Azért tündérmesézem ezt a történetet, mert Kinga tizenhárom, Tamás tizenöt éves volt, amikor először találkoztak.
Igen, a klasszikus forgatókönyv érvényesült: keresztyén ifjúsági tábor. Kinga a zenész, Tamás a táncos. Klasszikusbalett-táncos, hogy ne szakadjak el a kipróbált jelzőtől, bár ez a tény a kapcsolat indulásánál éppen nem volt előny.

Süll Tamás Kinga lelkészcsaládból származik, szerintem nem is említette otthon, hogy táncosnak készülök….

Süll Kinga Igen, azt mondtam, hogy bátyja balettozik – bár édesapám, aki szolgálóként volt a táborban, tudta, hogy Tamás is táncol, de mivel a mi kegyességi irányzatunk szerint a tánc tabu, ezt a területet biztosan igyekeztem az otthoni beszélgetésekben kerülni.
Ez még a múlt évszázadban történt, tehát két tábor között mi kizárólag leveleztünk és őszintén szólva nekem nem volt könnyű egy év után szembesülni a valósággal…. Tamás nagyon máshogy reagált dolgokra, mint ahogy azt a levelei alapján elképzeltem. Beszélgetni pedig alig sikerült.

Tamás: Látod, rögtön közelít a tündérmese a valósághoz. Nekem teljesen úgy tűnt egyébként, hogy minden rendben van. Eltelt egy év, kibírtuk, ébren tartottuk a kapcsolatot a levelek révén. Én Pozsonyban készültem a táncosi pályára, Kinga Mátyusföldön valami egészen másra. De szerelmes voltam. Persze, joggal kérdezhetjük, hogy mit jelentett akkor a szerelem?

Kinga: Én is szerelmes voltam, a leveleink a mai napig megvannak – a legkisebb lányunk éppen most akadt rájuk, szerinte olyan az egész, mint egy regény. (Nevetnek.)

Tamás: A meglepetést az okozta Kingának, hogy nagyon keveset kommunikáltam. Egyrészt azért, mert szlovák környezetben éltem akkor és magyarul nagyon nehezen fejeztem ki magam, másrészt nem is voltam nagyon beszédes. Inkább tevékenységeken keresztül szerettem volna kapcsolódni.

Kinga: És két különböző világból valók voltunk. Dinamikus, mozgékony, impulzusokkal teli lelkészcsaládból jövök, ahol nincs megállás, de leülés sem nagyon.

Tamás: Náluk a szolgálat volt a fókuszban, hogy mit tehetnek másokért. Az én családom ezzel szemben inkább „befelé élt.”

Kinga: Amikor először hallottam Tamás édesanyjától, hogy menjünk és pihenjünk, hirtelen nem is értettem, mire gondol. Lehet így is?

Milyen volt Tamásnak megérkezni az állandó készenlét lelkészcsaládi világába?

Tamás: Engem ez megszólított; érdekesnek tartottam. Tánckonzervatóriumban tanultam, az volt bennem, hogy 99 %, hogy balettművész leszek. Egy százalék esélyt adtam lábtörésnek.

Alapvégzettségetek szerint mindketten lelkészek vagytok, érdekel, hogyan aktiválódott ez az 1%!

Tamás: Nem törött el a lábam. Érettségi után, amikor a Nemzeti Színházban elém rakták a szerződést, valami elkezdett mozgolódni bennem. Volt ellenérzésem a szabad, művészi élettel szemben, de inkább az történt, bár még nem tudatosítottam, hogy a fizikai mozgásnál fontosabbá kezdett válni a lelki. Megszólított ez a kiegyensúlyozott életvitel, amivel az ifitáborokban, az ifiben találkoztam. A tanáraim szemében akkor talán hirtelennek tűnő váltással a teológiára jelentkeztem.

A történetetek itt szövődött tovább, Tamás elsőéves teológusként, Kinga gimnazistaként tanult Komáromban (Szlovákia). Kinga, Te milyen útravalót kaptál otthon a párkapcsolatra nézve?

Kinga: Azért nehéz erre válaszolni, mert olyan fiatal voltam, hogy biztosan nem tudatosodott bennem sok minden, de határozott elveim voltak. Az első, hogy hívő legyen a párom. A másik, ami nagyon fontos volt nekem, hogy a két autista bátyámat elfogadja a jövendőbelim, „beszéljen a nyelvükön”. Nekem aztán ez sokat számított, hogy Tamás tőlem függetlenül is meglátogatta őket. Később az is határozott elvem lett, hogy szerettem volna a szolgálatot másként megélni, mint a szüleim. Azt elhatároztam, hogy nem lehet a szolgálatom fontosabb, mint a házastársi kapcsolatom vagy a gyerekeim.

