„Az emberekkel való foglalkozás nagyon hasonlít az aranymosásra. Nem a piszkot keresed, hanem az aranyat.”
Andrew Carnegie
„Az emberekkel való foglalkozás nagyon hasonlít az aranymosásra. Nem a piszkot keresed, hanem az aranyat.”
Andrew Carnegie
A vallásos formák és a spontaneitás is helyet kaphatnak az Istennel való kapcsolódásban.
Ott, ahol vagy – ez a jelmondata az idei Sófár református dicsőítő iskolának, amelyet ezúttal online tartanak a napokban. De vajon mit jelent megérkezni és jelen lenni Isten számára? A délutáni webináriumok egyikén erről osztotta meg személyes és lelkipásztori tapasztalatait Thoma László, a gazdagréti református gyülekezet vezető lelkésze.
Az előszoba 
Mielőtt Istenhez kapcsolódnánk, vegyük számba, vajon tudunk-e a helyhez és saját magunkhoz kapcsolódni: ahhoz, ahol vagyunk és ahhoz, ahol tartunk? – tette fel a kérdést. Mint mondta, lépésekkel magunk előtt járunk, félünk, hogy le- vagy kimaradunk valamilyen élményből, de a lehetséges jövőben élő ember számára nehéz a jelenhez kapcsolódni. A ház képével érzékeltette a terek fontosságát és a jelenbe való megérkezés lehetőségét. „Lelki értelemben mintha elvesztek volna az előszobák, ami minden házban nagyon fontos, gyakran kettő is van belőle – egy fűtetlen és egy fűtött. Ezek azok a terek, ahol be lehet zsilipelni az otthonba, és ki is lehet zsilipelni onnan.”

Hogyan is kapcsolódunk?
Istenhez kapcsolódni nemcsak egyéni, hanem közösségi kérdés is – hangsúlyozta. „Nem törődhetek csupán azzal, én hogy kapcsolódom Istenhez. Ha nem törődöm a többiekkel, elmegyek a lényeg mellett.” Azt, hogy hogyan kapcsolódunk Istenhez, meghatározza, általában hogyan kapcsolódunk – tette hozzá. „Az első és legalapvetőbb emberi kapcsolatunk, az édesanyánkkal való kapcsolat meghatározó arra nézve, hogy nyitottan, odaadóan, vagy szorongva, a kapcsolatot féltve vagyunk jelen benne, esetleg bizalmatlanul, mert érezzük, hogy el is veszíthetjük a másikat. Valójában azonban Isten akar hozzánk kapcsolódni. Akkor és olyan formában akar minket elérni, ahogy mi azt talán el sem tudjuk képzelni.”
Miért is akarunk kapcsolódni Istenhez?
Alapvetően három motivációnk lehet arra, hogy Istennel kapcsolódjunk: a szokás, az érdek és az igény. „Általános emberi szokás Istennel jóban lenni, felé fordulni, ezt minden rendes ember gyakorolja, ha jót akar magának. Ha az Isten felé fordulásunk ilyen szokás, akkor üres lehet a vele való kapcsolatunk. Van, amikor egy nehéz helyzet előtt Isten elé borulunk, nagyon szeretnénk, hogy megsegítsen akár minket, akár másokat. Ilyenkor érdekünkben áll az Istennel való kapcsolódás, hiszen valami hiányzik, és szeretnénk, hogy Isten betöltse azt a hiányt a magunk vagy mások életében. Végül pedig, van, hogy szomjazzuk a kapcsolatot: az imádságot, a dicsőítést, az igeolvasást, a gyülekezetbe járást. Istennel kapcsolatban lenni jó, felüdíti a lelket, értelme van. Életünk nagy részében azt tapasztaljuk, hogy ez az igény nem feltétlenül erős.”
Fogadjuk el, hogy mindháromra szükség van – intett a lelkész. „A szokások, az ünnepek, a rítusok, a sákramentumok megtartanak, amikor nincs sem belső szomjúságunk, sem olyan szükségünk, amely Istenhez vonzana. Istennel ugyanakkor lehetünk őszinték, feltárhatjuk a szükségleteinket, és szabadok lehetünk arra is, hogy ha nem adja meg, vagy nem rögtön adja meg, amit kérünk, akkor sem adjuk fel a kapcsolatot.”

Korunkra jellemző a módszerfetisizmus, pedig nincsenek bevált, biztos módszerek arra, hogy Istennel kapcsolódjunk. „A módszerek iránti vágy annak jele, hogy még mindig szeretnénk irányítani a kapcsolatot Istennel, ami gyakran szorongásból fakad: kell valami, ami biztosan működik. Teljesen érthető, hiszen a legijesztőbb, legfélelmetesebb dolog, ha próbáljuk hívni Istent és nem válaszol – hasonlóan ahhoz, mint amikor egy csecsemő felsír, és nem jön az édesanyja. Isten ugyanakkor nem érdemeink szerint foglalkozik velünk, hanem mert megbánhatatlan, örök hűséggel szeret és Jézus Krisztusért fiaivá fogadott minket. Az éppen aktuális igényeinktől, szokásainktól, érdekeinktől függetlenül Ő lép kapcsolatba velünk.”
A kapcsolódás útja
Három bibliai ige alapján vizsgáljuk meg, mi is az Istennel való kapcsolódás!
Isten vár ránk, hív minket, ezt a kapcsolatot nem csak mi forszírozzuk – szögezte le a lelkész. „Isten tudja, hogy el vagyunk fáradva, gyötörve, ő megnyugvást, megbékélést ad nekünk.”
 
Ha egy kapcsolatban nincs spontaneitás, akkor az nem lehet élő.
Ám sokszor el tudunk billenni efelé, és szinte már semmi másból nem áll a kapcsolatunk Istennel, mint a spontaneitásból. Pedig ha az túlságosan előtérbe kerül, háttérbe szorul a tisztelet. Egyensúlyt kell keresnünk ezek között” – figyelmeztetett.
Hiány: a kapcsolat része 
Isten kapcsolódhat hozzánk meglepetésszerűen is, úgy, hogy arra nem is számítunk, de az is előfordul, hogy várjuk a vele való kapcsolódást, és az mégsem váltja be a hozzá fűzött reményeket. „Csalódások sokszor akkor érnek, amikor nagyon várunk valamit, de nem az vagy nem úgy történik, ahogy várjuk. Nem olyan a zene a dicsőítő alkalmon, a lelkész olyan igéről beszél, ami nem érdekel. Léleksimogatás helyett a bűnről van szó, ami éppen nem vigasztal meg. Ilyenkor keresünk másik igehirdetést, összejövetelt, ami megfelelő – de nagyon vigyázzunk! Ha hisszük, hogy Istennel találkozhatunk, alázattal fogadjuk el, hogy annak a formája nem feltétlenül olyan lesz, amire vágyunk, vagy amire szerintünk szükségünk van!”
De még ezeket a csalódásokat is Isten elé vihetjük.
A kapcsolatban megélt hiány ugyanis része a kapcsolatnak.
„Tökéletes kapcsolódás a Mennyben lesz, ott nem lesznek korlátai ennek, addig minden kapcsolódás töredékes. Szabadok lehetünk arra, hogy elengedjük a vágyainkat, az élményt, és elfogadjuk, hogy úgy tudunk kapcsolódni most Istenhez, ahogy lehetséges. Kreatívan, ügyesen megtalálhatjuk a módját – ott, ahol vagyunk.”