Tabajd mellett, a bélápapusztai tíz hektáros birtokon él három család, közülük egyik a református Jármy família. Ahogy Jármy Katával körbejártam a birtokot, lépésről lépésre értettem meg valamit az általa megtett útból.
Majd harminc éve, hogy művészettörténészként volt bátorsága kijönni a pusztába és párjával, Jármy Miklós állatorvossal együtt felépíteni a mostani életüket, melynek része a családi gazdaság, tizenhat ló és egy baromfi telep. A hozományként hozott egyetlen ló csak a kezdete volt annak az útnak, amelynek építőköveiből megmutatott néhányat. Volt néhány olyan kő, amiből kápolna lett.
Kata öt gyermeke közül három díjugrató lovas, egyikőjüket kísérte versenyre előző éjjel Münchenbe, de ott jártunkkor ugyanúgy irányította a gazdaság munkáját, mint minden más napon.

Bátorság a romokhoz
A család otthona és a lovak istállója közt alig néhány méter a távolság, talán ezért beszél Kata úgy a lovakról, mint akikkel szorosan együtt él a família. Ő maga beleszületett a lovas életformába, édesapja a bakonyi Szépalmapusztán volt ménesvezető. Kata a természettel összefonódva és az állatok közelségében élt kisgyermekkorától kezdve. Nem is kellett magyaráznia, hogy ez mit jelent, elég volt megfigyelni, ahogy az istálló mellett haladva elsöpörte a szénát Koronaőr boxa elől, miközben váltott vele pár kedves szót. Igen, a lóval.

Azt már nekünk mesélte, miközben a ló kivette kezéből a lombseprűt, hogy Koró igazi bohóc. A ló pedig ezt hallva bólogatott. Nem viccelek.

A vidám versenylóról egy pillanatra visszanéztünk a múltba, ahonnan a pusztaság és a romok képe került elő. „Amikor megtaláltuk ezt a helyet nem csak víz és villany nem volt, de út sem vezetett idáig – vallotta Kata – csak régi és kevésbé régi romok látszottak. Egy korábbi, rendszerváltás utáni beruházás abbamaradt és banki felszámolás alá került mintegy tíz hektár műveletlen föld és a romok. A mostani házunk falai közt egy fa nődögélt, de a férjem, aki akkor még csak udvarlóm volt, beleálmodott bennünket.”

A két fiatalnak akkoriban nem volt az álmain, hitén és bátorságán kívül semmije. De Kata a szépalmai gyermekkorból hozta erős tartását és elveit: „Rögtön látszott, hogy itt mindig rengeteg munka lesz – ez azóta így van, bár a környezet alig emlékeztet az akkorira. Mi nem féltünk a munkától kezdetben sem. Ha valakinek csak úgy ölébe hullik valami, az önmaga számára sem lesz érték. Az álmaink megvalósításához társul szegődtek a nővéremék, akik akkor már pár éve házasok voltak, a sógoromnak volt annyi tőkéje, hogy megvásárolta az egész felszámolás alatt álló területet. Mi megkaptuk nászajándékba a régi kúriától jobbra lévő romokat és nekikezdtünk a bozótot irtani – akkor még négyen.”

Néhány évvel később egy orvos házaspár is csatlakozott a pusztában bontakozó élethez. Ők régi barátságban, keresztszülőségben álltak a katolikus Szabadhegyékkel. A három család alkotta közösségben számíthattak egymásra, nem csak a problémákkal néztek szembe közösen, de az áldással is:

tíz év alatt összesen tizenöt gyermek született. A romokon létrejött egy kis keresztyén kolónia, amelyben a két katolikus család közt Jármyék végig megőrizték református identitásukat.

Egyre biztosabb vagyok abban, ahhoz, hogy bárhol valódi otthonunk lehessen, tudni kell a romokat választani.

A legmagasabb pont
Szűk harminc évvel azután, hogy letéve a művészettörténészi diplomáját és szobrász ambícióit, Kata a szerelmével közös pusztai élet, a család és a lovak mellett döntött, virágzó gazdaság született az elkötelezettségéből.

