Úgy, ahogyan tanultuk: égtájat meghatározni, majd azt helyszínrajzon is konkrétan jelölni kérem. Nem lóghat csak úgy a levegőben – oktattak minket földméréstanból. Miután az összes napfénytől ittas méhet kisöpörtem a látómezőmből, a toll is fogni kezd: vázlatot készítek Bácskai Jánosék kertjéről. Az égtáj pedig? Legyen felfelé. Igen, az jó irány lesz.

Pedig kész véletlen, hogy itt vagyok. Egy kedves csavar folytán utamba esett egy ritkán látogatott hirdetőtábla egy járatlanabb zugban, a Ráday utcai teológia épületében, ahol lakom. Még tegnap. Menni kellene Nógrádba, olvasom. Rezzenéstelen arccal tárcsázok. Kész-tutira megállapodunk, hogy másnap 8-kor van a légyott a Hungária körúton. Egy kis csapat várakozik már a barackpír reggelben. Kezet fogunk mindannyian, neveket cserélünk, meg velük együtt biztatást is. A csapatunkat színesíti villamosmérnök, statisztikus és géplatakos; aztán találunk itt művelődésszervezőt, építészt és villanyszerelőt; de van közöttünk olyan is, aki református lelkipásztor és restaurátor is egy személyben. Na, és az általános padjait koptató tizenéves-forma srácok? Ők is. Mindannyian vetni jöttünk. Bármit, ami később növekedhet. Ez a mesterségünk címere.

Egy önkéntesprogramban veszünk részt mindannyian, akik Bakópusztára tartunk, egy nonprofit kisvállalkozás cigánycsaládokat támogató programjában veszünk részt. A cél: biofalu létrehozása. A részt vevő családokkal nem térítéses megállapodás jön létre. Igény szerint biztosítanak a jelentkezők számára ingyenes vetőmagot – annak fejében, hogy a szerződő fél felelősen vállalja a vetemény gondozását. Emberi nyelven szólva, tanulhatunk együtt dolgozni és becsülni a munka áldásait; sikerülhet a meddő tétlenség, a személyes nehézségek határáról átlendülni – mindezt a határban. A növényeket a minél nagyobb fokú természetességet megcélzó agronómiai gyakorlat szerint termesztik, egyebek mellett vegyszermentesen.

Megyünk ki a határba. Ez a szó még sokszor velünk lesz, Bakópuszta ugyanis a Nógrád megyei Csesztve határában fekszik. Csesztve pedig közel Gyarmathoz, Palócország fővárosához. Megyünk a határ közelébe – ugyanis az itteni tájegység számos jellegzetességében tükrözi a szomszédos északi országhoz, Szlovákiához való földrajzi közelséget. Ennek egyik azonnal szembetűnő formája a rengeteg biciklis, a könnyű drótszamarakon utazó természetjárók. A határ pontos, egyszeri és éles jelenség – olyan, mintha áttörhetetlen, megléphetetlen és végleges lenne. Végletes. Ugyanakkor a határ az a legközelebbi hely, ahonnan indulni tudsz máshova. Éppen ettől nem végleges, ugyanis a legnagyobb teret adja a mozdulásra, a kitérésre. Átalvető. A határ az a hely, ahol még nem döntöttél.

A mi feladatunk egy kicsit a határok kitapogatása is. Ahogyan az orvos kitapintja a verőeret és nyugtázza a tényt: itt valami élő jelenséget tapasztal. A falubeli jelentkezőknek segítünk, akik átfogó támogatást kapnak egy bio konyhakert beindításához. Ott a terv a kezünkben, eligazítást nyújtó számokkal, sortávokkal; le kell csak olvasni. Tanuló mérnöknek kiváló terep. Meg itt ez az egy kosárnyi vetőmag, amelyhez a résztvevők ingyenesen juthatnak. Zöldborsó, fokhagyma, bab, karfiol, karalábé, sárgarépa, petrezselyem, uborka, vöröshagyma – és persze zsákocskákban áll a krumpli is. Mi pedig vetni jöttünk. És aki vet, annak elsőrendű dolga lesz a vetésre esőt kérni, utána mindig. E sorokat írva is az időjárás híreit követem.

Mikor délelőtt tíz óra tájban megérkeztünk, már többen bent álltak egy másik parcella, a közös kert barázdái között. Egy egészen pici kislány is; messziről mélylett szeme barnasága. Egy nagyobb fiú is valami szerszámot tartott a kezében, aztán egy anyuka, vagy kettő, talán egy nagymama. Cigány családok. És ott van a Misa, azt hiszem, így ismerik itt. Hetven év fölött is van talán. Itt vannak ma reggel. Mi is itt vagyunk.

A mi csapatunk – három felnőtt és ugyanennyi rendkívül talpraesett tizenévesforma srác –megszállja János bácsi kertjét. Marcitól ígéretet kapunk, bármivel megküzd, ha övé a kapa. Samu és Gergő biciklivel érkeznek – ők a Bakópusztán élő restaurátor és református lelkipásztor, Rácz Jenő fiai.

Aztán Rácz Jenő érkezik egy talicskával, telis-tele szerszámokkal. Övék az a takaros ház, ott, ahol kicsit emelkedik, meg kanyarog az út, jóval arrébb. A kapu nyitva, ha jól tudom, mindig nyitva. Szó szerint és átvitt értelemben is. Pár perc erejéig kukkantottam be néhány szobába, a ház tájhű, skanzenhez hasonló. Gyűjtemények, régészeti emlékek sorakoznak felcímkézve, őrizve – és megőrizve. Jenő felesége, Gabi kedvesen kínál bennünket vízzel, kaláccsal; de azt is jó nézni, ahogyan a virágzó orgonavesszőket metszegeti. A gyerekek hoztak egy marokra valóval, csokornak. Délután nagyot kirándultak a vadregényesben, valami erdőből hozhatták. Most éppen a feneketlen mélynek tűnő kútból húzott vízzel kergetik egymást.

„Jani bátyám" – akaratlanul is szökik a szó néha, ha meg akarjuk szólítani a kertgazdát, mert hát csak jólesik így – Jani bátyám olyan karakter, akit lehet így szólítani. Özvegy; felnőtt fiával élnek a telken, aki egész nap a füvet vágta valahol arrébb tőlünk. Először szántották fel a kert határát. Rögös a föld, porlik rendesen – a hajnali harmat úgy elillant, mintha sosem lett volna.

Nem is tudjuk, néha úgy lobogtatja a felsőruházatunkat a szél, mint valami zászlót; kérdés, hogy kapunk-e esőt a nyakunkba? Máskor szorul a nap, legfeljebb csak könnyű virágszirmokat fúj az arcunkba, nem lesz ebből csapadék.

Onnan tudjuk, hogy elszaladt az idő, hogy a Nap is a dombok mögül veti ránk a nyárelő félreismerhetetlenül narancsos sugarait – és több tagunk fáj, mint amennyi nem. Ez persze csak holnap fog kiderülni; most még nem érezni. Távozóban a szomszéd udvar felé pillantottam még – az ott élő család a teraszról tekingetett át többször is a nap folyamán. Hátha láttak bennünket mások is. Hátha kedvet kapnak.

Persze nem mondanak esőt. De ami sokkal fontosabb, tudom, hogy vannak, akik imádságot mondanak.

Szabó Dóra Sarolta
A szerző agrármérnök-hallgató.