Június 30. és július 10. között vehettem részt a Pál apostol nyomában II. elnevezésű tanulmányúton, ahol főként Bologna, Toscana, Róma, Nápoly, Pompeii és Assisi vidékét jártuk be. Az összes élményről beszámolni ebben az írásban meglehetősen nehéz lenne a minket ért tapasztalatok sokasága miatt, ezért kiválasztottam a számomra legmeghatározóbb benyomásaim közül néhányat.

A vizsgaidőszak után, amikor mindenki a kötelességére fókuszált, és egyben, mint teológusközösség kevesebbet találkoztunk, össze kellett rázódnia a csapatnak. Az utazás hosszúsága, a legyalogolt kilométerek és a közös nehézségek után egyre több egymás felé fordulás történt, új és meglévő ismeretségek és barátságok alakultak ki, erősödtek meg.

A tízenegy nap alatt főként kempingekben szálltunk meg, és a vándorlás során egyre több gyakorlatra tettünk szert a reggelek és esték rutinjában: gyors reggeli és összepakolás, este pedig holmijaink kipakolása a buszból, a kijelölt helyünk megkeresése és sátorállítás. Ahogy teltek a napok, egyre inkább bele tudtam feledkezni az utazásba, és belesimulni abba, ami éppen jött. Az utazásunk vezetője, Bölcsföldi András, a budapesti teológia spirituálisa nyugodt és laza személyiségéből fakadóan én is egyre kevesebbet izgultam, hogy hogyan lesz élelmünk, vagy mi lesz a nap menete. Természetesen, neki és segítőinek rengeteg munkája volt a szervezésben, de egy ilyen méretű útnál hasznos tulajdonság a rögtönző képesség. Volt, hogy a kerti csap segítségével zuhanyoztunk, de számomra egy-két kényelmetlenségnek tűnő eseményből végül mókás tevékenység vált. Amikor pedig a legfelszereltebb kempingbe értünk, mindenki azt mondogatta: Ugye, milyen jó meleg vízben tusolni? Pedig az utazás előtt alapvetésnek vettük.

A legnehezebb talán az volt, hogy a legtöbb városban rengeteg felfedezni való várt ránk, nekünk pedig kevés időnk volt, így a túlzott nyugodtság ilyenkor nem kamatozott számunkra. Be volt osztva az időnk, szedni kellett a lábunkat és figyelni arra, hogy miattunk ne legyen késésben az egész csoport. A nagyobb városokra is egy-két napunk volt és a fáradtság (és néha éhség) miatt nehéz volt fenntartani a lelkesedést, hogy minden látványosságot kitörő lelkesedéssel fogadjunk. A gyors és jó hangulatú látogatás viszont magában hordozza a lehetőséget, hogy visszavágyjunk azokra a helyekre.

Ahol lelkileg a legtöbbet kaptam, Nápoly városa volt. A baptista gyülekezet – ahol körülbelül hatvan teológust láttak vendégül – vezérigéje az volt, hogy „Legyetek só és világosság!”, és ők is valóságosan képviselték ezt egy olyan településen, ami köztudottan nem a legbiztonságosabb és bűncselekményektől mentes város. A legnagyobb bizalommal fogadtak minket, egyszerűen odaadták utunk vezetőjének a gyülekezeti termek kulcsát, majd egy kis beszélgetés és egy kedves „Ciao!” kíséretében el is távozott a közösség pásztora. A sok turistával zsúfolt – jóllehet mi is azok voltunk – templom, dóm és katedrális után üdítő volt egy olyan gyülekezet életébe belelátni, ahol a saját kultúrájuk és felekezetük egybecsengésével áldották és dicsérték Istent. „Olaszországban még a baptisták is boltíves termekben tartják az istententiszteletet!” – mondta az egyik családtagom hazatérésem után, és valóban. Egy imaház volt ez, ami egy bérház földszintjén és első emeletén helyezkedett el. Az istentisztelet egyik teológustársunk, Bányai Gréta fordításával és Tokodi Konrád lelkész igehirdetésével zajlott, eközben a helyiek hangos ámennel fejezték ki egyetértésüket. A befogadó légkört már abból megtapasztalhattuk, hogy a dicsérő énekeket legalább három nyelven énekelték, valamint teret és időt adtak számunkra, hogy bemutatkozhassunk. Az istentisztelet úrvacsorával zárult, így lehettünk még szorosabb közösségben együtt. Az olaszok vérmérséklete és hitük megélése a legnagyobb természetességet árasztva fonódott össze.

