Két hét

A barátnőmtől kaptam kölcsön egy piros télikabátot, mert a sajátom már nem ért össze a hatalmas pocakomon, amelyben – akkor még nem tudtam – egy gyönyörű kislány gömbölyödött. Átlagos, hideg, színtelen februári este volt, mikor Bé megszületett, számomra mégis olyan nap, amely azután az életem minden percét meghatározta.

A férjemet hiába kérleltem maradásra, hetekre elutazott külföldre a munkája miatt, így a kórházból csak ketten indultunk haza az újszülött babával. Miközben a kórház folyosóján büszke apukák fontoskodtak feleségük és az új kis jövevények mellett, egyedül szálltam be a szülészet második emeletén a liftbe, ölemben a tiszta pólyába csavart, alvó kislányommal. Az egyedülálló mindig gyanús kissé, a pillantásokból láttam, hogy máris rám sütötték a „tuti megesett" bélyeget. Jó lett volna világgá ordítani, ne sandítsatok rám, van ennek a gyereknek apja is, nem vagyok egyedül, de bárhogy szépítjük, mégis magányos édesanyaként kezdtem. Szomorkodtam a férjem után, nem tudtam, hogy éppen ez a hiány hozza el életem legmeghittebb két hetét. Csak mi ketten: egy kisbaba és egy nagy gyerek. Még húsz sem voltam.

Valahogy úgy alakult az élet, hogy senki nem tudott segíteni, nálunk aludni meg végképp nem, igaz, másik ágyunk sem volt, ahol bárki lehajthatta volna a fejét. A lakás egyetlen fekvőalkalmatossága egy durva szövésű, széthúzható rekamié volt, ezen kívül egy kiságy és egy asztal képezte a szoba berendezését. Szekrényre nem volt pénzünk, az albérletünk félszobáját használtuk tárolásra. A körzeti orvos sem tudta leplezni a meghökkenését, amikor először belépett a csaknem üres lakásba, de a lényeg, hogy a gyerekkel minden rendben volt. – Nem fél itt egyedül? – kérdezte, amikor megtudta, hogy telefonunk sincs, és magam leszek két hétig. – Nem félek, ugyan mitől? – kérdeztem vissza. – Például hogyan fog fürdetni? Tudja egyáltalán, hogy kell? – Három kisebb testvérem van – nyugtattam meg a doktornőt, aki fejcsóválva összezárta táskáját, majd magunkra hagyott minket. Tényleg nem értettem, hogy min aggodalmaskodik. Bé pontosan tudja, hogyan kell magához venni az anyatejet, én is látom, ha jól lakott, a kölcsönzőből hozott mérlegen megmérem a súlyát, abból könnyen kiszámolom, hogy mennyit evett és a fürdés is meglesz valahogy. Nem nagy ügy, van halacskás hőmérő, beleteszem a kádba, leforrázni biztos nem fogom...

Ha behunyom a szemem, még szinte most is érzem a jobb vállamon, ahogy Bé emelgetni próbálta kis kopasz fejét evés után, majd rám hányta a mohón beszívott anyatej felesleges részét. Az anyaságba hamar beletanultam. Szoptattam, pelenkáztam, főztem, kézzel mostam a kádban, mert mosógépünk nem volt, nagy, szürke fém fazékban főztem ki a pelenkákat, majd délutánonként fogadtam az újszülött köszöntésére érkező látogatókat.
Bé éjszakánként jól viselkedett, hagyott pihenni, és napközben is szinte egész nap aludt, tudta, hogy jónak kell lenni, mert most csak anyára számíthat. Néha a kiságya fölé hajolva, cirógattam kerek arcát, és arra gondoltam, hogy néhány éve még játék babát pelenkáztam, most pedig egy igazi gyerek szuszog a rózsaszín tipegőben, de akkor nem éreztem mindennek a súlyát. A teher inkább akkor nehezedett rám, amikor az édesapja meghalt, pedig Bé akkorra már szinte felnőtt...

Ez a több mint húszéves történet arról jutott eszembe, hogy a mai magyar kultúránkban nem illik lét alatti helyzetbe szülni. A kutatások szerint ugyan sokan vállalnának szívesen akár több gyereket is, de nincs mire. Sokak számára fojtogató a bizonytalanság, a jövő kiszámíthatatlannak tűnik, lakáshoz jutni szülői segítség nélkül nagyon nehéz. Egy tanulmány adatai azt mutatják, hogy az egygyermekes családoknak még harminc százaléka sem gondolkodik további gyermekvállaláson.
Nem tudom, milyen lett volna az életem, ha szociológiai kutatásokat bújok, és hazugság lenne, ha azt állítanám, Magyarország katasztrofális népességfogyása járt az eszemben, amikor gyermeket szültem. Most is csupán egy gondolatot szerettem volna szavakba önteni anyák napjához közel, olyan érzést, amit sosem kürtöltem világgá, mert annyira természetesnek tűnt, hogy feleslegesnek tartottam beszélni róla. Anya vagyok, és ma már tudom, ez a legcsodálatosabb dolog, ami valaha történt velem.

 

Károlyi Amy:

Kérelem

„Úristen, add,
hogy szakadatlan
ne hánytorgassam, amit adtam.

Mint éj a napra
szakadatlan
arra gondoljak, amit kaptam."

 

Fekete Zsuzsa írása a Reformátusok Lapja május 5-i számában jelent  meg.