Händel 24 nap alatt írta meg ezt a csodaművet, amiben csak bibliai idézetek vannak. Úgy mutatja be Jézus életét, mint amiben a szenvedés szinte csak közjáték. Mintha minden egy diadalmas kórus felé vezetne, amit majd a mennyek országban énekelnek. Jól ismerjük a Halleluja kórust, amit Angliában még ma is fennállva énekel el mindenki. Händel egyszerűen a hit szemével látta ebben a műben a világot. És ami érdekes, hogy ugyanazzal kezdődik, mint a Heidelbergi Káté. Mi a vigaszod?
Nem hiszem, hogy a kátéra gondolt volna a muzsikus, de azt tudjuk, hogy nagyon ragaszkodott ehhez a nyitányhoz. "Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet!"

Kránitz Mihály: Az első szabály az, hogy higgyetek az evangéliumban! Jézus mindig hitet kér. A mai ember pedig annyira elkényelmesedett, hogy a mindennapokban, a cselekedeteiben tudatosan nem viszi véghez, még akkor sem, ha természetes is a számára a hit. Mármint az a hit, hogy igen, hiszek, vallásos vagyok a magam módján. A tudatosság hiányzik a mai ember számára, de ezt fel lehet ébreszteni.

Szűcs Ferenc: Péter apostol második levelében olvassuk, hogy a hitetekben mutassátok meg az igaz emberséget, az igaz emberségben ismeretet, az ismeretben az önuralmat, az önuralomban az állhatatosságot... Tehát a hit nem egy része az életünknek, hanem az egész életet átfogó valami. Hinni nem annyit jelent, hogy elhiszek valamit. Minden benne van. Az egész élet.

Fekete Ágnes: Az egyház azt mondja, hogy "Ne légy hitetlen, hanem legyél hívő!" Azonban ma gyakorlatilag nem egy hitetlen korban élünk, hanem a hiszékenység korában, ahol mindenki mindenben hisz. Úgy érzem, ez másfajta kommunikációt igényelne.

Szűcs Ferenc: Jól mondta ezt egyszer valaki, hogy az emberek sosem hittek annyi mindenben, mint amióta semmiben sem hisznek. Az Apostoli hitvallás így kezdődik: "Hiszek egy Istenben..." Ha az "egy"-ben való hit megszűnik, akkor a sokmindenben kezdünk el hinni és úgy tűnik, mintha az embernek sok dolga lenne ezen a világon. Pedig csak egy van, ami nem beszűkülést jelent, hanem azt, hogy van az életünknek középpontja.

Kránitz Mihály: Az életnek van egy biztos iránya és a világegyetemben egyedül az emberrel folytat párbeszédet az Isten. Hogyha ma az egyháznak a Hitvallás Évében, a Hit Évében van lehetősége arra, hogy megszólaljon, akkor ezt a "hullámhosszváltást" tudjuk előidézni, hogy ne a kényelem legyen az életük értelme, hanem az élet "miért"-je váljék tartalommá. A cél az lenne, hogy a teremtmény eljusson a Teremtőjéhez. A hit nem ideológia, éppen ellenkezőleg, olyan belső tapasztalat, mely felszabadítja az embert.

Fekete Ágnes: Akkor mondhatjuk, hogy a hiszékenység, és ez a sok isten, ami körülöttünk él, ez egyfajta kényelem?

Kránitz Mihály: Azt hiszem, hogy ez a hobbi szintjén fogalmazódik meg és gondoljunk arra, hogy ez voltaképpen, csak a civilizált világban érvényesül, ahol mindenünk megvan. Választok magamnak egy istent, vagy olyan vallást, ami számomra kedvező, vagy nem kér olyan sokat. Vagy lehetek mazochista is olyan értelemben, hogy mindenemet odaadom. Ahogy Pál apostol is mondja, hogy égőáldozatul is odaadhatom magam, de ha szeretet nincs bennem, akkor zengő érc vagyok. Afrikában és Dél-Amerikában az emberekben spontán módon mutatkozik meg a vallásosság.

