Úgy szerettem volna kiabálni Veled…

Hangosan, csúnya szavakkal, magamból kikelten, jogos haragomban szikrázó szemekkel.
Úgy, ahogy csak a nagyon mérges tinédzser lányok tudnak.
Elkeseredetten, könnyekkel, dühösen.
Az elrejtettség sziklaszilárd tudatában…

Persze, figyeltelek volna a szemem sarkából, hogy meddig mehetek el az ordibálással…
Persze, tűpontosan érzékeltem volna, hogy hol van a határ…
Az a világosan köztünk rezegő, égből szőtt halványkék vonal, amikor még érvényre juttathatom mérhetetlen felháborodásomat az átélt igazságtalansággal kapcsolatban, de mégsem sebezlek meg vele Téged.
Mert soha nem akartak volna bántani.
Mert semmi nem ér annyit, hogy lehulljon az aranypor a köztünk levő élet szőtte kötelék finom szálairól, nem igaz?
Még egy meg nem vett magassarkú, egy eltiltott mozifilm, de még egy megmosolygott kedvenc bakancs sem.
És én igazán soha nem bántottalak volna, soha, tényleg...
Még kiabálás közben sem.

Pedig valójában haragudnom kellene rád.
Haragudni, konok, meggyőzhetetlen haraggal, engesztelhetetlenül.
Mert az utolsó szavaiddal hazudtál nekem.
Becsaptál.

Azt ígérted, hogy visszajössz.

Azt mondtad, azért mész el, hogy ajándékot hozz nekünk.
A kisbabát, akit olyan régóta vártunk, aki ott nőtt titkokba és egy kobaltkék kötényruhába burkolva gömbölyödő öledben.
Azt mondtad, visszajössz, és integettél nekünk, a síró ikreknek a lépcsőfordulóból.
Mosolyogtál, és azt mondtad ébenragyogású szemeddel hunyorítva felénk, hogy visszajössz.
Visszajössz hozzánk, mert az édesanyák mindig visszajönnek.

De nem Te jöttél.
Mi mentünk el Hozzád.
A kórházba.
Aludtál egy fehér ágyon, csendesen, és mosolyogtál.
És a baba, amit ígértél, távol sírt valahol…

Én azóta a júliusi nap óta már semmin sem csodálkozom.
Mert akkor, négyévesen megtanultam, hogy megtörténhet.

Igen, leeshet az égről a nap.
Igen, megállhatnak ragyogni a csillagok.
Igen, meghalhatnak fiatalon édesanyák…
És ha ez megtörténhet, akkor ebben az életben igazán, bármi eljöhet.

Talán, néha még valami jó is.
Olyankor kicsit csodálkozom…
Hogy mégis van Kegyelem.

 

Hazudtál nekem, és én mégsem haragszom Rád.
Ma arra gondolok, milyen jó lett volna nagylányként kiabálni veled, legalább egyszer.
Egyetlenegyszer.
 

Olyan rég mentél el, Édesanyám, hogy lassan a kislányom lehetnél.
Olyan rég.
Tegnap…

És én azóta csak állok a folyosó korlátjába kapaszkodva, ott, pontosan ott, ahol utoljára láttalak,
mert hátha mégis betartod, amit ígértél, és visszajössz.
Ott állok, és várlak.
Harminchat fokos lázban.
Ilyenkor, novemberben.
Mindig.