Tamás: Gondolom hallod, hogy a szerelem nincs a dobogón…. (Nevet.) Kinga sosem adta magát olcsón, mindig volt benne távolságtartás. Mindig megvárta, hogy én legyek a kezdeményező. Gyakran mentem a gimi elé és vártam őt a közös időtöltés reményében, de csak a buszmegállóig kísérhettem – a többiekkel együtt.

Kinga: Azt gondoltam, az a kötelességem, hogy hazasiessek. (Nevet.)

Tamás: A kezdetekkor a kommunikáció volt a kapcsolatunk leggyengébb eleme. Nem beszéltünk arról, hogy mi történik köztünk, de eldöntöttem, hogyha még egyszer hideg és elutasító lesz, nem megyek elé többet. Így fél év szünet következett.

Kinga: Az abszolvens koncertemre mégis eljött, és ott újra megláttuk egymást. De az áttörés a következő nyári táborban történt.

Tamás: Pedig nem miatta mentem oda. A nyarak teológusként nekem egyébként is a táborokról szóltak. Azon a héten az egyik ebédnél valahogy közelebb ültünk egymáshoz. Észrevettem az ujján azt a gyűrűt, amit én adtam neki két évvel korábban. Nekem ennyi elég volt, hogy aznap este elhívjam őt sétálni és újonnan kezdjünk barátkozni.

Akkor tudatosodott bennem, hogy nem lehet szerelemről beszélni, amíg nem vagyunk barátok, amíg nem tudunk jól működni emberségünkben egymás mellett.

Még mindig nagyon fiatalok voltunk, én tizenkilenc, ő tizenhét, de két év együttjárás után összeházasodtunk.

Ez még mindig tündérmeseszerű. Hogy dőlt el, hogy adsz még egy gyűrűt a meglévő mellé?

Tamás: Megbizonyosodtam arról, hogy nem volt hiábavaló sem a szünet, sem a sok imádság és a várakozás. De tudatosan elkezdtem azt is keresni, hogy mit tehetek azért, hogy életképes legyen a kapcsolatunk. Érteni akartam, mi az, ami neki hiányzik az én működésemből. Az akkor elérhető keresztyén párkapcsolati irodalom elég szűkös volt, de hasznunkra vált; Pálhegyi Ferenc klasszikusát olvasva kezdtem dolgozni magamon a kapcsolat szempontjai szerint. De nagyon hasznos volt az is, hogy sok közös szolgálatot vállaltunk, amelyekben kölcsönösen támogattuk egymást.

Mégsem a klasszikus lépések egyike következett, hiszen Kinga ösztöndíjat kapott Halléba, és Te igazítottad a saját tanulmányi terveidet az övéhez.

Tamás: Közel akartam lenni hozzá – és egyébként számomra is fontos volt a szakmai fejlődés, már csak az ösztöndíjakat kellett szorgalmasan figyelnem. Először Prágába, majd Lipcsébe, végül magam is Halléba tudtam menni. Ezek nagyon jó évek voltak, messze a családunktól ki tudtuk alakítani a saját életünket, amelyben egyikünk hozott mintája sem tudott túlságosan domináns lenni.

Kinga: Az öt év lejárta után felajánlottak nekem egy állást Wittenbergben, mi mégis azonnal hazajöttünk. Érdekes volt az 500 ezres lakosú Halléból a háromszázhetvenöt fős Kulcsodra megérkezni parókus lelkésznek. A parókián épp nem volt tető, amikor az első gyermekünket örökbe fogadtuk…

Még mindig nagyon fiatalok voltatok, miért döntöttetek az örökbefogadás mellett?

Tamás: Ahogy az egyértelmű volt, hogyha befejezzük a tanulást, hazaköltözünk Németországból, oly kevéssé volt egyértelmű számomra, hogy az örökbefogadás a mi utunk lenne. De azt érzékeltem, hogy Kingát nagyon mélyen érinti, hogyha babakocsit vagy kismamát lát.

Kinga: Külföldön más az egyetemi élet, normális, hogy gyerekek mellett végzik sokan, ez nekem is tetszett. Elképzeltem, ahogy nagy pocakkal játszom az orgonavizsgán – de hónapról hónapra azzal szembesültem, hogy ez nem így lesz. Tamással beszélgettünk az örökbefogadásról is eközben, ugyanakkor azt is láttam, hogy ő erre nem volt még kész.

Tamás: Az élet sok területén így működöm. Kell, hogy aludjak rá néhányat, hogy egy hét múlva azt mondhassam: kár, hogy nem nekem jutott az eszembe.
Segített, hogy azt éltem meg, hogy negatívan hatna a kapcsolatunkra, ha külön-külön vizsgálgatnak bennünket egészségügyi szempontból – míg az örökbefogadás és az ahhoz vezető lépések közel tartottak egymáshoz.