Szűcs Ferenc: A régiek jól megkülönböztették a hit tartalmára vonatkozó részét, hogy tudom, kinek hittem. Nyilvánvalóan van személyes vonatkozása, ami a szívbeli bizalom. Az, hogy tudok valamit a fejemmel, az még nem azonos azzal, hogy bízom is abban, hogy jót akar nekem. Nem úgy él bennünk a Krisztus, hogy mi birtokoljuk, hanem úgy, hogy kapcsolódunk hozzá, és bizalommal vagyunk hozzá. A gondolkodó ember eljut odáig, hogy mégsem magától van ez a világ és nem magától rendeződött olyanná az élet, amilyenné. Ez lehet a kapuja annak, hogy valaki eljusson oda, hogy a hit egzisztenciális valóságát élje meg a Krisztus által.

Fekete Ágnes: Azt érzem, nem felkészült arra az egyház, hogy erre a világra reflektáljon.

Kránitz Mihály: Többféle ateizmus van. Az egyik, ami az embert állítja középpontba, és egyszerűen nem foglalkozik Istennel. A másik pedig a természettudományok alapján zárja ki, hogy ez nem egzakt dolog, nem lehet megragadni. Ma, amikor a tudomány és a technika uralja az ember mindennapjait, az életét reggeltől estig, akkor az új nemzedék elmegy az életének nagy kérdései mellett, mert kitölti sok minden mással. Ha nincs a teljesség, akkor mással pótolja, és ha az egyik nem jó, akkor vált egy másikra. Itt hadd idézzem a francia katolikus püspököket, akik A hit ajánlása címmel egy levelet intéztek a társadalomhoz. Felajánlani a hitet, ahogy Jézus is ezt tette: "Hiszed, hogy meg tudom tenni? Hiszek. Segíts a hitetlenségemben!" És ha a kettő találkozik, akkor megtörténik a csoda, hogy az ember rábízza magát az Isten tervére.

Szűcs Ferenc: A csodát említetted az előbb. Ritkán gondolunk arra, hogy ez összefüggésben van a csodálkozni igével. Talán Einstein mondta azt, hogy a tudóst, amikor a laboratóriumba megy, gyermeki csodálkozás kell, hogy elfogja. Valami olyasmit fedez föl, amit valaki már előtte tudott és ismert. Ez a lelkület az, amelyik nyitottá teszi az embert arra, hogy ennek a világnak az ellentmondásain tudjon felülkerekedni. A hitet nem lehet a reménységtől és a szeretettől elválasztani. Nem véletlenül mondja Pál apostol, hogy ez a három dolog megmarad, ebből a hit és a reménység erre az életre vonatkozik és a szeretet az, ami megmarad, mert a szeretet Istenből való. Számomra nagyon sokat mond a hit példaképeinek a felsorolása a Zsidókhoz írt levélben, ami aztán azzal zárul, hogy Jézus Krisztus maga a hitnek az elkezdője és bevégzője. Az egyik hit által rejtegetett, a másik hit által tiltakozott. Két ellentétes magatartás, két különböző élethelyzet. Azonban mégis közös bennük, hogy hit által történnek az események úgy, hogy az Istenre nézve tudtak abban az élethelyzetben dönteni.

Fekete Ágnes: Ismerek valakit, aki kinézte magának a buddhista egyházat, aztán csatlakozott hozzájuk. Neki ez jó. Részben talán nem is volt egyéb támpontja. Miért ajánljuk neki a keresztyén hitet?

Kránitz Mihály: Egy mai fiatalnak döntőek a példaképek. Ma, amikor valaki régebbi vallást választ, az visszalépés a kereszténységből. Ha a mai ember nem kap hiteles tájékoztatást a keresztény tanításról, akkor keres magának valami mást. Ezért nagy a felelősségünk. Élem-e a hitet a maga radikalitásában? Az egyház elkényelmesedett ebben a világban. Fogyasztói társadalomban élünk, ahol a sok intézmény között talán az egyház is az egyiknek tűnik. Így mindenki csipeget magának, de nem érzi azt, hogy végérvényesen a kereszténység határozza meg az egész emberiség sorsát.