Az itt élő kiszolgált lovak számára „nyugdíjasotthont”, külön istállót tartanak fenn Katáék: az öreg lovak is családtagok.
A kiscsikók hatalmas, elkerített területen szaladgálnak, amit „ovinak” becéznek, ide is bemehettünk.
Rögtön égető szükségem lett bátorságra, amikor a kis ménes felfigyelve Katára, szaladni kezdett felénk. Összesen olyan két és fél tonna, és mindegyiküknek volt patája.
Ahogy közelünkbe értek a csikók, olyan szelíden álltak meg, mintha játszani vágyó kiscicák lettek volna. Volt valami megrendítő abban, hogy ekkora erőfölényben lévő állatok kedveskedve fordultak még a hozzánk hasonló idegenekhez is.

Katától a titkokat szerettem volna megtudni. Hogyan lesznek ilyen kedvesek a lovak? Miért van kedve dolgozni a kamasz gyerekeinek? Azt mondta: nincsenek titkok. Katára a szülei életpéldája hatott mélyen, és ezt adta tovább. Persze a hosszú évek alatt szembenéztek anyagi nehézséggel, lehetetlenséggel, de Kata számára nem ezek voltak a hangsúlyos történések, hanem az öröm, amikor valami új létrejött.

Például a három család közös találkozóhelye, a kápolna a birtok legmagasabb pontján. Felkaptattunk – a bejárattól visszafordulva meglepő volt, hogy bár szinte az egész Vál-völgyét be lehetett látni, de a három portából szinte semmit. Talán mert az építtető szándéka az volt, hogy innen csak fölfelé akarjanak nézni.
A nemrég befejezett épület régi álom megvalósulása volt, amihez egy ’56-os rokon, Szabadhegy Dénes hagyatéka segítette hozzá az itt élőket. „Tudjuk, hogy nem a templom szükséges ahhoz, hogy imádkozzunk, de számunkra mégis fontos volt, hogy legyen minősített helye az elcsendesedésnek, ahol összegyűlhetünk mindannyian legalább nagy ünnepekkor.”

A kis kápolna belsejében rejtőző kép, amelyet Incze Mózes festett a várandós Mária és Erzsébet találkozásáról, egyszerre beszél a Bélápapusztában hitből fakadt életről, a beteljesült ígéretekről, amelyekből sokáig nem látszott semmi.

Tűzből kiragadott
Amikor Katát hitének formálódásáról kérdeztem, elmondta, hogy minden várandóssága hitpróba és megerősödés is volt egyben. Rögtön a legnehezebb emlékéről kezdett beszélni. Kata huszonhárom évesen lett édesanya, a harmadik terhessége alatt már pihenésre volt ítélve. Az orvosa azt is javasolta, hogy a szülést követően gondolkodjon el a végleges megoldáson, hogy több baba ne foganhasson, mert az anya élete a fontosabb.

Kata alig egy évvel később régi, kopott gyufásskatulyákból készült adventi naptárat dobott a cserépkályhába. Az erős tűz mellé egy órával később telepedett le és ámulattal vette észre, hogy az utolsó skatulya fele nem égett el – éppen az a része maradt épen a képnek, amelyen az újszülött gyermek volt. Katára sem a babona, sem a misztika nem hatott, de ezt a jelenséget látva elgondolkodott és kiemelte a tűzből a képet.
„Reformátusként és művészettörténészként is zsongott a fejem, hogy ez mit jelenthet? Egy héttel később derült ki, hogy ismét várandós vagyok” – mondta Kata. Ez a terhesség hozta a legtöbb megpróbáltatást, kórházba kerültem, tüdőembóliát kaptam, amelybe majdnem belehaltam – de a fájdalmak és kétségbeesés közt erősebben éreztem, mint valaha, hogy Jézus a tenyerén tart, bár nem tudhattam, hogy hogyan vezet át a küzdelmeken.
Az ötödik várandósságomat már alig mertem elmondani az orvosomnak, de végül ez volt a legzavartalanabb az összes közül” – mondta.

Szeretem látni azt az erőt, ami a tűzön átment emberek sajátja. Jármy Katán azt is látom, hogy nem magát látja különlegesnek mindezért, hanem azt, aki megtartotta – és azokat, akikért megtartatott.

