„Félelem fog el, ha Isten csöndbe burkolózik, de nem azért, mert hallgat, hanem mert elhatározza, hogy néma marad, és ez egészen más."
Visky András
Királylány vagy béka
Csak figyelt, és néha kérdezett: „Na, most hogyan tovább? Visszaforduljak, mondd?” Rácz Kornélia írását ajánljuk.
Csak figyelt, hogy el ne szalassza a percet, amikor meg kell állnia, fel kell tennie a kezét, és be kell látnia, hogy nem megy tovább. El ne szalassza azt a kegyelmi pillanatot, amikor megérti, hogy mi történik és miért.
Csak próbált visszaemlékezni, hogy mi hajtotta, akkor, amikor így döntött. A szent vakság és a süketség oszlani látszott. Már érezte, hogy egyre nehezebben bírja ezt a rengeteg ismeretlen szerepet. Ma délelőtt különösen nehéz volt. Legszívesebben kiírta volna magára mindig, hogy éppen kicsoda, mint az ovis farsangon. Ha nem sikerült túl jól az a jelmez, legkésőbb a bemutatkozásnál kiderüljön, hogy királylány vagy béka.
Csak félt. Emberektől. Feladatoktól. Intézményektől. Bármitől. De leginkább talán a magánytól. Görcsösen, minden erejét megfeszítve igyekezett, hogy ne engedje el a kezüket. Ne veszítse el őket. Ne hűljenek ki a meleg, biztonságot adó, oly hosszú ideje az övébe kulcsolt kezek. Se ne kapaszkodjon beléjük fájdalmasan. Ne szorítsa őket, mint egy béklyó. És észrevegye, ha valaki nyújtja a kezét. De ne tévessze össze a futó integetésekkel.
Csak árnyékot akart. Ahol levegőhöz juthat. Ahol érezheti, hogy ez az árnyék csak az övé. Vagy egy cethalat, amelyben három napig megpihenhet, nyomorúságában az Úrhoz kiálthat, és Ő meghallgatja őt.
Csak vágyakozott. Írni, olvasni, beszélgetni. Meg puha takaróra, halk, simogató szóra, gyertyafénynél lelki ölelésre.
Csak panaszkodni akart. Szíve-lelke mélyéről. Bizalmasan, könnyesen. De nem akárkinek. Csak aki szereti, meghallgatja, okosan, bölcsen vigasztalja. Megmagyarázza neki a világot, benne őt magát. Szemüvege, tükre, távcsöve lesz neki.
Csak remélt. Hogy fel fog tudni állni, ha elbukik.
Csak küzdött. Mondatokkal, emberekkel, helyzetekkel.
És csak ment tovább. Lassan, komótosan, a maga tempójában. Olykor majd elsodorta valaki, kibillentette nem létező egyensúlyából. Meglibbentette a haját és a lelkét is, aki elsietett mellette. De nem tudott vele tartani.
Leült hát. Nem talált se cethalat, se árnyékot, se tűzoszlopot, se égő csipkebokrot, se felhőoszlopot. Csak egy keresztet. Annak a tövében egy helyet, ami az övé. És ott némi halvány, de finom, édes lelki békét.