Hazaérkezésünk után tudunk valamennyien mérleget vonni, hogy mi az, amivel gazdagodtunk az út során: számomra az egyik annak a konklúziója, hogy mennyiféleképpen éljük meg a hitünket. Valakiben egy bibliai témájú freskó ad új megvilágítást egy-egy témához, másoknak egy szent életéről szóló történet ad előrelépést és bátorítást, valakinek egy „klasszikus” áhítat ad békességet és megnyugvást, szintén másoknak pedig ezeknek az összessége: ez pedig egy olyan tapasztalat, ami lelkészi szolgálatomban is majd gyümölcstermővé válhat.

Írta: Marti Johanna másodéves teológus

Zarándokpárbeszéd

Július elején majdnem 60 társunkkal együtt Pál apostol nyomába eredhettünk egy zarándoklaton. Bölcsföldi András, a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karának spirituálisa szervezésében városról városra haladtunk Olaszországban, meglátogatva keresztyén örökségünk helyeit, valamint a Pál által érintett helyszíneket. Hogyan érdemes hozzáállni egy ilyen utazáshoz? Számunkra ez az út kiszakadás, beledőlés az időbe, örömtánc, határfeszegetés, fáradság és izzadás, megújulás, összekapaszkodás, gyönyörködés és ölelés volt Istentől.
Így beszélgetünk róla:

– Amikor ennyi ember utazik együtt, szükség van egy szervezett és olykor szoros ritmusra. Ebben a ritmusban meg kell találnod a helyedet. Felkelés, összepakolás, sátorbontás, nomád reggeli, buszra szállás, megérkezés egy várva várt helyszínre, rácsodálkozó felfedezés, rengeteg séta, esetleg egy útszéli piknikebéd, majd ismét utazás, egy újabb kemping, ahol talán még napnyugta előtt sikerül felállítani a sátrat. A közös ritmus lemondásokkal és alkalmazkodással jár, ugyanakkor megtart. Keretet ad, vezet és leveszi a zarándok válláról a tervezés, a kontroll súlyát. Minél több igényt és otthoni szokást elengedsz, annál felszabadultabban élheted meg az utazást. A frissítő zuhany, a tenger hűsítő hullámai, a zamatos olasz ételek, egy puha talajú sátorhely, egy jegeskávé a szabadidőben mind-mind ajándék. (Anna)

– Mikor már felveszed a ritmust, hirtelen minden a helyére kerül. Te magad is szépen lassan együtt nyúlsz mindennel. Már nem fáj annyira a reggeli ébredés, és nem lesz annyira elviselhetetlen a folyamatos pakolás. Kiélvezed azt is, hogy végre két éjszakát töltesz egy helyen és csak a szétkallódó ruhádiat kell valamiféle rendbe kényszerítened. Persze csak ha van rá igényed. Ekkor pedig mintha az idő is máshogyan telne. A percek máshogy számolódnak. Ezt San Gimignanóban sétálva éreztem meg először, azáltal, hogy magabiztosan hinni kezdtem abban, hogy mindenre lesz időnk, pedig ott is talán csak egy óránk volt. Mégis olyan felszabadultan vesztünk el a kisváros sikátoraiban, mintha az egész napot ott töltenénk. Egy kávézó teraszán ülve mindezt egy kedves útitársam gyönyörűen megfogalmazta: „Na, most beledőltünk az időbe”. Talán ezt jelenti úgy igazán a rimusfelvétel is, hogy beledőlsz, nem ágálsz ellene, hanem hagyod, hogy vigyen. És vinni is fog, át Volterrán, Bolognán, egészen Rómáig és onnan is tovább le egészen az önfeledt dél-olasz Nápolyig. (Eszter)

– Ez a ritmusfelvétel kell ahhoz, hogy elcsendesedve és a megszokásokból kiszakadva megértsd Krisztus szavát „sok mindenért aggódsz és nyugtalankodsz, pedig kevésre van szükség, valójában csak egyre” (Lk 10,41-42). Így már szabadon belekapaszkodhatsz abba az egybe: Krisztus közelségébe. (Anna)

– Az Úr közelségét sok mindenben megérezhettük és láthattuk. (Eszter)

– Egyik este térdig gázoltunk a vadul hullámzó tengerbe, amikor a horizont mögött már eltűnt a nap, de néhány korallszínű és meleg lila árnyalatot még ottfelejtett a nedvesen fénylő homokon. Hallgattuk a hullámok ritmusát, és azt fogalmaztuk meg, hogy a sötét éggel összemosódó tenger végtelensége Isten végtelen nagyságára emlékeztet. Az újra és újra nekünk csapódó hullámok apránként mosták ki a gyaloglás fájdalmát a lábunkból és az otthonról cipelt gondterheltséget a lelkünkből. Az Istennel való találkozások hullámai hasonlóan mosták könnyűre a lelkünket, az áhítatok és csendességek apránként bontják ki belsőnket Isten szeretetének befogadására.