Szűcs Ferenc: Számomra a keresztyénséget az teszi egyedülállóvá, hogy a legszemélyesebb hitvalóságot a leginkább közösségi életformával egybe tudja kapcsolni. Sajnos a történelemben valamelyik irányba mindig elcsúszott az emberi kultúra. Vagy a közösségi institucionális vonásokat hangsúlyozta túl, vagy a személyest, hogy a "te ügyed és ne törődj azzal, hogy ott van a világ és az emberek!" Én úgy látom, hogy a keresztyénség tudta igazán összekapcsolni ezt a két ellentétes dolgot.

Fekete Ágnes: Ha nagyon durván fogalmazunk, akkor a mohamedán vallásban az institúció győz, a közösség, a buddhizmusban, pedig, hogy váltsd meg magad.

Szűcs Ferenc: Igen. Nem lehet hívőnek lenni egymagamban. Szükségem van a másiknak a bölcsességére, és neki meg rám van szüksége, ezt a hitközösséget jelenti a hitvallás. Ilyen a nyugati egyházban közösen mondott Apostoli hitvallás, amely a legszemélyesebb hangon szólal meg: "Hiszek". Ennek ellenére sok millió emberrel kapcsol össze, hiszen a többi ember is ugyanezt mondja. Így identitást is jelent az ember számára. Amikor a Hitvallás Évéről beszélünk, akkor valójában egyfajta közösségi identitást is megvallunk ezzel. Akarva-akaratlanul azt mondjuk, hogy a kereszténység ebben a dologban különbözik minden más vallástól és mindazok, akik ezt a hitet vallják, egy akolba kerülnek. Ennek az akolnak természetesen van kerítése és ajtaja is. Van belső identitásunk, ugyanakkor nem zárkózunk be. Különböző élethelyzetekben általánosan beszélhetünk a nyugati világ kríziséről. Ma már az okostelefonok és fejlett technikai eszközök világában nagyon könnyen el tudunk távolodni a természetes életformától, aminek az a következménye, hogy jönnek a természetgyógyászok és a lassan már a mágiáig visszamenő természetes vallások. Azt hiszem, valahol középen van a megoldás. Nem lehet mindent a technikával megoldani, de nem lehet teljesen visszamenni a természethez sem.

Kránitz Mihály: Talán az a legfontosabb kérdés, hogy meg tudjuk-e szólítani az embereket. Az első keresztényeknek gyors növekedésének mi volt a titka? A Földközi-tenger vidékén néhány évtized alatt nagyon sokan lettek, és azt jegyezték le róluk, hogy mennyire szeretik egymást. Ez az összetartás, ez a belső erő kisugárzik a környezetre. Ne éljünk a számok bűvöletében! Isten kis létszámú, de nagyon erős, hatásos közösséggel is tud nagy dolgokat véghezvinni. Itt megint előjön a példakép kérdése. Szent Ferenc igazi példakép számunkra, aki a madarakkal és az állatokkal békés harmóniában élt, és rajtuk keresztül is tudta motiválni az emberek, hogy ha a természet ennyire egységes és szép, akkor mennyire fontos lenne, hogy ezt a békét és szeretetet az emberek ezt egymás között is megéljék!

Fekete Ágnes: A Hitvallás Éve és a Hit Éve is ugyanabból a gyökérből született. XVI. Benedek, nálunk az egyházatyák azt fejtik ki, hogy egyfajta identitásvesztés megy végbe, elveszítjük az identitásunkat.