Kinga: Az pedig az Úristentől számít már-már klasszikus lépésnek, hogy az örökbefogadott gyermek érkezése után megfogant, egy évvel később meg is született az első közös gyermekünk, majd három évvel később a következő is.

Közben egyikőtök sem adta fel a hivatását.

Kinga: Így van. Egy-két hónap szünet után bejártam az egyetemre óraadóként, vittem magammal a babát, ha kellett.

Tamás: Én pedig jó apa akartam lenni, igyekeztem segíteni és tudtuk úgy alakítani az életünket, hogy a hivatásunk szempontjából ne legyenek nagyon nagy kimaradások. Kinga életében az egyházzene volt nagyon fontos, az enyémben az ifjúsági szolgálat nyert nagyobb teret – így öt év után Komáromba költöztünk.

Egy áhítatoskönyvben olvastam Tamás bizonyságtételét még 2014-ben, ami azért volt furcsa, mert amikor írta, nem a múltra, hanem a jövőre vonatkozott a „kérjetek és adatik” . Azt írtad akkor, hogy gyermekáldásért imádkoztok. Mi történt pontosan?

Tamás: Ez akkor történt, amikor Klárát elveszítettük.

Kinga: A negyedik gyermekünk meghalt a szülés folyamán. Ez fájdalmasan váratlanul ért bennünket, mert semmi probléma nem volt a terhesség körül. A gyásszal volt is közös tenni-, feldolgozni valónk. A folyamat arra vezetett, hogy újra beadtuk az örökbefogadási kérelmet.

Tamás: A veszteség azért volt nagyobb talán, mert Klárát már nem csak mi vártuk, hanem a gyerekek is. A család nagyon erős hiányt érzett, ugyanakkor azt sem tudhattuk biztosan, hogy lesz-e még egyáltalán gyermekünk…

Nagyon erőteljesen lett a valóságunk része, hogy velünk is történhet tragédia.

Kinga: Újra kiállították rólunk a „bizonyítványt”, hogy alkalmasak vagyunk szülőnek, és beálltunk a sorba. De míg a legelső gyermekünkre pont kilenc hónapot vártunk, itt valamivel többet. Hirtelen jött a meglepetés, hogy újra kisbabát várok – és megcsörrent a telefon is, hogy kapunk egy kislányt.

Szinte ez már az őrültség határát súrolta, mert ki az, aki gyereket vár, és akkor fogad örökbe még egyet? De nekünk sosem voltak klasszikus útjaink.

A teherbírásod nem volt kérdés, Kinga?

Tamás: Ennél a pontnál biztos, hogy én voltam az, aki inkább a motorja lett a történetnek. Nem tudom, hogy ez könnyelmű válasz volt-e, de az is segített, hogy beláttuk, ha ikreket vár valaki, akkor sem teszi fel magának ezt a kérdést, hogy biztosan jó lesz-e így?!

Kinga: Tomi nagyon határozott volt az első pillanattól kezdve, hogy jöhet a baba. Én vívódtam. Bennem inkább félelem volt, hogy ha nemet mondok Eszterre, attól még a szívem alatt hordott babát ugyanúgy elveszíthetem. Három gyermek hiányát már nem biztos, hogy föl tudtam volna dolgozni. De jelet is kértem akkor Istentől, hogy ez az út tőle van. Az, hogy Tamás és a tesók is igent mondtak az örökbefogadásra, az önmagában jel volt, de egy álom is megerősítette, amiben egy kislánnyal játszottam – és biztosan tudtam, hogy az Eszter. Aztán megszületett Hajnalka is – így lett a három gyerkőcből hirtelen öt.

Lett körülöttetek egy igencsak népes család, most pedig itt ülünk egy család- és párkapcsolatsegítő központban, ami arról tanúskodik, hogy a szakmai életetekben is született új út.

Tamás: Ez folyamatában alakult. Ahhoz, hogy egyikünk sem adta fel a hivatását, kellett az is, hogy nagyon-nagyon tudatosan osztottuk be az időt. Segített, hogy mindig mindketten rugalmas időbeosztással dolgoztunk – nyolcórás hivatalnoki munka mellett megoldhatatlan lett volna két hivatás életben tartása.
Ez a központ is úgy jött létre, hogy észleltem a hiányát a magyar nyelvű párkapcsolati felkészítő, házassággondozó helynek a Felvidéken. Fiatalokkal foglalkoztam a legtöbbet, náluk mindig örökzöld téma a párkapcsolat, amit tényleg lehet jobban csinálni, ha munkát fektetünk bele. Engem mindig érdekelt a téma, de hogy a tudásom mellé ezt a lépést is megtegyem, ahhoz kellett a feleségem támogatása.

