A műfaj: dramedy
A drámai tartalommal egészséges mértékben elegyített vígjátéki elemekből olyan alkotás készült, amely könnyen eléri a Himnuszon edzett magyar néplélek mélyebb rétegeit.
Ez a film a szívet érinti.
Meg a megátalkodott konok fejet, avagy a kemény nyakat. Szóval ne tévesszen meg senkit a zsidóság sajátosságaira építő kerettörténet, ez a film nagyon is alkalmas arra, hogy reformátusként önmagunkra értsük. Már csak azért is, mert története a férfiak története – a református egyházban pedig a teremtési rendre hivatkozva főként a férfiaknak szánunk komolyabb, vezető szerepeket. Ezért is tanulságos, ahogy három generáció férfijainak kölcsönös egymásra hatása bontakozik ki előttünk a vásznon.

A zsidó identitást legkönnyebben a Holokauszthoz kötjük, ez a film viszont már nem erre épít. Nem a traumát átélő generáció jelenik meg legidősebbként, hanem az azt követő. A trauma utáni, legtöbbször éppen ennek következtében vallástalan nemzedék, akit a filmben Lefkovics Tamás, a külvárosi tehetséggondozás melegszívű bokszedzője testesít meg.
Jó ember.
Hogy nem fekszik a sztereotípiákra? Gondoljunk csak a bokszbajnoki reményeket egészen hosszan dédelgető Rejtő Jenőre és meggyőződhetünk róla, hogy nem áll olyan távol ez a sport a zsidóságtól. (Megjegyzem, a boksz európai történetében egyedül a keresztyénség térnyerésével szorult vissza egy időre. Ma viszont már keresztyén bokszklub is van, csak mondom. Változnak az idők és változnak az értelmezési lehetőségek.)

Nem meglepő, hogy a szekuláris ősöket egy mélyen istenfélő nemzedék követi, aki a saját gyermekének a maga örökségétől eltérően komolyan vallásos nevelést szeretne adni.
És ad is. Lefkovics Iván Izraelben alapított családot, ortodox zsidóként él és fiát, Arielt is így neveli.
Jó ember.
Mi a csoda történhetett hát, hogy ez a két igazán szerethető figura nyolc éven keresztül nem áll szóba egymással?

A Lefkovicsék gyászolnak Breier Ádám első nagyjátékfilmje, melynek az alapötlete hat éve fogalmazódott meg a rendezőben, hogy aztán Csaba Bálint forgatókönyvíróval együtt addig gyúrják újra az anyagot, még el nem nyeri mai formáját. A végleges változat annyiban maradt hű az eredeti ötlethez, hogy a diszfunkcionális családi működés megoldását állítja a középpontba.

„Az első filmemben mindenképpen valami személyeset szerettem volna elmesélni. Mivel diszfunkcionális zsidó családból jövök – legalábbis én belülről így éltem meg –, természetes volt, hogy a diszfunkcionalitás okaira koncentráljunk (…)” – mondta a rendező.

Diszfunkcionális
Ha lelkigondozó ezt a szót hallja, nagyjából azt fogja visszatükrözni az előtte ülő embernek: ön nagyon súlyos szavakat használ. Valójában azért nem baj, ha nem félünk a szótól, mert minden család bizonyos mértékben diszfunkcionális. Nem csak szűk, hanem nagy családjaink, vagyis a gyülekezeteink is. Biztosan van minden gyülekezetben olyan ember, aki az adott közösség diszfunkcionalitásában sérült. Ez nem azt jelenti, hogy elment a gyülekezetből, vagy forradalmat szított a lelkész vagy a szolgálók leváltására, ahogy apát és családot sem cserél senki azért, mert nem működik a kommunikáció – csak látszik, hogy nem egészséges.
Ez mindössze látlelet, amire jó, ha tudunk reagálni.
Ahogy Nehémiás szembenézett Jeruzsálem romjaival, nekünk sem árt időről időre szembenézni kisebb és nagyobb közösségeink rosszul működő részeivel. Mert biztosan vannak ilyenek.
Az Ige arról beszél, hogy „nincs különbség: mindenki vétkezett és híjával van az Isten dicsőségének” (Rómabeliekhez írt levél 3. rész 22-23. versek) – ez a kijelentés 2024-ben sem metafora, hanem jól körülírható konkrétumok állnak mögötte.

Ilyen a boksz!
Na, de vissza a filmhez, ami a családi romokkal való szembenézés férfias története, amelyet azonban nem valami méretesre dagasztott hősiesség mozgat, hanem sokkal mélyebb és elemibb szükséglet: a szeretet.
Lefkovics Tamás és fia, Iván éppen nyolc éve nem állnak szóba egymással, amikor váratlan tragédia történik. A halál kiütéssel győz. A Lefkovics család életéből kikerül az összekötő kapocs, az életet élhetővé varázsoló jiddise mamme figurája, az aggódva szeretett feleség, Zsuzsa. (Megjegyzem gyönyörű, ahogy a film első három percében négy jelenet alatt megszülethet a nézőben egy házasság kapcsolati dinamikájának lenyomata.) 
A halállal való szembenézés nem csak a gyászt hozza magával, hanem azt is, hogy az addig egymástól éltető távolságban lévő családtagok hirtelen egymásra szorulnak a szó valamennyi elképzelhető értelmében.