„Nagyon büszke vagyok a gyerekeimre. Igyekeztünk úgy nevelni őket, hogy közösségi emberek legyenek, hogy kovászként éljenek a világban – számunkra pedig mindig szempont volt az otthonunk bővítésénél, hogy ide tudják hozni a barátaikat. Jó látni, hogy örömmel jönnek – a kerekesszékes ismerőseik is. A lányaim jártak segítőként mozgáskorlátozottak számára álmodott máltai táborba, ahol maradandó kapcsolataik születtek.”

Elgondolkodva hallgattam Katát. Nem a nagy és látványos eredményeket tartotta a legfőbb értéknek.
Elmesélte, hogy a Koronaőr nevű lovat, akivel a sétánk elején megismerkedtünk, már nagyon sokan akarták megvenni – volt, aki annyi pénzt kínált érte, mint ami annak a tíz hektárnak az ára lett volna, aminek a közepén épp beszélgettünk.
„Fontos volt, hogy ne adjuk el a gyermekünk alól a jó lovat – mondja Kata –, de őt is bevontuk a döntésbe, mert szerettük volna, hogy értse a súlyát. Elmondtuk Vincének (Jármy Vince díjugrató - a szerk.), hogy mi mindenhez teremthetne anyagi biztonságot az a döntés, ha megválnánk a lótól – az, hogy számára ez elképzelhetetlen volt, megmutatta, hogy sikerült továbbadnunk az értékrendünket.”

Megmaradni az örökségben

Régi családi fényképalbumokat lapozgatunk, ahol még kutyafogattal szánkóznak a ma már huszonéves gyerekek. Éveken keresztül nem volt tévé sem a birtokon, a csemeték életét a közös játék és az állatok körüli munka tette ki. Kata bevallotta, hogy bár mindig szívesen vállaltak részt a munkából a gyerekei, néha őrmesternek hívták a háta mögött.

Kata nem idealizálja a saját családja történetét sem. Lakásukban ott a történelmi múlt lenyomata. Szinte minden bútor kapcsolódik a rokonsághoz, Kata számára is hihetetlen, hogyan menekedtek át egyes darabok a történelem viharain. Egy festményről szigorú tekintetű református hazafi néz ránk – Kata ük-ükapja, aki századosként harcolt az 1948–49-es szabadságharcban, és tagja volt az első parlamentnek.

Amikor arról kérdeztem, mi az, amire örökségként tekint, akkor a nagyanyja mindent elfedező szeretetét és megbocsátani tudását emlegeti, amivel össze tudta tartani a családot.

„Az erős családok erős, szeretni és alkotni tudó embereket nevelnek” – mondta. Ezért nem bánta meg sosem a családja érdekében meghozott döntéseit.

Kérdésemre, hogy nehéz volt-e a két katolikus család közt reformátusnak megmaradni, egy beszédes történettel válaszol. 2017-ben már nagyon esedékes lett volna számukra a konyhafelújítás, amire, ha nehezen is, de összegyűjtötték a megfelelő összeget. Kata férje, Jármy Miklós viszont úgy gondolta, hogy bár fontos a konyha, azzal mégsem lehet kellő tiszteletet adni reformátor eleinknek – úgyhogy a család inkább harangot öntetett a pénzből a reformáció ötszázadik évfordulójára, Isten dicsőségére.
Szerencsére Istennek a konyha is fontos volt, ezért fejezhetjük be itt a beszélgetést mentás-citromos vizet kortyolgatva, ami több kancsóval áll a hűtőben.

A legjobb történeteket Isten írja. Kata története már akkor kötődött Bélápához, amikor arról nem is tudott. Ehelyütt fogant saját tenyésztésű lovuk, Koronaőr dédanyja, Lotti. Erre menekültek Kata dédszülei a front elől, 1944. december 17-én ez állt dédanyja naplójában: Azt terveztük reggel, hogy átmegyünk korán Bélápára…
„Amikor gyerekként olvastam a naplót, azt hittem, Bélápa valahol az Alföldön van” – mondja Kata. „Mi pedig ötven évvel később éppen ide költöztünk – két fővárosi egyetemista az álmaival a romokra.”

Amikor azt hiszem, olyan pusztában járok, ahol senki nem járt előttem, remélem, hogy a Jármy család eszembe fog jutni, hogy erőt adjon a következő lépéshez.
 

Fotók: Füle Tamás