Szűcs Ferenc: A Heidelbergi Káté 450 éves. Miért tudta ez a klasszikussá vált irat túlélni a századokat? Miért van még ma is forgalomban és miért tudja még ma is megszólítani az embereket? Nekem egyszerű a válaszom erre, azért mert a Szentírás üzenetét foglalja össze. Valójában az első kérdésében azt teszi föl, hogy "Mi tenéked életedben és halálodban egyetlenegy vigasztalásod?" Tehát vigasztalásra szorul az ember. Mi vagyunk tudatában az életünk végességének, veszélyeztetettségének. Mert ha tudatában lennének, például a háziállataink, hogy miért van ez a nagy gondoskodás, akkor nagyon szomorúak lennének. De ők vígan röfögnek a vályú mellett, mert számukra csak a pillanat létezik. Van veszélyérzetük, de nincs jövőtudatuk. Mi a jövőtudatunkért a végesség tudatával fizetünk. A hitvallás azt mondja, hogy nem a magamé, hanem Jézus Krisztus tulajdona vagyok. Ez az egzisztenciális kérdésre adott válasz, nem arról beszél, hogy miért jó Istenben hinni, hanem arról, hogy van-e vigasztalásunk? A hitre magára van szükségünk és arra, hogy ezt a hitet meg is tudjuk valami módon fogalmazni, és megvallani. Ne felejtsük el, hogy bizonyos időkben a konfesszor, a hitvalló az volt, aki az életét is le tudta tenni. A hitvallók egyet jelentettek bizonyos korszakokban azokkal a mártírokkal, akik vállalták a nehéz próbatételt is a hitükért. Azt gondolom, hogy a hit ma is kockázatot, áldozatot jelent. Különösen, amikor választani kell egy nehezebb, de etikusabb vagy egy könnyebb életút között. Itt érkezünk vissza oda, hogy a hit nem egy elhívés, nem egy elmélet, hanem az egész életünk.

Kránitz Mihály: Voltaképpen a katolikus egyházban is azért hirdették meg a Hit Évét, és az új evangelizációt, mert csak a megtért emberek által térhet vissza Isten a társadalomba. Ő itt van mindig, ezt érezhetjük, de ennek a megvalósítása a mi feladatunk. Ő küld bennünket: menjetek és tanítsatok, kereszteljetek és hirdessétek az evangéliumot! Kell egy új lendület! Az évfordulók pedig alkalmasak arra, hogy valamire jobban odafigyeljünk. Nem maradhatunk abban a kényelmes állapotban, hogy megtaláltuk a hitet és hátradőlhetünk. Vállalnunk kell a kockázatot és ki kell lépni az emberek közé. Az egyház ezt az utat keresi.

Szűcs Ferenc: Úgy nevezték régen az egyházat, hogy communio viatorum - az úton járók közössége. Nem velünk kezdődött ez az ügy, és ami mögöttünk van az is az életünk része, mert sem Európáról, sem modernitásról nem beszélhetünk enélkül. Ezt is veszélynek érzem, hogy szeretnénk letagadni és úgy tenni, mintha nem is a mi részünk lenne. Néha szomorúan szoktam mondani, hogy a kereszténység talaján létrejött technikai civilizáció, beleértve a számítógépet és a modern ipari társadalmat, valójában a keresztény misszió gyümölcse, hogy a legtávolabbi államokban is, pont olyan időben, amikor a kereszténység azt a tartalmát veszítette el, ami létrehozta ezt.

Kránitz Mihály: Szeretném megjegyezni, hogy ateizmus valójában ott van, ahol a kereszténység van. Mert létrejött egy szpeudo világ, és ez az álvilág, kitermeli a technikát és az ember besétál a csőbe is, és a csőben él. Ugyanakkor olyan területeken, ahol nincs meg a modern civilizáció, ott természetes módon megtapasztalható a hit. Tanulhatunk is ezektől az emberektől, egyfajta ráhagyatkozást a természeti világra.

