Az utóbbi napokban sokan érzik úgy Magyarországon, hogy új helyzet van. Valóban van-e új helyzet, illetve az egyház számára van-e új helyzet?

Természetesen egyenesen lehet mondani, hogy új helyzet van, hiszen véget ért a korábbi nyolc esztendő kormányzati politikája, és alapvetően megváltoznak az erőviszonyok a Magyar Köztársaság Parlamentjében is. Ez mindenképpen új helyzet, hiszen a politikai küzdelmekben, a kampányban, a rivalizálásban a politikai szereplők világosan ki tudták mondani, meg tudták fogalmazni a különbségeket. Igen érdekes lenne ezek után azzal szembesülni, hogy ezek csak kampány-szlogenek voltak, és nincsen különbség. Bizony van különbség. Ez új helyzetet jelent törvényhozásban, a kormányzati munkában. De valószínű, hogy nem ezért mondogatjuk, hogy új helyzet van, hanem azért, mert megváltoznak azok a hangulati, morális, szimbolikus, tehát a szó általános értelmében vett politikai tényezők, amelyek eddig meghatározták az ország életét. Új helyzet van.

Hogy az egyházakra nézve is új helyzet állott volna elő, arra kettős feleletet lehet adni. Egyrészt azt hiszem, hogy igen. Reméljük, illetve mondhatni, hogy szinte egészen bizonyosak vagyunk abban, hogy a kormányzati egyházpolitika meg fog változni. Más feltételekkel, más hangnemben, méltányosabban, korrektebbül lehet majd együttműködni, és akár a vitás kérdéseket is megtárgyalni, hiszen feltehetően azért lesznek vitás kérdések is. Abban a tekintetben viszont nem látok rögtöni változást, hogy az egyházak helyzete a magyar társadalomban megváltozott volna. Mert egy dolog az, hogy a politikai vezetés vagy az államapparátus vagy az önkormányzati gépezet, mondjuk így: a politikai elit másképp viszonyul az egyházhoz, másképp tárgyal, másképp intézi az ügyeket, elhanyagolt vagy mellőzött, vagy szándékosan félretett szempontokat is figyelembe vesz, és megint más dolog az, hogy egy olyan miliőben élünk, amilyenben élünk. Ez a miliő egyre jobban hasonlít a nyugat-európai vagy általában véve a nyugati civilizáció miliőjéhez. Ez azt jelenti, hogy az emberek gyanakodva szemlélik az egyházakat, a missziói kezdeményezések egyre nagyobb akadályokba ütköznek, rettenetes erővel jelennek meg az egyház hitelét lejárató kampányok, és kerülnek napvilágra igen szomorú tények is. De ez kétoldalú dolog. Mert egy dolog az, hogy egy társadalom vagy egy civilizáció gyanakszik a keresztyénségre, és más dolog az, hogy esetleg erre rászolgál-e maga a keresztyénség.  Az, hogy igazán új helyzetben érezzük magunkat egyházak, keresztyének, ahhoz belül is nagyon sok mindennek meg kell változni. Jézus szavát tudom csak idézni: Orvos, gyógyítsd magadat!

Nincs-e annak veszélye, ha az egyház lojális a jelenleg megválasztott kormányhoz, a jelenlegi kormány is lojális az egyházakhoz, ez egyfajta bűnös kapcsolattá fajul ez a lojalitás egymás felé?

Régóta folyamatosan létezik ez a gyanúsítás. Én ezzel éppen az evangéliumi tanácsot szegezem szembe: igyekezzetek vagy törekedjetek arra, hogy mindenkivel békességben éljetek. Nem evangéliumi törvény, hogy akkor igazán hiteles a keresztyénség, ha folyamatosan és szüntelen konfrontációban van. Különösen, ha az elmúlt időszak konfrontációit nem is maguk a keresztyének kezdeményezték, hanem egy olyan politika, amely bevallva-bevallatlanul örököse volt vagy örököse még most is a pártállami diktatúrának, amit kiegészített egy olyan liberális politikai meggyőződéssel, amelyik viszont folyamatosan szellemi riválist, szellemi vetélytársat látott a keresztyénségben, és ezért akarta félretenni az útból. Természetesen nem lehet ennyivel ellegyinteni a gyanúsítást, ezért is mondottam, hogy belül is volna miért elrendezni a gondolatokat, a felfogásunkat, a szemléletmódunkat. A 20. század meglehetősen szomorú története azt mutatja, hogy a keresztyénségnek nem mindig sikerült jó feleletet adnia a fennálló államhatalommal való kapcsolatára vagy viszonyára. De ha tudunk tanulni azokból a szomorú történetekből, mégpedig úgy tanulni, hogy ezt az Ige világosságában tanuljuk, akkor talán van reményünk arra, hogy a gyanúsítás  gyanúsítás maradjon, és békesség támadjon abban, amiben szükséges együttműködni partnerként. Valóban, miért ne partnerként működjünk együtt?

