnről, megbocsátásról, isteni szeretetről pedig végképp nem hallottak?



Talán a mi válogatottunk sem vérzett volna el feltartott kézzel, ha akad közöttük legalább egy, aki lámpásként világít a pályán? Talán jobban átérezte volna az a tizenegy, hogy többet jelent nemzetünknek a román-magyar, mint egy átlagos focimeccs, ha megtanulták volna, mi az a közösség és hogyan kell érte küzdeni?

Mert hát ilyenekről is szó van a hittanórákon.

Fekete Zsuzsa

Fotó:MTI, nso.hu, Facebook

A cikk a Reformátusok Lapja e heti számában jelent meg.