Szűcs Ferenc: Visszük oda a magunk technikáját, anélkül, hogy vinnénk azt az erőt is, mely létrehozta és motiválta azt. A keresztyén misszió kulturális misszió is, de akkor hódította meg a világot, amikor már elveszett belőle Krisztus. Szomorú ellentmondás. Mi viszont ne tagadjuk meg azt az örökséget és annak a folyamatosságát, hogy mi abban a sorban állunk, ahol ott vannak az őseink, a hithősök. Ebbe a folyamatba tartozunk bele. Talán József Attila érezte ezt meg leginkább a Dunánál című versében: "verset írunk, ők fogják ceruzámat", mert azt gondoljuk, hogy minden velünk kezdődik, holott ezer szál köt hozzá a múltunkhoz.

Fekete Ágnes: Ezért fájdalmas egy kicsit a Heidelbergi Káténak az a fajta kommunikációja, mintha azzal kezdődött volna az egyháztörténelem. Holott a reformáció, amint maga a szó is mutatja, visszaformálódás. Ők nem elkezdeni akartak valamit, hanem visszaalakítani. Ráadásul a káténak nem az a lényege, hogy a katolikusokat szapulja. Ez egy részlete csak, és sajnos ma mindenkinek a katolikus miséről mondottak jutnak az eszébe a Heidelbergi Kátéval kapcsolatban. Pedig nem ez a lényeg.

Szűcs Ferenc: Szerencsétlen dolog, hogy ez is benne van, amikor az identitást valaki ellenében is meg kellett fogalmazni, hiszen úgy tudom magamat definiálni, hogy nem az vagyok, mint a másik. Az identitásnak nem a különbözés a lényege, hanem az önazonosság, nem attól vagyok református, hogy nem vagyok katolikus. Nyilván az örökség része, így tanulta meg Európa igazán a toleranciát, amit régen a westfáliai béke kimondott legalább, hogy a hit dolgában nem lehet fegyverekkel, háborúval rendet teremteni. De ez is az örökségünk, persze, hogy szégyelljük, hogy volt 30 éves háború, és hasonlók. Illyés Gyula megáll a reformáció genfi emlékműve előtt és felteszi a kérdést, hogy milyen lett volna a világ, hova jutottunk volna ezek nélkül, ki lehet ezt törölni egy tollvonással? Talán kellett ez ahhoz, hogy idáig eljussunk. Az hogy egymás templomába bemenjünk, és ne csak átkiabáljunk egymáshoz, hanem megértsük, hogy egy úton járunk.

Fekete Ágnes: A katolikus egyház sokszor fogalmaz úgy, hogy akár a protestantizmusból is származhatna. Hadd olvassak föl egy mondatot Benedek pápa írásából: "Újra fel kell fedeznünk, mit jelent táplálkozni Isten Igéjével, ahogy ezt az egyház hűségesen ránk hagyományozta." Ez a mondat akár a Heidelbergi Kátéban is lehetne.

Szűcs Ferenc: Hát nem ez a csodálatos a keresztyénség történetében, hogy volt egy nagy szétválási időszak, amikor abban mutatkozott meg az identitás, hogy az én dogmatikám, az én váram. Majd el lehetett jutni oda, hogy ezt éppen egy katolikus írásból idézed. Ez is a reformáció hatása. Ennek örülni kell.

Fekete Ágnes: Ez egy összetalálás.

Kránitz Mihály: Mindenképpen. A Hit Éve is, valójában a II. vatikáni zsinat ötvenedik évfordulója apropóján indult el, hogy fedezzük fel újra a gyökereinket! Talán meglepő is, hogy a vatikáni zsinat dokumentumaiban olvassuk azt, hogy Krisztus az egyházat örök reformációra hívja. Nagyon fontos, hogy ne merevedjünk meg egy állásponton, hanem legyünk képesek az összefogásra!

Fekete Ágnes: Én úgy látom, ahogy a katolikus barátaimmal beszélek, hogy jelenleg a frontok, mindegyik egyházban ugyanott vannak. Az egyik irányban feloldódunk ebben a világban és szociális üzeneteket fogalmazunk meg és szociális műhellyé alakulunk és egy másik pedig, hogy bezárunk. Én megdöbbenve hallottam azt, hogy a legfiatalabb papnemzedék, akik most mennek ki szemináriumokról, inkább visszalépnek, hátratekintenek. Ott van ez a két pólus.

