Istennel a tűzön át

  • Vélemény
  • Jakus Ágnes

„Nem az számít, hogy hány évvel élek tovább, hanem az, hogy hogyan.” Szubjektív iraki úti beszámolónk második része.

Amióta itt vagyunk, megtanultam, hogy a hőség és a szomj ellen a forró tea a legjobb védekezés. Miután hellyel és teával kínálnak, diszkréten szemügyre veszem a számomra egzotikus környezetet. A falakon a még hivatalosan el nem ismert ország vezető politikusai, Mustafa és Masoud Barzani fényképe, emlék az iraki üldözött keresztények ügyét szerte a világban képviselő Bashar Warda érsek látogatásáról, Martin Luther King portréja és egy egykor fáraókat leigázó asszír királyról készült rajz. Az iraki keresztény politikus irodájában épp megbeszélés zajlik, a beszélgetőpartnerek imafüzért morzsolgatnak. Segít koncentrálni, mondja valaki, és feszültségelvezetőnek sem utolsó. Ebben az elképesztő arcképcsarnokban lassan feldereng, mi a közös a történelmi alakokban. Mind vezetők, mind kockázattak, és egy nehéz korban mind sikerre vitték küldetésüket. Szükség van itt a példájukra. Látogatásunk alatt ugyanis egyetlen kérdés van, amire végig nem kapunk megnyugtató választ: hogy az Irakban élő kurdok és keresztények számára van-e remény egy jobb életre – legalább gyermekeik számára.

Hamu vagy törmelék
Az elarabosítástól és az üldöztetéstől szenvedő vagy a terroristák elleni áldozatos harcaik ellenére függetlenségi törekvéseikben már magukra maradó kurdok és keresztények úgy érzik: csak Istenben bízhatnak. A történelmi arcképcsarnok két legkevésbé odaillő alakja, a kisgyermekükkel üldözőik elől Egyiptomba menekülő József és Mária rájuk emlékeztet. És arra, hogy az embernek nemcsak hitre, hanem a megtestesült szeretetre is szüksége van.

Ugyanerre a következtetésre jutok pár nappal később egy péntek esti misén. Amíg az egyik erbíli káld katolikus templomban úrvacsorát vesznek a hívek, azon gondolkodom, hogy ha a liturgia, a nyelv, a gyülekezet etnikai összetétele nem is, de Krisztus teste és vére a világon mindenhol ugyanaz. Akik a szemem láttára esznek és isznak belőle, szó szerint a testvéreim. Krisztus testében valamennyien összekapcsolódunk. Szükségünk van egymásra, és ha törődünk egymással, akkor lesz valóban egy testté az egyház minden tagja.

A mise után szír asszonyokkal imádkozom életükért és országuk békéjéért. Van, akinek már itt a földön is csak lelki otthona van. Igaz, ebben a szenvedésben is előttük járt Krisztus. De hogy ne adják fel a Belé vetett reményt, melléjük kell állnunk, szemükbe kell néznünk, meg kell fognunk a kezüket, és hallatnunk kell a hangunkat.

Amikor a reményről gondolkodom, ugyanolyan kettős érzés fog el, mint akkor, amikor egy épülő erbíli templom közepén megpillantok egy halom hamut. Ebben a képben ott van minden, ami az elmúlt években Irakban történt. Ez a kép mindannak a szimbóluma, amit felégettek. Aztán közelebb lépve derengeni kezd, hogy a hamu, amit látok, talán csak építési törmelék. Talán Isten országa épül ott is, ahol ördögi erők pusztítottak.

Ártatlanok és bűnösök
Élet és halál mezsgyéjén, amikor ennyi bizonytalanság vesz körül minket, könnyű meggyőzni magunkat ugyanarról a dologról és annak ellenkezőjéről is. Míg nem egyértelmű, mi történik, észlelésünk csak az aktuálisan érvényes narratíva kérdése. Mintha Európa szimbolikus tér lenne, ahol a különféle narratívák csapnak össze, nem az, ami valójában történik. A Közel-Kelet viszont a hatalmi harcok nyílt hadszíntere, ahol az árat az ártatlanok fizetik meg. Legvégül akkor, amikor ők kerülnek be úgy a mi narratíváinkba, mint bűnösök.

Érthető, hogy amikor egy érkező tömegben megbújik néhány "hatékony" pusztítást végző terrorista, a félelem is megnő, hiszen arctalan az ellenség. Ám azt is látnunk kell, hogy megfélemlítettből hogyan lesz megfélemlítő. 

