Közös felelősség
A lelkészképzés egyetemi struktúráját érintő változások kapcsán a gyülekezetek főként a bölcs döntésekért való imádságban érdekeltek. A közös gondolkodásról és annak eredményéről azért érdemes mégis tudni, hogy amennyiben a családunkban, gyülekezetünkben lelkészi elhívást kap egy fiatal, ne az oktatási intézmény épületének szépsége és jól karbantartott állapota vagy frekventált helye határozza meg a képzés helyének kiválasztását.
Hogy a hat Kárpát-medencében fellelhető, magyar nyelven oktató teológiai felsőoktatási intézmény közül melyik lesz az, amely leginkább képes lesz felkészíteni a jövő lelkészeit a szolgálatra, ezekben a pillanatokban is formálódik.

Emlékeim szerint a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karán volt olyan évfolyam is, még csak nem is az évszázados múlt sötét ködébe veszve, amikor a matematikaoktatás is a lelkészképzés része volt. Biztosan volt, aki kegyelemként élte meg, de az a diák, aki közvetlenül az érettségi után a Szabadság hídról a Dunába hajította a Négyjegyű függvénytáblázatát az Úr Jézus ígérete feletti örömében, hogy őt emberhalásszá teszi, annak bizony csalódnia kellett. (És kihalászni mindenekelőtt a Függvénytáblázatot.) Abból az évfolyamból egyébként hatan maradtak a lelkészi pályán, de ez a tény nem feltétlenül a matematikaoktatással hozható szoros összefüggésbe.

Az viszont, hogy mit és hogyan tanulnak a lelkészképzésben fiataljaink, nem csak a pályán maradás szempontjából fontos, hanem a szolgálatra való felkészülés, a kiégés elkerülése, a valós kihívásokra valós válaszokat adni tudó egyházi és gyülekezeti struktúra szempontjából is megkerülhetetlen. A kegyelemre mindig minden lelkipásztornak szüksége lesz a szolgálata végzéséhez, de hogy épülő és ébredő, vagy csökkenő és önmaga fényében tetszelgő egyházat fogunk-e látni a jövőben, az a ma döntésein múlik.

A Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karán folyó diskurzus nyilvános részébe bepillantva megmutatjuk, hol tart napjainkban a képzés struktúrájáról szóló párbeszéd.

Három előadás a jövő lelkészeiért
A Balog Zoltán dunamelléki püspök kezdeményezésére létrejött beszélgetés témája a teológiai örökzöld, jelesül, hogy a segédtudományokat hogyan célszerű beépíteni a teológusképzésbe. „Minden valós párbeszédnek van értelme” – fogalmazott az egyházi vezető.

Kolumbán Vilmos, az Erdélyi Egyházkerület lelkészi főjegyzője, egyháztörténész, Németh Dávid, a Valláspedagógia és Pasztorálpszichológia Tanszék alapítója (jelentős oktatási és tudományszervezési munkája nyomon követhető a Hittudományi Kar honlapján  és Bogárdi Szabó István (KRE HTK - Rendszeres Teológiai és Ökumenikai Tanszék), egyházkerületünk korábbi vezetője, a Rendszeres Teológia és Ökumenika Tanszék vezetője tartott egy-egy bevezető előadást, melynek keretén belül saját érvrendszerükkel láttatták a teológiai oktatás számukra fontos sarokpontjait.

Kolumbán Vilmos egyháztörténeti bevezetőjében arra mutatott rá, hogy a teológiai tudományokat négy nagy csoportra osztva érdemes oktatni a schleiermacheri rend szerint (Biblikateológia, Rendszeres teológia, Gyakorlati teológia, Egyháztörténet), arra a célra nézve, hogy lelkészképzés a legmagasabb szinten valósuljon meg és ne szakadjon el a gyülekezeti valóságtól.

Németh Dávid professzor lenyűgöző teológiai felkészültséggel és megalapozottsággal érvelt a pasztorápszichológiának mind a lelkészképzésben elfoglalt helye, mind az önálló tanszékként való létjogosultsága mellett. Arra kérte a döntéshozókat, hogy a lelkigondozás megreformálásával adják vissza annak igazi tartalmát. Előadása zárásában arra hívta fel a figyelmet, hogy komoly és elmélyült kutatómunka ezen a területen nem képzelhető el, csak ha lehetőség van önálló tanszéken dolgozni.

„Önismereti krízis vagy az egyház krízise egy lelkipásztor lemondása?” – tette fel a költői kérdést Bogárdi Szabó István, aki szerint mindig a válságban lévő egyház állapota tükröződik a teológiai oktatás állapotán. Előadásában indirekt érvelés mentén kérdőjelezte meg a pasztorálpszichológia önálló tanszéki létjogosultságát. Arra mutatott rá, hogy minden tudománynak meg kell találni a helyét a teológiai diszciplínák között, a korábbi püspök szerint pedig a pasztorálpszichológia helye a gyakorlati teológián belül van.

