Meddő éveimben az adventeket szerettem a legjobban. Akkor úgy éreztem, mintha az egész világ szolidaritást vállalna velem. Hisz gyermekre vár, a Kisdedre… és persze nyilván én is készültem Jézus születésnapjára, de a bennem megfoganó életre legalább annyira.

Az év minden más szakaszában jeges magányt és elvetettséget éltem meg. Pörgött körülöttem az élet, volt, aki már a második gyermekét hordta a szíve alatt, és volt, amikor két közeli rokonom egyszerre jelentette be, hogy házasságkötésüket hamarosan gyermekáldás követi. Nyilván velük örültem, ugyanakkor még fájóbb, égetőbb volt azt érezni, hogy engem elkerül az isteni jutalom.

Aztán úgy esett, hogy egy adventi időszak elején tudtuk meg, hogy egy egészséges, kékszemű egyéves vár minket egy gyermekotthonban. Tele voltunk izgalommal és aggódással, csodavárással és örömmel! Nem volt kérdés, hogy a második keresztneve, melyet mi adunk neki, az lesz, hogy Noé, melynek jelentése: ’nyugalom, vigasztalás’. Ezt hozta el nekünk a karácsony után hazataláló, örökbefogadott kisfiunk.

Pár évvel – és a kislányunk örökbefogadásával – később úgy éreztem, ezt a csodát, melyet az örökanyaság jelentette számomra, jó lenne, ha mások is át tudnák élni, ezért nevelőszülő lettem. (Természetesen jó adag önzés is volt ebben, hiszen nagyon szerettem babázni, élveztem a bekuckózós, stabil napirendeket, a délutáni, babaillatú, szuszogós pihenőket…)
Hittem – és hiszem mind a mai napig –, hogy a kórházban hátrahagyott vagy a gyermekotthonban nem látogatott picik útját az Isten egyengeti nevelőcsaládunkba: házunk ajtaján látszólag én hozom be, de igazából maga az Isten emeli fel és helyezi otthonunk melegébe.
Hittem – és hiszem mind a mai napig –, hogy örökbefogadott gyermekeim legalább annyit tanulnak az élő Istenről a babák befogadása – és elengedése – során, mint a vasárnapi iskolában vagy az egyházi oktatásban.

Kétezerhúsz adventi időszakát is együtt éltük át, csak akkor éppen nem babát vártunk, hanem egy sorsfordító műtétre készültünk… a gyermekek ellátását is veszélyeztető – sok és súlyos – rosszullét miatt végül ki kellett venni a méhemet. Azon az adventen a gyerekeim véres embereket rajzoltak és váratlan módokon adták ki magukból a feszültséget, én pedig megpróbáltam megnyugtatni őket: visszatérek, sőt, egészségesen térek vissza a kórházból.
Mindent tudni akaró fiam kerek szemekkel nézte a fekete ürességben gyülekező gömböket az ultrahang-felvételen: nem tesók azok, hanem daganatok. Nehéz advent volt.
Pedig akkor is babát vártunk… csak még nem tudtuk… Isten azonban ott állt egy másik kórház szülőszobájában is, és míg engem altattak, Ő megőrizte a huszonötödik hétre érkező Áldásmondó életét. Én gyászban, Áldásmondó élet-halál közti küzdelemben töltötte azt az adventet, melyből negyed év múlva életünk nagy találkozása lett.

Amikor felépültem, és bizonyossá vált, hogy a látásfogyatékos Áldásmondót nem látogatja biológiai édesanyja…, megkaptam a határozatot: hazahozhatom őt nevelőcsaládunkba. Áldásmondó második földi karácsonyát már családunk tagjaként töltötte, és azóta is minden egyes adventi szülinapot együtt ünneplünk: idén lesz négyesztendős.

Az anyaméh gyümölcse: jutalom. Akkor is jutalom, ha szerhasználó terhességből született, sérülten. Akkor is jutalom, ha nem én szülöm. Akkor is jutalom, ha földi időszámítás szerint korábban érkezik – Isten időzítése szerint azonban mindig a legjobbkor.
Akkor is jutalom, ha csak egy ideig ölelhetem, és aztán vissza- vagy át kell adnom…

Az advent számomra ez… Jutalomvárás a nagy Családalakítótól.

A szerző Kalla Tímea örökbefogadó és nevelőszülő Vándorbaba című Facebook-oldalát itt érheti el.

Kép: M. Attila