Érdemes egy pillantást vetnünk például arra, miből lett az Iszlám Állam magja. A terroristák nagy része azért rendelkezik harci tapasztalattal, mert az iraki háborúban demoralizálódott hadsereg egykori katonáiról van szó. Előretörésük okait vizsgálva látnunk kell, hogyan segítette őket a hivatalos állami hadsereg fegyverek átadásával. Vagy hogyan játszottak a helyiek a terroristák kezére ártatlan embereket sértettségből, haszonlesésből és még ki tudja, miért. A gonosznak itt ugyan nincs arca, de valaha volt arca ezeknek az embereknek is.

Más emberek, de emberek
Ha mindez nem vigasz is számunkra, talán mégis segít félelmeink leküzdésében a tény, hogy muszlimok és keresztények nem csak ellenségei lehetnek egymásnak. Amikor az említett politikus arról beszélt, milyen fenyegetések között élnek a bagdadi keresztények, rápillantott muszlim barátaira, azokra az önkéntesekre, akikkel közös ügyért fogtak össze. Jelenlétükben élesen bírálta a radikalizmust, ők pedig egyetértően bólintottak. Hogy nem csak baráti gesztusról van szó, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy ezek az emberek nemrég még fegyvert is ragadtak az Iszlám Állam ellen.

Muszlimok álltak azok mellé a keresztények mellé is, akik egy vidéki településen létrehoztak egy kulturális és oktatási központot, míg egy katolikus egyházi iskolában muszlim gyerekeket is oktatnak annak szellemében, hogy a felnövekvő generáció megtanulja tisztelni azokat a más vallásúakat, akikkel eleve egy lakóközösséget alkotnak. Láttunk példát barátságokra, sőt, Iraki Kurdisztánban találkoztunk egy frissen házasodott fiatalemberrel is. Muszlim család fiaként ortodox katolikus család lányát vette el feleségül. A szakadék, melyet áthidaltak ezzel, számukra elsősorban nem vallási jellegű volt, hiszen ők maguk nem voltak hitvallók, tettük sokkal inkább szólt a családi hagyományokkal való szakításról. Megharcoltak szüleikkel, és közvetlen környezetükben – ez akármilyen furcsa is lehet nekünk – a szeretetre épülő elköteleződés példájává váltak.

Azt, hogy keresztények és muszlimok egy platformra kerülhetünk, egy tragikus helyzetben magunk is átéltük. Ahogy arról korábbi cikkemben beszámoltam, egy vidéki utunk során rakétatámadás érte azt a települést, ahová ellátogattunk. Egy helyi kurd férfi futott oda hozzánk a hírrel, hogy bombát dobtak le a közeli menekülttáborra, amikor vélhetően egy eltévedt rakéta a közelünkben felrobbant. Ám mindezt akkor még nem lehetett biztosan tudni, és a fogalmunk sem lehetett róla, mi történik körülöttünk. Ebben a pillanatban átéltük, mit jelent kiszolgáltatott civilnek lenni egy tömegpusztító fegyver ellen. Ekkor tényleg csak Istenre hagyatkozhattunk, aki az utunk előtt azzal az Igével biztatott: ha „tűzben jársz, nem perzselődsz meg, a láng nem éget meg”.

Keresztény vagyok
Ahogy a sebesültek és a hozzátartozók sorra érkeztek a közeli kórházhoz, egyre nagyobb tömeg gyűlt össze. Fájdalmuk és aggodalmuk nyilvánvaló volt, mégsem hallottunk egyetlen olyan hangos szót sem, ami erőszakosságról árulkodott volna. Odamentem egy gyászoló idős asszonyhoz. Egy kislány tolmácsolta szavainkat, az asszonynak csak egyetlen szavát értettem, mikor végül megkérdezte, keresztény vagyok-e. Ugyanazzal a szóval tette fel és ugyanazt a kérdést, amit a terroristák is nekiszegeztek nem sokkal ezelőtt a környéken élő keresztényeknek. Igennel válaszoltam, mire ő köszönetet mondott. Azt már csak később tudtam meg, hogy nem is olyan magától értetődő, ahogy a helyi muszlim asszonyok közeledésemre reagáltak. Talán mert érezték, osztozom fájdalmukban. Néhány órával később kis csoportunkkal a támadást elszenvedő családokért imádkoztunk. Muszlimok is voltak köztünk, természetesnek vették, hogy így teszünk.

