Egyszerű a válasz:
Magyarországon, az Európai Unióban (soros elnökség alatt!), Pátyon, Budapesten, Vésztőn, ki hol.
De adható rá elvontabb válasz is. Hiszen gúnyosan is lehet kérdezni:
Hol élsz te?
Nemrégiben egy beszélgetésben valaki háromszor is hangsúlyozta: álomvilágban élsz (hit, egyház), nem ismered a való életet, az egyházon kívüli világ sokkal keményebb, ridegebb, valóságosabb.

Hol élünk?
Hol élsz?
Hol él az egyházunk 2011-ben?
Rögtön van standard válaszolunk: hát gyülekezetekben. A Krisztusban.
A lelki testben.

De én most máshogyan kérdezem: Hol élünk?
A jelenben?
Múltban?
Vagy a jövőben?

A jövőben élnénk? Nem igazán hiszem. Legalábbis nem fogalmazzuk meg.
A jelenben? Ott mindig. És valóságosan.
De leginkább a múltban.

A múltban? Igen. Ha az elmúlt év eseményeire gondolunk, akkor mindenképp. Hiszen a gyülekezeti visszaemlékezésekben a múltat értékeljük. Az emléktábla elhelyezések, a szoboravatások, kopjafák felállítása, a statisztikák a jelenben már a múltat idézik. Amit elvégeztünk. A dicsőséges múltról szólnak.
Régi dicsőségünk... A Kálvin-év(ek) is inkább a múltról szólnak.
Egy teológusok számára készült minta-prédikációban egy - egyébként jó - példát olvastam Sztárairól, aki ugye hegedűvel hívogatta ki a mohácsi vész után a feldúlt falvakból a mocsarakba, erdőkbe menekült, reményvesztett népet. 120, többségükben ma is meglévő gyülekezetet alapított országunk déli részén. Nincs gondom Sztáraival, hiszen tanítottam is, énekelem szép verseit, bejártam életének főbb helyszíneit, tetszik munkája; szellemisége, személye példakép.

De valóban ő a jó példa? A 21. században vagyunk. Tényleg nem történt semmi azóta? Hogy őt kell újra és újra előrángatnunk? Nincsenek mai példák? Nincsenek ma példák? Vagy éppen hogy ő lenne a jó példa, ha igazán értelmeznénk az ő munkáját ma? Ha szakítanánk a múltba révedező, romantikus képpel? Nem ugyanaz játszódik ma le? Nekünk Mohács kell? Hiszen a romantikus kép az Sztárairól, hogy hegedűvel csalogatja ki a mocsárból, erdők mélyéről, a bujkáló, félelemben lévő embereket. S az ő munkájából alakultak a gyülekezetek. Szép kép. Érvényes ma? Nosztalgiára serkent.
Mit jelent MA Sztárai munkája? Bátorsága? Hite? Azok a szavak, prédikációk, énekek, melyekkel hívta, biztatta az elkeseredett, jövőt sötéten látó embereket?

Hol élünk? Mert ma is vannak lápok, sötét erdők s mocsarak mélyére húzódó, elkeseredett emberek.
Hol élünk? Mit jelent ez a szép kép?

Nem azt jelenti, hogy nekünk is ott kellene állni a mocsarak szélén? A mai vizenyős és ingoványos, néha büdös, undorító és félelmet keltő területek bejáratánál? Hogy ki kellene menni a terepre? Hogy nem várni kellene az emberek jövetelére.

Hol élünk?
Hol kellene hát hegedülnünk?

A plázák, bevásárlóközpontok ajtajában, s hívogatni az embereket a vásárlás édeni semmittevéséből?
Nem a kocsmák bejáratánál kellene az alkohol erdejéből hívni az embereket?
Nem a református intézmények lelki sérült munkatársai mellett kellene állni, s hívogatni őket Isten szeretetéhez?
Nem a Facebook oldalait is használva kellene szervezni a közösséget, s eljuttatni az evangélium üzenetét a fiatalokhoz?
Nem a házi partikon, a „kulthelyeken", a padon, a játszótéren, a nyilvános tereken hívogatni az embereket az evangélium életet adó szavával?
Nem a cigánysoron kellene ácsorogni egy kicsit, a sarkon, s érzékenynek lenni a sorsokra?
Nem az elkeseredett családok, az adósságcsapdába került emberek, a fizetni nem tudók anyagi mocsarában vergődők közelében kellene lenni?
Nem az értelmileg-érzelmileg leegyszerűsített, primitív sorozatok, valóságshow-k szintjére butított sokasághoz kellene közelebb kerülni?
Nem a gazdasági, erkölcsi, családi válságot átélő házaspárok ingoványos otthonába kellene elmenni? Őket hívogatni?

Mit mondhatott akkor Sztárai? Gyertek ki, mert most már minden jó lesz? Gyertek ki, mert csak úgy maradhatunk meg! Gyertek, magyarok, fogjunk most már össze! Vagy csak egyszerűen: „Hirdetek nektek nagy örömet, mely az egész nép öröme lesz."
Romantikus a kép: Sztárai áll a hegedűvel és a távolban elindulnak az emberek. Mi talán félünk tőlük?

Nem Sztáraival van baj. Nem abban, hogy ő példa. A baj velem van. A baj az, hogy elvesztettem a hegedűmet, hogy nincs hangom, és már elindulni sincs kedvem. A baj az, hogy nem látom a mocsarat, a kocsimból amúgy sem szállnék ki. A baj az, hogy Sztárai nincs is a Facebookon.

Hol élünk?
Szeretnék végre a jelenben. Sőt a jövőben is.


Bölcsföldi András

---

„Krisztusért követségben” - A Magyarországi Református Egyház 2011-es jelmondatának margójára.
A szerző református lelkész, a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karának spirituálisa.