Kicsiny kezdet egy alvó községben

Helyi lelkésze, temploma és gyülekezeti háza még nincs, de már most szeretetéről és céltudatosságáról ismerszik meg a református gyülekezet abban a községben, ahová sokan csak aludni járnak haza.

A Dunamelléken folyó missziói munkát bemutató sorozatunk újabb állomásához érkeztünk, amikor nemrégiben a péntek esti bibliaórára látogattunk el a Monorierdői Református Egyházközségbe. A katolikus kápolna kivilágított keresztje jelezte az olajkályhával fűtött szobát, ahol a reformátusok találkoznak ilyenkor.

Örömöt és vigaszt találtak
A bibliaóra után az asszonyok az asztal körül nagy kedvvel mesélnek a gyülekezetről. Hálásak azért, hogy fellendült a közösségi élet, hiszen évtizedek óta imádkoznak ezért. Közülük van, aki annak örül, hogy az unokája végre járhat hittanra; van, aki a gyülekezeti napközis táborokat, ünnepi műsorokat, kézműves foglalkozásokat dicséri. Szerintük minden generáció megtalálja a helyét a monorierdői református közösségben.

Egy hirtelen megözvegyült asszony arról mesél, hogyan vigasztalódott meg a gyülekezet körében.
– Kolozsvárról költöztünk Monorierdőre tíz évvel ezelőtt. A férjem két év múlva meghalt. A gyászév rettenetes volt, azóta járok ide. Ahogy az Isten beszédét hallgatom, mintha burok venne körül – fogalmaz Hosszú Margit, akinek családtagjai is bekapcsolódtak új otthonuk református gyülekezetébe.

– Elveszettek voltunk. Nem tudott volna Isten nagyobb ajándékot adni, mint Tibor. Isten hozta őt közénk – teszi hozzá Varga Vilmosné Emma néni.

Nem tudtak elfogyni
Évtizedekkel ezelőtt Monorierdő tanyavilágában házról házra járva gyülekezett néhány lelkes református hívő; házi istentiszteleteket tartottak, imádkoztak. Volt, hogy csak egy-két főt számláltak a gyülekezetbe, mégis fennmaradt a közösség. Tíz éve a reformátusok minden vasárnap találkoznak a katolikus kápolnában, amely református keresztelők, konfirmációk, esküvők és bibliaórák színhelye lett.
A gyülekezet létszáma megkét-háromszorozódott. Monorierdőn ma hozzávetőlegesen 600 református élhet, egyharmaduk a választói névjegyzékben is szerepel. A vasárnapi istentiszteleteken rendszeresen húsz-harminc fő fordul meg. Az elmúlt évtizedben a Monor-Kistemplomi lelkipásztor, Vladár István járt ki ide is szolgálni, mígnem a szórványgyülekezetnek annyi alkalma, akkora létszáma és olyan újabb igényei lettek, hogy a teendőket egyedül már nem bírta volna ellátni.

Kettesével
– Éreztem, hogy sürgősen szükségem van egy szolgatársra. Igei élményként kaptam egyszer a napi igéből, hogy az Úristen a tanítványokat kettesével küldte ki. Fellélegeztem: mégsem kell egyedül roskadnom a feladat súlya alatt; van, akit mellém ad a mennyei Atya. Bár Lénárt Tibor neve nem volt a Szentírásba beírva, de a szívembe beírattatott. Ő ugyanis akkor már hét esztendeje egyre több és több feladatot látott meg a gyülekezetben – nyilatkozta portálunknak Vladár István monori lelkipásztor.

Számon tartott szomszédok
Lénárt Tibor lelkipásztori munkatársi szakra járt a sárospataki teológiai akadémiára, amikor lelkészi elhívást kapott. A megnövekedett gyülekezeti teendők Monorierdőben alkalmat adtak arra, hogy már teológushallgatóként részt vegyen a szolgálatban. Amikor a Dunamelléki Egyházkerület vezetése felajánlotta, hogy segít a gyülekezetnek az önállósodás folyamatában, hivatalosan is kinevezték exmisszusnak az akkor már egy éve a gyülekezetben szolgáló teológust.
Ő és a gyülekezet néhány tagja elsődleges feladatuknak azt tartották, hogy meglátogassák a helyi családokat.
– Monorierdőn nagyon sok a betelepülő, sokan nem is tudják, hogy egyáltalán van itt református közösség. Sokan vágyódnak az Isten közelébe, de nem is tudják, hogy hol keressék; sokan keresik, de nem tudják, hogy mit. Nem várhatjuk, hogy ezek az emberek egyszer csak betoppanjanak a templomba, hanem nekünk kell őket megkeresni, elvinni nekik az evangéliumot és hívogatni őket a gyülekezet közösségébe – hangsúlyozza az exmisszus, aki az utóbbi másfél évben több mint félszáz családnál tett látogatást.
– Hogy hova kell bekopogtatni, az az itteni gyülekezet aktivitását dicséri, ugyanis ők azok, akik nyitott szemmel járnak a faluban – teszi hozzá.