A másik oldalról az egyházon belül nem képződnek vagy képződhetnek-e hamis váradalmak? Nyolc év jól észlelt és keserűen tapasztalt ellenállás után azt gondolják ma sokan, hogy innentől fogva egyenes az út, az állam mindent biztosít. Ezek részben anyagi, részben más jellegű elvárások. Nem eshetünk-e ilyen csapdába, hogy aztán csalódnunk kelljen?

Érdekes ez a kérdés, mert azt tapasztalom, hogy pontosan ugyanezzel az aggodalommal veti fel mindenki a kérdést. Én mindezidáig nem találkoztam olyan hanggal, hogy: jól kiéheztettek bennünket, most aztán irány a cukrászda, és jól be fogunk lakni! Nem találkoztam olyan felvetéssel, hogy: olyanok lennénk, mint a hadifogságból hazatérő foglyok, akik csalán-levesen töltötték az életüket, és remélik, hogy odahaza most sült csirke várja őket! És ennek nagyon örülök is. Egyrészt meglepett vagyok, de nagyon örülök is, mert úgy tapasztalom, hogy egyháztagjaink, presbitereink, lelkipásztoraink higgadt józansággal szemlélik azt, aminek egyébként szabad és kell is örülni, és nem fűznek felfokozott várakozásokat, vagy túlzó elvárásokat. Ha mégis volna vagy lesz majd ilyen hang, arra azt tudom válaszolni, hogy legyen csak mindenki türelmes. Nem tudok éhező lelkipásztorról, nem tudok olyan egyházközségről, ahol kikapcsolták volna az áramot, nem tudok olyan egyházi testületről, amelyik körbetartozások hálójában vergődne, nem tudok olyan kényszerekről, hogy egyházi tisztségviselők kivándorláson törnék a fejüket. Sokkal-sokkal nagyobb bajban van az ország. Sokkal több nyomorult,  nehéz helyzetben levő, munkanélküli, kilakoltatás rémével fenyegetett ember él ebben az országban, hogy azt mondhassuk: kérem szépen, eddig mink voltunk az utolsók a sorban (ez nem is igaz!), és most tessenek bennünket egy kicsit előrébb engedni. Ezt mind azért mondom, mert nem véletlenül alakult így Magyarország sorsa, ezek a fölhalmozódott problémák, strukturáltak. Hibás politikai döntéseknek, hibás szemléletmódnak a következményei. Gondoljunk Görögországra, ahol a szocialista kormány gyakorlatilag ugyanazt a játékot vitte hosszú éveken keresztül, amely számos országban megtörtént, de most ezt felfokozottan látjuk, hogy micsoda szinte nemzeti tragédiához tud ez vezetni. Ebben az együttesben azt gondolom, nem annyira kérnivalónk van, mint inkább tennivalónk. Nem annyira elvárnivalónk van, mint inkább tőlünk fognak majd elvárni jó szót, bölcsességet, erőt, útmutatást, vezetést. Aztán hogy vannak programok, ügyek, feladatok, amelyekhez anyagiakat kell rendelni, az is így van, valóban. Reméljük, hogy ha egy kicsit jobban rendbe jön az ország, lábra kap, megerősödik, akkor majd hozzákezdhetünk ezekhez is.

Köztudomású, hogy számos presbiter, sőt lelkész is leegyszerűsítve így mondhatnánk, kormányzati pozícióba került. Jelenthet-e ez valamit, vagy ez természetes, normális rendjén lévő dolog, és nem szabad neki túlságosan nagy jelentőséget tulajdonítani?