Négyszögletes világ?
Egy négyszögletes keretből nem lehet megismerni egy kerek világot – ismeri el egyik útitársam, aki mindössze egyhetes kint tartózkodásunk ideje alatt belátta, a muszlimokról és a Közel-Keletről eddig a filmek, a hírek és a számítógépes játékok alapján alkotott képet. Most azonban emberközelből szerzett tapasztalatokat egy rendkívül összetett világról, amelyből továbbra is keveset értünk. De ott jártunk. Ha csak kis időre is, de éreztük a földet a talpunk alatt, találkoztunk néhány ott élő muszlimmal és kereszténnyel, emberekkel, akik hol a hétköznapok rendes kerékvágásában, hol embert próbáló helyzetekben segítik egymást. Ahogy egy másik útitársunk fogalmazott: ez a számunkra ismeretlen világ olyan, mint egy vaskos könyv, amelybe még nem olvastunk bele, de legalább az oldalakat végigpörgettük, és már sejtjük, mennyi színes fejezet gazdagítja. Ez már több, mint csak a könyv címét elolvasni, amelyet akár önkényesen is adhatnak neki azok, akik kezünkbe adnak értelmezéseket egy másik világról, ahol mi magunk még sohasem jártunk.

A legnehezebb út
De hogyan is mernénk elindulni, ha nem küldetésben járunk? Ez az út nem csak arra tanított meg, hogy a kockázatot is érdemes vállalni, mert Isten, aki elküldött, mindennél nagyobb és megvéd minden hatalmasság és fegyver ellenében. De arra is, hogy ugyanez igaz az egész életünkre. Találkoztunk olyan emberrel, aki önként lemondott megszokott életéről azért, hogy Isten rajta és szolgálatán keresztül másoknak megmutathassa az Ő szeretetét, igazságát és azt az életet, ami tőle származik. Az ő példája értette meg velem azt is: nem az számít, hány évvel élek tovább, hanem az, hogy hogyan, mi célból. Isten valamennyiünket meghív arra, hogy adjuk oda neki az egész életünket. Ezzel a legnagyobb kincset nyerjük meg, akkor is, ha valóban ára van az engedelmességnek. Hiszen ahhoz az Istenhez ragaszkodunk, és annak a küldetésében járunk, aki maga a szeretet, maga az élet.

Nekünk, úton járóknak azt is meg kell válaszolnunk, melyik történet részei vagyunk. Emlékeztetnünk kell magunkat arra, hogy ez a világ nem végső otthonunk, és arra is, hogy amit itt megnyerhetünk, abban a lelkünk könnyen kárt vallhat. Miközben próbáljuk megkímélni magunkat a szenvedés legkisebb mértékétől is, elmulaszthatjuk a valódi növekedést, amit Isten megismerésében tapasztalhatunk meg. Ennek a világnak egyes helyei azonban nagyon is egyértelműen feltárják, hogy emberi életek még szemmel láthatóan is elvesznek, ha valaki nem segít nekik önként. Valakinek áldozatot kell hoznia, hogy eljusson hozzájuk a szeretet, a szabadság, a vigasz és a remény erre és az örök életre szóló jó híre. A szeretetteljes közösségvállalás ugyanis ajtót nyit az evangéliumnak. Aki odaadja az életét Istennek, az megkapja a tüzet is küldetéséhez.

Hogy miért is kellett elhagynom a komfortzónámat? Mindezt átélni és továbbadni. De Istennek és az embertársainknak elsősorban nem szónokokra van szüksége, hanem olyan emberekre, akik Krisztusra hasonlítanak. Akik az Ő szeretetével szeretnek másokat is feltétel nélkül, és ezzel képviselik az evangéliumot. Hetek óta itthon vagyok, de azt hiszem, most léptem rá a legnehezebb útra: a szeretetére.

Jakus Ágnes

Képek: Füle Tamás

Kapcsolódó cikkeink:

Bátran féltem
Hogy Irakba indulni veszélyes? Imádkozni veszélyes.


Az újjászületés napja
Észak-Irakban találkoztunk egy magyar fotóriporterrel, aki muszlim barátaival Jézusról beszélget; keresztényekkel, akik az értük is kockázatot vállaló muzulmán katonák családjain segítettek, és meglepetésünkre az is kiderült: nekünk, magyaroknak könnyebben nyílhatnak ajtók a kurdok lakta vidéken.




Ki veszi fel a keresztet?
Folytatódik a közel-keleti keresztények ellehetetlenítése. Hősies küzdelemről, fegyveres és szellemi hadviselésről hallottunk Észak-Irakban. Az ott élő keresztények erőt merítenek abból, hogy őseik már az iszlám vallás megjelenése előtt gyakorolták hitüket. De vajon nekik lehet-e reményük ma ugyanerre?

Látogatás Észak-Irakban