Felébreszteni az alvó községet

  "Nem saját magunkért igyekszünk létezni"

Lénárt Tibor szerint vannak, akik gyökértelen közösségnek titulálják Monorierdőt éppen amiatt, hogy a település lakossága az elmúlt években ugrásszerűen gyarapodott. Monor egykori üdülőövezetében sokan nem ismerik egymást, emiatt úgy érzik, nincs összetartás, igazi közösség.
– Példaként szokták említeni az egyházi közösségeket a településen. Látják, hogy itt élő, református gyülekezet van, amelyik ha valamilyen célt kitűz maga elé, azt igyekszik megvalósítani, és ezért áldozatokat hozni. Mi nem saját magunkért létezünk, hanem azért a településért, ahová az Úristen helyezett. Szeretnénk, ha Monorierdő nem olyan község lenne, ahová az emberek csak aludni járnak haza.

Lelki templom már van
Monorierdőn több mint hetven óvodás és iskolás gyermek jár református hittanra. Tavaly hatan konfirmáltak, miközben a négyszer-ötször népesebb Monoron csak ketten. Sikeres volt a konfirmandusoknak szóló, szeretetvendégséggel egybekötött filmklub is, amelyre a kamaszok elhívták barátaikat is. Az alkalmak szervezését megnehezíti azonban, hogy nincs még saját gyülekezeti terme a közösségnek. Azt azonban már sikerült elérni egyházmegyei támogatással, hogy a gyülekezet templomépítésre nem kifejezetten alkalmas telkét egy nagyobbra cserélje az önkormányzattal. Emellett a telek mellett található az az épület is, amely a gyülekezetnek otthont adhat. Bár a templom építése a többlépcsős építkezés utolsó fázisa lenne, a távlati célok között ez is szerepel.
– Noha nem a kőtemplomtól lesz gyülekezet a gyülekezet, a templom szimbolizálja mindazt, amit a gyülekezet jelent lelkileg az itt élő emberek számára. Sokan, akik egyébként laza szállal kötődnek a gyülekezethez, azt mondták, ha a templomot elkezdjük építeni, jönnek és segítenek. Itt egy lelki templom már igencsak fölépülőben van – fogalmaz Lénárt Tibor.

Szeretet, közösség

 „Még inkább rajtunk múlik, hogy a gyülekezet élhető lesz-e…”

– Ez a közösség nemcsak vasárnap tud egymásról, hanem a hét minden napján. A gyülekezeti tagok átjárnak egymáshoz, megbeszélik a problémáikat, számon tartják egymást - teszi hozzá.
Hogy ennyire összetartóak a monorierdői reformátusok, abban Lénárt Tibor szerint nagy szerepe van annak, hogy nincs helyben lakó lelkész. A gyülekezeti tagok érzik, hogy a közösség felépítésében milyen fontos a szerepük; szeretetük mellé épp ezért felelősségérzet is társul.
– Sokáig önszerveződő volt a gyülekezet, és sok terhet levett a monori lelkipásztor válláról. Amit Monoron neki kell megszervezni, az itt maguktól eszébe jut a gyülekezeti tagoknak. Most még inkább fokozódik ez a felelősség, hiszen látják, hogy rajtunk múlik, hogy a gyülekezet élhető legyen a kívülállók számára is.
A felelősség Lénárt Tiboron is nagy. Gyermeknevelés, munka és tanulmányok mellett a gyülekezetben is szolgál. Arról kérdeztem, mi indította arra, hogy ezt tegye, és hogy bírja.
– Az Úristen ad hozzá erőt. Ha nem lenne több tantárgyból fölmentésem, amit már Patakon abszolváltam, akkor most tényleg nem lenne időm a teológiai tanulmányokra. Az Úristentől kérem rendszeresen az erőt, mert fizikailag nagyon sokszor megvisel. A családom mögöttem áll mindenben. Gyülekezeti alkalmakra és minden másra is jönnek velem, igyekeznek mindenben részt venni, ilyen formában csökkentve azt az időt, amit nélkülük lennék kénytelen tölteni a szolgálat miatt.

A tűz nem hunyhat ki

 „Közérthetően elmondom, hogyan szabadított meg engem az Úristen…”

– Sokat gondolkodtam rajta, hogy az Úristen miért engedi még, hogy egy munkahelyen is dolgozzak a szolgálat mellett, levehetné rólam igazán ezt a terhet. Aztán rájöttem, hogy annál a gyárnál, ahol dolgozom, rengeteg monorierdői van. Nagyon sokat szoktam velük beszélgetni, és látom, hogy keresik az Istent. Szívesen veszik, ha meghallgatom őket, és egyszerűen, közérthetően elmondom, hogy engem hogyan szabadított meg az Úristen a bűneimből.
Az evangélium hirdetése mindenki feladata, aki megismerte a feltámadt Krisztust, teszi hozzá Lénárt Tibor.
– Ugyanannak a missziói tűznek kell munkálkodnia egy több száz éves gyülekezetben, mint egy kis, éppen még nem is önálló gyülekezetben.
Hogy mire tanít leginkább a monorierdői gyülekezet eddigi története, arról csak annyit mond:
– Merjünk kicsik lenni, és becsüljük meg a kicsiny kezdetet!

 

Jakus Ágnes

A sorozat korábbi cikkei: 

Akik előtt Krisztus jár

Ha elmúlt vasárnap

Idegenekből testvérek