Ha egyszerű szociológus lennék, azt mondanám, nincs ennek semmi jelentősége. A magyar lakosság összetételéből szükségszerűen következik az, hogy az új magyar parlamentben üljenek olyanok, akik reformátusok. Ha egy kicsit jobb szociológus lennék, tűnődnék azon, hogy mi a magyarázata annak, hogy a protestánsok és közelebbről a reformátusok, akik számon is tartják a felekezeti identitásukat, markánsabban jelennek meg ebben az együttesben. Ennek hihetetlenül sok oka lehet. Engem is érdekelne ez, hogy miért van ez így.

Magyarul: túlreprezentáltak vagyunk?

Ha 80% lenne református a parlamentben, akkor mondám, hogy túlreprezentáltak vagyunk. Én nem erre gondoltam az előbb, hanem arra, hogy markánsabb karaktert tud mutatni. Hogy ebben túlreprezentálási kényszer vagy adottság van, vagy önigazolási adottság, vagy kulturális összetevői vannak a dolognak, vagy egyszerűen abból következik, hogy ha és amennyiben a reformátusok kisebbségben vannak, akkor önmagában is érdekesebb vagy figyelemre méltóbb, mint egyébként lenne... Nem tudom, ehhez szociológusokra van szükség. De talán a leginkább  az az érdekes, hogy azok az atyafiak, akik közülünk ott vannak a parlamentben, és vállalják a református identitást a törvényhozásban, a parlamenti vitákban, a kormányzásban, az új politikai elit formálásában, képesek lesznek-e megjeleníteni azokat a református jegyeket, azt a református attitűdöt, azt a református identitást, amelyik egyébként mindig is, természeténél fogva élet- és társadalom-alakító tényező akart lenni. Ehhez már nagyon-nagyon jó szociológusnak kellene lenni, hogy tudjak erre válaszolni, hogy így lesz-e vagy sem. Teológus vagyok, remélem, hogy így lesz.

Először némi ijedséggel, majd végigolvasva megkönnyebbüléssel nyugtáztam az Indexnek azt a cikkét, amelyik azt feszegette, hogy a jobbikos párthívek illetve a reformátusok nagyjából azonos területen helyezkednek el, hogy dominánsak, és e között volt, aki mert és vélt mélyebb összefüggést felfedezni. Majd ugyanez a cikk részben ezt cáfolta. Hogyan látja püspök úr, mennyi a realitása annak, hogy az egyházunk vezetői, a lelkészek, a püspökök ráhatással legyenek híveik látásmódjára, politikai beállítódására?  Vállalható-e ez a szerep?

