Ámbár az is lehet – éppen a megismerni akarás okán –, hogy módosítani kell a fölvetésen. Talán így: hogyan lehet a lehető legjobban Isten közelébe kerülni?

A két kérdés között nyilvánvalóan óriási szemléletbeli különbség van. Az egyik arra keresi a választ, hogy hogyan gyűjthető be minél több használható információ, amellyel meghatározhatom Isten személyét, kilétét, míg a másik a kontaktusra helyezi a hangsúlyt.

Még a csupán általános teológiai ismeretekkel rendelkező ember számára is világos, hogy a dogmatörténet során mindig is jelen volt az a szándék, hogy Isten megismerésére – akár a filozófia bevonásával – minél teljesebben eljussunk. Gondoljunk csak Aquinói Tamás talán legtöbbet emlegetett kozmológiai istenérveire. Azonban e metódus – nem kevésszer – inkább csak külső, nem több mint egyfajta racionális megközelítést, elvont ismeretet jelentett. A puszta megismerésre való törekvés azonban távolságtartó, mi több, olykor a megismerni akaró képességét és nagyságát hivatott bizonyítani.

Megítélésem szerint a valódi kérdés első renden nem az, hogy miként ismerhetem meg Istent, hanem az, hogy mi módon juthatok el Istenhez. A megismerhetetlen Világ-Ész-Isten helyett a világot szerető, és benne engem is megváltó Istenhez.

Ahhoz, hogy eljuthassak Hozzá, természetesen szükségem van a létéről szóló alapismeretre, tudniillik arra, hogy Isten csakugyan van, amely az idői számegyenes meghatározott metszéspontján lehetővé teszi az én közeledésemet, de voltaképpen a létezés elfogadása is már több mint ismeret. Ezért mondja a Zsidókhoz írt levél: „aki az Istenhez járul, annak hinnie kell, hogy ő van..." Ha azonban csakugyan fölteszem a kérdést – mi módon juthatok el Istenhez? –, többé nem külső, spekulatív módszerekkel mérlegelő kíváncsiskodó vagyok, hanem olyan kereső, aki belátja kicsinységét, a bűnnel szembeni védtelenségét, s már nem az öncélú megismerés, hanem az Isten-jelenlét, a közelség keresése nyer prioritást.

A hitében és szívében elbizonytalanodó zsoltáros végül így kiált föl: „De nekem olyan jó Isten közelsége! Uramat, az Urat tartom oltalmamnak. Hirdetem minden tettedet." (73. zsoltár, 28. vers) A zsoltáríró számára nem az a legfontosabb, hogy milyen ismérveket tud fölsorolni Istenről – nyilván sok mindent tudott volna mondani –, hanem az, hogy Isten közel van, jelen van az ő életében. És ettől lesz számára oltalom, erős vár – s ez már igazi tudás! –, és így jön létre az istentisztelet – „Hirdetem minden tettedet" –, melynek minden eleme – közvetlen vagy közvetett módon – végső soron nem más, mint dicsőítés.

Mert mindenben és mindenek mögött jelen kell lenni Isten dicsőségének és dicsőítésének. E jelenlét, illetve közelség nélkül ugyanis nincs istentisztelet, s belőle származó ismeret sem.

És miközben Istent magasztaljuk, mi erősödünk. Isten ugyan a mi dicsőítésünk, közös istentiszteletünk, gyönyörűen komponált énekeink és hangszeres zenéink, nyilvánosan és belső szobánkban elmondott imáink által nem lesz nagyobb vagy dicsőségesebb, de az kegyelméből, a dicsőítésben adott válaszát fölfogva megértünk, vagy inkább megsejtünk valamit az Ő dicsőségéből, személyiségéből, és ez által még közelebb kerülünk Hozzá. Mi dicsőítjük Őt, s eközben válaszol. Dicsőítjük, s egyre többet és közelebbit tudunk meg róla. Mert a teoretikus ember helyébe az önmagát kijelentő Isten lép. Róla ugyanis más módon semmit sem tudhatunk meg. A titkok csakis Isten jelenlétében tárulnak föl. Isten valóságos, tényleges megismerése tehát elsősorban nem intellektuális kérdés, hanem a személyes találkozás kérdése.

Aki tudja Istent magasztalni, az már tud valamit az ő szentségéről. Márpedig Isten legfontosabb személyiségvonása – amely mind az ítélet, mind pedig a kegyelem gyakorlásában jelen van – az Ő szentsége. Ha pedig valaki valóban találkozott a Szentségessel, az többé nem járhat egyenes derékkal, mert az meghajol, mint alattvaló dicsőséges királya előtt. Az már itt csatlakozik a mennyei huszonnégy vénhez, s válik maga is az egyetemes anyaszentegyház kórusának boldog tagjává: „Méltó vagy, Urunk és Istenünk, hogy tied legyen a dicsőség, a tisztelet és a hatalom, mert te teremtettél mindent, és minden a te akaratodból lett és teremtetett." (Jelenések könyve 4. rész, 11. vers)

A dicsőítésből – „Méltó vagy, ... hogy tied legyen a dicsőség" – így lesz teológiai igazság, látva, hogy „te teremtettél mindent". Csakis egy ilyen dicsőséges Úr lehet Teremtő.

Dicsőségében meglátom az alkotó Teremtőt, a Teremtőben az ő fölülmúlhatatlan dicsőségét. A kettő együtt érvényes. Amíg csupán a Teremtőt keresem, csak megismerésre vágyó kutakodó vagyok, de amikor a Dicsőségessel találkozom, leborulok, evangéliumi megszomorodásomban mégis örvendek, melynek egyenes következménye kell, hogy legyen a magasztalás és a hálaadás.

Bizony, föl kell tenni önmagam felé a kikerülhetetlen kérdést: tudom-e Őt magasztalni, dicsőíteni? Bizonyságtételben, imádságban, énekben. Temérdek ismeretem lehet Róla – akár a Bibliából is –, ha azonban nem tudom magasztalni, akkor valójában semmit sem tudok.

Isten elsősorban nem róla szóló elméleti tudást – természetesen annak is megvan a maga helye –, hanem el- és beismerést, engedelmességet, teljes odaadást kér tőlünk. És ez nem a tudásról való lemondást, hanem valami többnek és nagyobbnak a befogadását jelenti. Annak a befogadását, amely a teljesség felé visz, amely képessé tesz bennünket arra, hogy hálával áldozzunk, s hogy dicsőítésében megtapasztaljuk közelségét, sőt, jelenlétét, és üdvösséges tudáshoz jutva megismerjük a Szabadító Istent és munkáját. A dicsőítésben jön hozzánk a legközelebb, abban válik számunkra a lehető legteljesebben személyessé és kinyilatkozóvá, belülről mutatja meg magát, s ez fölülmúl minden hipotézist, és az arra adott elméleti választ.

Apostagi Zoltán 
A szerző a Vértesaljai Református Egyházmegye világi főjegyzője.