És megkezdődik a nagy meccs. A ring ezúttal a Lefkovics ház, a mérkőzés hétmenetes – hiszen az ortodox gyászszokást tartó Iván a szülői házban üli meg a hét nap hosszú shivát.
Önmagában páratlan helyzetkomikum – de ha a mélyére nézünk, az életünk ennél jóval kevésbé szórakoztató hétköznapjait is felfedezhetjük. Hátha ezután tudunk rájuk humorral nézni!

 
Még a szekuláris zsidó háztartásokra is jellemző, hogy egy-egy jelkép, családi ereklye ott van a polcokon, a falakon – a Lefkovics-házban viszont kizárólag az egykori győzelmek relikviái sorakoznak. Egy arannyal futtatott, bokszolót mintázó trófeán többször megpihen a kamera.
„A nagypapa nem hisz az Örökkévalóban?” – kérdezi a legfiatalabb Lefkovics az édesapjától. „Nem. Ő a bokszban hisz” – hangzik a válasz.
És valljuk be: nem nehéz hinni a bokszban. A közéletben valójában mindenki a bokszban hisz –  sajnos olykor az egyházban is inkább a bokszban hiszünk, mint abban, aki azt mondja: „Nem erővel, nem hatalommal, hanem az én lelkemmel” (Zakariás könyve 4. rész 6. vers).
A boksznak viszont szükséges velejárója a sportszerűség. Pontlevonás, súlyosabb esetekben diszkvalifikáció jár azért, ha például a földön fekvőt megütik vagy övön alul mérik az ütést. 

Szembenézni a romokkal
A film gyerekszereplői úgy tudnak szembesíteni, hogy a bevitt találat nem minősül övön alulinak. Az alkotásnak ez az egyik legfontosabb finomsága.
„Kijött a szellem!” – kiabál Ariel, amikor az apja és a nagyapja kölcsönösen egymás fejéhez kezdik vágni évtizedes sérelmeiket.
Itt a gyász szíve.
A zsidóságban a böjt és a gyász egyébként szorosan összetartozó fogalmak. A gyászoló amellett, hogy nem hagyhatja el a házat, a shiva ideje alatt alacsonyabban ül a szokottnál és nem hord lábbelit – megalázza magát.
Ordító alázat márpedig nincs. Nem a gyász fázisait tagadom; jogos a düh, és az érzelmileg felkorbácsolt helyzet szintén velejárója a veszteség után bekövetkező állapotnak. Mindkettő alkalmas arra, hogy a régóta elfojtott feszültség elemi erővel a felszínre törjön.
Ekkor hallatszik a gyermeki hang a „császár meztelenségéről”. Nincs az a vallásos szokásrend, ami huzamosabb ideg el tudja takarni a szív valódi indulatait, a rendezetlenségeket.

A másik gyermeki hang Ferikéhez, az ígéretes boksztehetséghez tartozik, aki Lefkovics Tamásnak fia helyett fia lett. „Maga nem hisz semmiben? Csak mert látom, hogy zavarja minden, ami vallás.” Amikor Ferike ártatlan kérdésére Lefkovics Tamás azzal vág vissza, hogy Ferike is mennyit imádkozik egy-egy mérkőzés előtt, mégsem megy vele semmire – már látjuk, hogy Lefkovics Tamás évek óta az Örökkévalóvalóval vívja nagy mérkőzését.
S hogy mire megy Ferike a sok imádsággal? „Technikai, Tomi bá’! Technikai!”
Ferike győzött.
És Lefkovicsék is győztek.
Mert a romoknak, az életünk romjainak nem csak oka, hanem célja is van. Ha már nem az a kérdés egy-egy helyzetben, hogy ki legyen az, aki lemond a saját forgatókönyvéről, akkor lesz tere a helyreállításnak.
A mondat viszont, amit nem hallunk a filmben: Fiam, kérjél már bocsánatot!
Valahogy nem ez a jó mondat, ami egy kapcsolatot helyre tud állítani.
A helyreállítás gesztusai mindig a nagyobbtól indulnak, s a valódiságuk egyik fokmérője az eredményességük lehet. 
Így a diszfunkcionális családok gyermekeinek legalább két felnövéstörténete lesz. Számukra teszi a film megragadhatóvá a reménységet: nem a család az, ami eleve gyári hibás. De lehet, néhány ponton hibás az illesztés, és szét kell szedni, majd újra összerakni ahhoz, hogy be tudja tölteni a rendeltetését.

Nagyszerű alakításokkal, szerethető karakterekkel felépített, gyönyörűen fényképezett érzékeny és szép film a Lefkovicsék gyászolnak, többet mond annál, mint ami néhány szóban megragadható.
2024 böjtjén úgy ajánlom mindannyiunknak, mint aki nem a levegőbe vág. (Korinthusiakhoz írt első levél 9. rész 26. vers)

Jelenetfotók: Mozinet
Werk fotó: Gaál Dávid