Nagyon nehéz szerep, természetesen vállalható. De azt gondolom, nem ez a kérdés, hanem az a kérdés, hogy van-e ennek effektivitása? Tehát mennyire hatékonyan jut érvényre. De ahhoz, hogy vállalható legyen, sok mindennek kellene tisztázódnia. Például: egyértelművé kellene válnia annak, hogy a református egyház  a maga sajátosságai folytán nem fog tudni soha úgy megnyilatkozni politikai, társadalmi, közéleti kérdésekben, ahogyan például ezt a római katolikus egyház megteheti. Ugyanis a mi zsinatunk, amelyik a tanításnak és a jó rendnek a legfőbb őre, az elmúlt jó néhány évtizedben eléggé elszokott attól, hogy ilyen kérdésekben egyetemes állásfoglalást adjon ki, s miután elszokott ettől, meglehetősen nehéz vagy nehézkes lenne most konkrétan ebben az egy kérdésben nekigyürkőzni és valamiféle jó konszenzusra jutni. Ugyanakkor úgy hozza az élet, hogy mégis meg kell nyilatkozni. Itt azonban megjelenik a másik oldal, ez pedig a receptív közeg. Nevezetesen, hogy ha netalán a zsinat elnöke nyilatkozik vagy a zsinat nyilatkozik, vagy az  zsinati elnökség tanács nyilatkozik,  a  négy püspök és négy főgondnok kibocsát egy állásfoglalást, ez átmegy-e? Ma egy olyan média-szövedékben élünk, amelynek egy igen erőteljes, szívós része hosszú ideje a kérdéses együttállást szuggerálja, nevezetesen, hogy a szélsőséges kilengések mögött valamilyen egyházi muníciót, valamilyen egyházi gyúanyagot kell keresni  és találni. Azt igen sajnálatosnak tartom, hogy néhány lelkipásztorunk, presbiterünk és egyháztagunk nem képes ennek a felismerésére, tehát nem tud úgy kommunikálni, megnyilatkozni, hogy ezt el tudja hárítani, sőt mintha inkább provokálná is, és ezt a látszatot akarná kelteni. Azt méginkább sajnálom, hogy a szélsőségek előretörésében legalább 30-40%-nyi szerepet játszik a sajtó, mégpedig az a sajtó, amelyik folytonosan riogatott ezzel kapcsolatban. Mert az egyszerű ember úgy van, hogy ha túl sokat kiabálnak neki valamiről, előbb-utóbb odamegy, megnézi mi az, s netalán bele is szeret. Ha cinikus volnék, azt mondanám a liberális sajtó urainak: uraim, ezt akartátok, ez lett, addig festettétek az ördögöt a falra, amíg valóban meg nem jelent! Az természetesen mindenki számára eddig is nyilvánvaló volt, hogy fikció az a fajta összefüggés, hogy reformátusokat és mindig reformátusokat kell keresni a szélső jobboldal mögött,  annak szellemi holdudvarában. Ezt mindig is tudtuk, hogy ez fikció. Hogy ezt szociológiai tények is bizonyítják, ez igen-igen kis lépés a tisztázási folyamatban, hiszen a média-szövedék ezt a fikciót már elröpítette a világ végére is. Én csak igazán örülni tudok, hogy most a választások  után kaptam jó néhány levelet e-mailen, telefonhívást amerikai, nyugat-európai barátaimtól, akik gratuláltak, ti. a polgári erők győzelméhez, és nem a szomorúságukat fejezték ki, hogy hát akkor az úgymond református szélsőségesek nem kerültek a parlamentbe. Azt gondolom, a nyugati világ józanabbik része is világosan felismeri ezt a játékot. Ez régi népfrontos játék. Mindig kellett lenni valakinek, aki megmenti az országot a szélsőségektől, mindig kellett antifasiszta frontnak lenni, mindig harcolni kellett a rasszizmus, idegengyűlölet, antiszemitizmus ellen  Ám, nagy kérdés, hogy akik harcolnak ellene, vagy akik vindikálják maguknak ezt a jogot, azok maguk kicsodák.

Néhány nappal a választások után van-e ön előtt valami nem túl távoli célkitűzés?

Most, hogy a mai napon beszélgetünk, a legközelebbi a holnapi egyházkerületi közgyűlés. Feltehetően mire ez az interjú megjelenik, addigra túl is leszünk rajta. Minden közgyűlésünkön vannak fontos ügyek, amelyekben jó határozatokat, végrehajtható határozatokat kell hozni. De ezt csak a közvetlenség okán mondom. Szeretném újra elindítani a gyülekezet-látogatások illetve a lelkészlátogatások rendjét. Ezt az előző ciklusom elején tettem. Most majd meg fogom tárgyalni az esperes urakkal, hogy egy új körben, más rendszerben, más kerületek látogató tapasztalatait is figyelembe véve újraindítsuk ezt. Korábban is, amikor ez a folyamat végbement, nagyon sok jó tapasztalatom volt, sok mindent ott közvetlenül láthattam, amit egyébként nem láthatok. Remélem, lesz erőm ezt végigvinni.  És leginkább csak azon vagyok, hogy utakat és módokat találjak ahhoz, hogy megerősödjünk a missziónkban, hogy bátorítást tudjak adni azoknak, akik ezt végzik, erősítést tudjak adni nekik, és hogy fel tudjam ébreszteni azokat, akik különböző oknál fogva nem végzik. Vagy azért, mert szundikálnak, vagy azért, mert elfáradtak, vagy azért mert restek. De őket is erre a szolgálatra hívta Isten. Lehet, hogy a püspök dolga, hogy költögesse őket.

Géczy Lajos kérdezett