Szűcs Ferenc: Azt mondod, amivel kezdted? Identitást keresünk. Ha azt gondoljuk, hogy vissza tudunk pörgetni évszázadokat az időben, és ott van az igazi identitásunk, akkor azt hiszem, rosszul közelítjük meg a kérdést. A mostani identitásunkat kell keresnünk, amiben benne van a múlt is. Nem rónám meg a katolikus kollégákat, akik a latin misét felelevenítik, mert nagyon szép. Mert ha én igazán szeretnék elgyönyörködni valahol, akkor elmennék egy igazi, szép, nagy latin misére, ahol még ott vannak az énekkórusok latinul. Tehát ez nem idegen tőlünk, de nem biztos, hogy csak ebben van az identitásunk. Ez a mi örökségünk. Örüljünk neki, hogy gyönyörű. Lehet, hogy minket a szociális programok ragadtak el. Nyilván van szociális üzenete is a keresztyénségnek. A gazdasági életről, a társadalmi igazságtalanságról is nyilván van mit mondania a keresztyénségnek. Itt a végletek jelentik a veszélyt, ha a kereszténységet, csak valami részletkérdésre hegyezzük ki és nem a középpontjára nézünk.

Kránitz Mihály: Ez akár pótcselekvés is lehet mind a kettő. A túlzott liturgikus gondolkodás, amely csak rítusokban találja meg a kifejeződési formáját, vagy a másik oldal, amit a felszabadítás teológia képviselt, hogy akkor a társadalomban itt és most hozzuk létre Isten országát. Egyfajta józan megközelítésre van szükség, ami nem lehet a radikalizmus kerülése, mert akkor elveszünk egy intézményi voltban és a látszólagos múlthoz való hűségben, s nem vesszük észre a konkrét embert. Végső soron Isten a történelem Ura és bennünket is felhasznál arra, hogy közelebb jöjjön az emberiséghez. A mai világ éppen ezt a természetfeletti valóságot akarja kiszorítani az életéből, mert tudja, ha erre odafigyel, ezt befogadja, akkor meg kell változnia, meg kell térnie. Meg kell változnia a gazdaságnak, a kultúrának is, nem csak l'art pour l'art, önmagáért kell élnie, nemcsak a szórakoztatóiparra kell hogy épüljön, hanem tartalmat, üzenetet kell, hogy adjon. A Szentírással lehet ütni is, ha ráolvassuk egymásra. De lehet Jézus kérésének megfelelően használni. A kereszténységnek az evangéliumot kell képviselni, hirdetni és nem lehet sem elkényelmesedni, sem tevékenységi lázban égni, sem bezárkózni a sekrestyék világába, mert akkor nem valósítja meg azt a nyitottságot, nyíltságot, amivel Jézus érkezett el hozzánk.

Szűcs Ferenc: A protestantizmus legszebb hagyománya az, hogy magát a hagyományt, a tradíciót nem statikusan, hanem dinamikusan értelmezte. Előre megyünk, miközben ott van mögöttünk a múlt. Ne felejtsük el, hogy a szentek közösségét mi, protestánsok is úgy értelmezzük, hogy az az élők és a holtak közössége, a megdicsőült egyház és az egyházak közössége. Mi Krisztus két keze felől állunk, ők a jobb keze felől vannak, mi meg még ezen az oldalon. Egy nép és egy sereg vagyunk. Lehet, hogy ők egy kicsit drukkolnak nekünk a lelátókon és néznek, hogy mit csinálunk és bizony az ő szemük előtt nem nagyon lehet rosszul játszani, és ahhoz méltóan kellene játszani ma a küzdőtéren, ahogy ők, akik előttünk jártak, megnyerték nekünk ezeket a mérkőzéseket. 

A beszélgetés a Református Félórában 2013. május elsején hangzott el.
A műsor teljes tartalma ITT OLVASHATÓ.