Kinga: Ne érts félre, én nem lettem vele együtt terapeuta, a szívügyem továbbra is az egyházzene. Hogy mi kellett ahhoz, hogy mindketten kiteljesedhessünk a hivatásunkban is? Itt köszönnek vissza azok az évek, amikor csak ketten voltunk és volt időnk megfigyelni sok családot, hogy hogyan boldogulnak, és rengeteget beszélgettünk arról, hogy mi mit tudunk a mintákból megragadni.

Tamás: Azt is észrevettük azért, hogy egyetlen gyermek is komoly felfordulást tud okozni egy párkapcsolatban, ha nem tudatosak a szülők.

Kinga: Mi eldöntöttük, hogy nem fogjuk a gyermek köré építeni az életünket, hanem magunkkal visszük a gyermekeket a saját utunkon.

Tamás: Végső soron az elég mérvadó, hogy egyénenként azt tesszük-e, amit szeretünk, és hogy elégedettek vagyunk-e. Kölcsönösen támogattuk egymást abban, hogy a hivatásunk ne vesszen el. Ha azzal foglalkozhatunk, amit szeretünk, az erőforrás. Mi megpróbáltuk megoldani, hogy ne áldozzuk fel magunkat szükségtelenül.

Idén megjelent Tamás szerkesztésében, gondozásodban egy párkapcsolati napló huszonegy téma köré építve. Hogy született ennek az ötlete?

A feleségem húga grafikus, az ő ötlete volt az eredeti kiadvány, arra kért, hogy dolgozzak ki néhány témát nagyon röviden. A közös kis könyvünkre talált rá aztán a Harmat Kiadó egyik szerkesztője, és született meg a mai formában ez a bővített kiadvány, amely a klasszikus kapcsolati ütközési pontokon viszi keresztül a párt. Sok házaspárral dolgozom, akik számára nem természetes például, hogy beszélhetnek a félelmeikről. Ez a napló csak egy eszköz, aminek a segítségével teret adhatunk a gondolatcserének.

A saját házasságotokban is nagy utat jártatok be: ha csak a kommunikáció szempontját nézzük, Kinga kezdeti hiányai hallhatóan betöltődtek.

Tamás: Ha az maradtam volna, aki a kezdetekkor voltam, nem lenne jó kapcsolatunk, sőt, én sem lennék boldog. A változás, formálódás szerencsére azóta töretlen. (Nevet.)

Kinga: Mindketten rengeteget változtunk. Nagyon domináns lelkészcsaládból jöttem, erős öntudattal, enyém volt az első szó, de legfőképpen az igazság. És olyan hálás vagyok azért, hogy ma már nem ilyen vagyok. De ha az elején megkérdezi tőlem valaki, hogy Tamást el tudom-e képzelni vezetőként, arra is azt mondtam volna, hogy kizárt. Ma mégis így van.

Tamás: Sokat dolgoztunk magunkon és formáltuk is egymást; ezért nekünk kijár ez a kapcsolat, amiért megküzdöttünk. Mint amikor egy kertész megkóstolja a saját kertjének terméseit. Biztos jut a gyümölcsökből másoknak is, de csak a gazda tudja, hogy mi mindent tett a földdel és a növényekkel, hogy az „eredmény” olyan zamatos legyen.

Az idei házasság hetének az a mottója, hogy beszélgessetek a házasságotokért. A ti életetek visszatérő refrénje, hogy „akkor sokat beszélgettünk...” De mégis mikor?

Kinga: Esténként biztosan. Arra figyeltünk, hogy munka már ne maradjon estére. A rugalmas munka pedig megengedte nekünk a közös ebédeket. Ez nagyon sokat jelent, de minden párnak a saját felelőssége ennek az időnek a megteremtése, mert ez nem lesz magától. Bennünket a németországi évek fegyelemre is szoktattak. Ha a vizsga mondjuk 10.15-től 10.25-ig volt kiírva – az akkor is volt. Nekünk biztonságot ad a tervezés, mert hatalmas logisztikát jelent a nagycsalád működtetése.

Kinga a közösségi médiában tett közzé pár éve egy fotót, amelyen közösen táncoltok. Továbbgondoltátok a családból hozott kegyességi mintát?

Kinga: A mai napig sajnálom, hogy miközben egy táncoshoz mentem hozzá, nem táncoltunk az esküvőnkön… (Nevet.) Évekig tartott elhinni, hogy Tamás tényleg szeret velem táncolni.

Tamás: Most már bárhol és bármikor táncra merünk perdülni. Ha máshol nincs rá módunk, akkor otthon, a nappaliban. Egyik feladatunk, hogy a mélyen bevésődött, de hamis hiedelmeinket, ha lehet, ne adjuk tovább. Életünk végéig tanuljuk a kapcsolatunk közös tánclépéseit.
 

A Kapocs – Párkapcsolat-építő napló megvásárolható a budapesti Ráday Ház Bibliás Könyvesboltjában (Ráday utca 28).

Képek: Bach Máté