– Nagy öröm van bennem, hogy örömöt szerezhettem sokaknak. Bár mindnyájan az Istennek szolgálunk, azért, hogyha ezt észreveszik és a hűséget értékelik, az jó érzés. A díjak mindig túlmutatnak azon a személyen, aki kapja, és aki egy nagyobb közösséget képvisel: a szolgálók közösségét, akik díj nélkül is ugyanígy végzik ezt a szolgálatot.

– A laudációban elhangzott, hogy Ön a nyolcvanas években önként vállalta a baranyai szolgálatot, ami akkor száműzetésnek számított. Ezt így élte meg?

– Nehéz dolog ezt utólag rekonstruálni. Huszonéves nőként bennem volt a megmutatni akarás, hogy mi is el tudjuk végezni azt a szolgálatot, amit mások tettek előttünk, vagy épp, amire más nem vállalkozik. A nehézség mindig kihívás. Ezt úgy éltem meg, hogy fel kell nőni egy feladathoz. Nem volt könnyű, de jó volt tenni a végeken azt, amit tehettünk.

– Milyen reményekkel és vágyakkal érkezett Baranyába? Néhányan talán úgy érezték volna: na, én itt elásom magam…

– Budapesti lévén eleinte száműzetésszerűnek tűnt, amit valójában önként vállaltam. Az egyház- és gyülekezetképem a pasaréti gyülekezethez kötődött. Ott hatalmas ifjúsági élet volt, Budapest egyik első gyülekezete volt – itt pedig két-háromemberes szolgálatokat kellett vállalni. De csodálatos öröm volt az, hogy egy emberért is lehet áldozatot hozni. Ennek a nehézsége mellett egy roppant felemelő oldala is van, még ha az ember legszívesebben néha mégis inkább hazamenekülne. De mégis, valami ott tartott.

– Emlékszik az első alkalomra, amikor Baranyában prédikált?

– A legelső nyomorélményem még pécsi segédlelkész koromban volt, amikor Abaligeten, egy konyhában tartottam karácsonyi istentiszteletet. Hárman voltunk: két néni és én – úrvacsorát osztottam, és mellettem egy széken lévő dobozban csipogtak a naposcsibék. Egészen döbbenetes élmény volt, hogy ennyire testközeli, emberközeli az evangélium.

– Mi lett húsz év alatt a pasaréti lányból?

– Sok tapasztalattal rendelkező valaki. Megláttam, hogy milyen sok formája van a kegyességnek, hogy az Isten mennyivel tágabb keblű, mint mi. Hálás vagyok az Istennek, hogy összekapcsolt az életemben két végletet: hogy a Pasaréten kapott elhívásomat Baranyában élhettem meg és láthattam, hogy mindkét helyen vannak az Istennek elhívottai.

– Mit gondol, miért Ön kapta a szeretetszolgálati díjat?

– A szórvány- és határon túli reformátusság között végzett munkámat nevezték meg, bár ez elég kiterjedt, hiszen ezeket a helyzeteket az ember nem keresi, hanem a helyzetek találják meg őt. Egy kedves kolozsvári lelkészismerősöm mondta: „Hagyni kell az embereket jót cselekedni!” A nyolcvanas években Erdélybe vittünk segélyeket, majd a kilencvenesekben kitört a jugoszláviai háború. A határtól nyolc kilométerre fekvő Harkányból menekültközpont lett, aminek a koordinációját a református parókia végezte. Ez is megtalált, nem térhettem ki előle. Ez az időszak gazdaggá lett számomra. A menekültek közötti szolgálat felnyitotta a szemem a délvidéki magyarságra. A rendszerváltás után Kárpátaljára és a Vajdaságba is jártam. Voltak Pécsen vajdasági diákjaim, akiket befogadtam, hogy zavartalanul tanulhassanak. Ez nekem nagyon fontos volt, mert az én családom is úgy menekült Erdélyből a második világháború alatt. Ez a szolgálat egyik része. Az Ormánságban a cigányság veszi át a négyszáz éves gyülekezetek helyét – a faluból mindenki elköltözik, de az újonnan érkezők is igényelnek lelki támaszt. Próbáljuk összekapcsolni azokat is, akik megmaradtak a gyülekezetinkből. Szervezünk falumissziós és ökumenikus heteket – csak összefogásban tudunk dolgozni. Csodálatos érzés, amikor meg tudunk tölteni egy templomot, és átéljük: igen, együtt van tovább.

– Mi a legnagyobb kihívás?

– Szembe menni az elfogyással. Csaknem száz aprófalvas gyülekezet van Baranyában, lélekszámuk összesen annyi, mint a pécsi reformátusságé. Mi azokat próbáljuk megszólítani, akik ott vannak a falvakban. Jó a lelkesedésünk, de némi profizmus sem ártana – ez az egyház óriási feladata, amivel már elkéstünk. Olyan fiatalokat kellene képeznünk, akinek speciális ismeretei, módszerei vannak a cigányság megszólításához. A jezsuiták ezt nagyon jól csinálják, kell, hogy legyen iskola – ami akár lehet református iskola is.

Hallgassa meg a Bereczky Ildikóval készült interjúnkat! Riporter: Fekete Zsuzsa