Másnap a ravennai San Vitale-bazilikában a híres mozaikok látványa nyűgözött le minket. Isten bárányát négy angyal felemelt karokkal magasztalja, s velük az egész teremtett világ dicséri őt, éreztük, hogy ebben a magasztalásban nekünk is részt kell venni. Együtt énekeltük el a Krisztus feltámadott című énekünket, közben velünk szemben az apszis csillogó mozaikján a dicsőséges Krisztus ült. A képi ábrázolás és az énekünk együtt vallotta, hogy Krisztus legyőzte a halált, Úr mindenek felett. Mifelettünk is. Mit tesz velünk az Urunk egy ilyen úton? Ugyanolyan gyengéd mozdulatokkal, mint amivel a toszkán dombokat alkotta, elkezd lassan mozdítani, lélekben formálni minket is.  (Anna)

– Az én életem most olyan, mint az állóvíz, nincs nagyon változás benne. Amiben átélném már a szabadulást, valahogy az is olyan változatlanul kísér egy ideje. Néha rezignáltan megállapítom, hogy ez a helyzet, de ez jó is így. Végül is így is lehet élni. Ezen az úton pedig amúgy sem nekem kell majd változnom, most a másik élete fog változni – gondoltam. Így néztem az útitársaimat, azokat a számomra nagyon fontos és hozzám közel álló embereket. Ismerem az életüket, tudom mivel szálltak fel a buszra. „Őket formáld Istenem, nekik adj választ és szabadulást” – Ezért imádkoztam az út elején. Aztán éreztem, hogy bennem is mozdulni kezd valami. Lassan kavarodik fel az állóvizem, és az áhítatok mentén mindennap egyre több leszek. Rómába érve már egész világosan éreztem, hogy valójában engem töltenek fel a többiek, azokkal a drága szavakkal, melyeket Isten mond nekem általuk. Mennyire szükségem volt erre nekem is! Nem csak testileg, de lélekben is zarándokolni indultam. Az én életem már nem állóvíz és örömmel jelentem, hogy nem úgy értem haza, mint ahogyan elindultam. (Eszter)

– Az út gyönyörködés is volt. Álmélkodva csodáltuk a különböző korok templomait és műalkotásait, amelyeket Isten dicsőségére nagy gonddal és áhítatos aprólékossággal alkottak meg valaha élt keresztyén eleink. Gyermeki örömmel táncoltattuk a tekintetünket a toszkán táj szépségén, elrévedtünk a tenger hullámai felett. A keresztyén kulturális örökségben, templomokban, szobrokban, freskókban és festményekben, valamint a természetben gyönyörködtünk. Istent dicsérni kívánó emberek kezének munkáját és magának az Úrnak alkotásait csodáltuk. Isten szorosan átölelt minket a szépségben. Mindez megkoronázódott az utolsó estén. (Anna)

– Az út végéhez közeledve, a 10. napon az idegrendszered egy adott ponton fel fogja mondani a szolgálatot. Egyszerűen pattanásig fog benned valami feszülni, és akkor lesz egy kis megbicsaklás. Átéled ezt te is, nézed majd, ahogyan a másik szemében is kezdenek gyűlni a könnyek. Megkörnyékez a gondolat, hogy na most már menjünk haza, de nagyon gyorsan. Teljesen mindegy, hogy Firenzében vagy, és éppen a Dóm neogót ékszerdobozában kellene gyönyörködnöd. Mindegy, hogy mindjárt az Uffizi Képtár fogja befogadhatatlan mennyiségben rád árasztani a képeit. Nálad most lett vége az útnak.

Szerintem egyikünk sem gondolta volna, hogy lesz egy tökéletes záróakkordja az egész útnak. Már fáradtan és kissé kizsigerelve indultunk fel a Piazzale Michelangelóra, hogy onnan megnézzük a naplementét. Lassan nyílt ki az egész kép előttünk. Először csak hangfoszlányok, egy-egy részlet az alattunk fekvő városból, majd megcsapott minket is a tér tágassága, a boldog embertömeg morajlása, a popslágereket hegedülő zenészek zenéje és végül a mindent beborító naplemente fénye. Alattunk Firenze, felettünk a naplemente fényében úszó bárányfelhők, bennünk pedig a lassan megszülető öröm és felszabadulás. Kairosz volt az a pár óra, amit eltöltöttünk ott. Én szeretetet éreztem. Néztem a többiek örömét, önfeledt táncát, egymáshoz közeledését és szerettem. Szerettem Istent és embert is, szerettem a fáradságot, a várost, azt a 10 napot, ami már lassan mögénk került ekkorra. Egy naplemente kellett ahhoz Firenzében, hogy mindannyian újra visszajöjjünk abból, ami lenyomott minket, és érezzük, milyen szerencsések vagyunk, hogy mindez megadatott nekünk. (Eszter)

Írták: Tóth-Gados Eszter és Tokodi-Lengyel Anna

Képek: Bölcsföldi András