Kerekasztal a megújulásért
„Az egyházkormányzat, tehát a Zsinat feladata, hogy a cél felől megközelítve szabályozza a teológiai oktatást. A magasabb egység felől kell megítélni, hogy a lelkipásztorképzés szerkezete szolgálja-e azokat a célokat, amelyekért létrejött” – fogalmazott Balog Zoltán, aki az előadásokat követő kerekasztal-beszélgetést moderálta.

A beszélgetésben részt vett Kaszó Gyula szekszárdi lelkipásztor, aki korábban tíz éven keresztül volt a Valláspedagógia és Pasztorálpszichológia Tanszék munkatársa (ma a Pápai Teológiai Akadémia óraadója), Thoma László, aki szintén tíz éven át tanított a tanszéken, Mikola Borbála, aki a nemzetközi tapasztalatainak szempontjaival egészítette ki a hazai felsőoktatás mozdíthatatlannak tűnő diszciplínáit és Molnár Ambrus, aki a lelkipásztor-továbbképzések felelőse. (Egyébként Mikola Borbálán kívül, aki az amerikai Covenant Theological Seminaryn szerezte doktori képesítését, mindhárom megszólaló doktori témavezetéséért a rendelt időben Németh Dávid felelt.)

„Elsősorban a tennivalók sokasága, ami arra a tanszékre hárult, amin én is dolgoztam valamikor, indokolta a strukturális elkülönítést is. Mindez nem ment szembe a gyakorlati teológiával, hanem beleilleszkedett. Csak mivel olyan sok volt a tanegység és a ránk bízott szakterület, ésszerű döntés volt a Pasztorálpszichológia Tanszék létrehozása. Az ésszerűség egy pozitív református erény” – kezdte Kaszó Gyula tapasztalatai alapján megvilágítani a tanszéki munkát.

„Ez a struktúra nagyon jól szolgálta a lelkészképzést. Saját teológuséveimre is emlékezve, és már gyakorló lelkészként szolgálva azt hiszem, a teológiának egyik fontos képzési feladata, hogy megtanítson együttműködni, és kialakítsa a testvéri közösség, a bizalom, az egymás megismerésére való nyitottság, a transzparens és építő viták kultúráját, amelyeknek a tétje nem a másik létjogosultságának a megkérdőjelezése” – fogalmazott Thoma László.

Mikola Borbála amellett, hogy utánanézett annak, hogy a Dunamelléken végzett lelkészek életébe milyen pozitív hozadéka volt a tanszék által biztosított önismereti munkának, az amerikai egyetemnek (Covenant Theological Seminary) a lelkészek pályaelhagyásra adott gyakorlati válaszát szőtte először a beszélgetésbe. „A kurzusfeladatokban voltak olyan pillanatok, amikor megállt az oktatás és feltették a kérdést, hogy az elhangzottakat ki hogyan köti a saját életéhez, a saját lelki folyamataihoz? Ezzel hívták önreflexióra a hallgatókat, ami azért fontos, mert ha nekünk nem megy a reflexió, akkor nagyon nehéz erre másokat elsegíteni” – fogalmazta meg ennek a gyakorlatnak a későbbi lelkipásztori szolgálatra nézve a jelentőségét.

Molnár Ambrus szerint a lelkipásztor feladata fogja meghatározni, hogy hogyan kell felépülnie a teológiai képzésnek. A református lelkipásztor fő feladatának hitvallásaink alapján a tanítást, tehát az igehirdetést és a sákramentumok kiszolgáltatását látja. (Hozzászólásában ő maga is kitért arra, hogy a helyi gyülekezetek érdeke, hogy a teológiai képzés megfelelően működjön és biztosítsa a lelkészutánpótlást.)

Kaszó Gyula, Thoma László és Mikola Borbála is azt képviselte, hogy lelkészképzésnek elsősorban missziói fókusszal kellene történnie.
Kaszó Gyula szerint két sarokpontja a pasztorápszichológia oktatásának és az abból következő lelkigondozásnak is, hogy a bibliai emberkép-e a mérvadó és hogy szem előtt tartjuk-e a missziói parancsot? „Hogy ne legyünk az omnipotens kezében impotens eszközök, az a mi felelősségünk is” – mondta.

Mikola Borbála egyik gondolata a bibliai megsokszorozódás elvének hangsúlyozása volt, tehát hogy a teológia olyan lelkészeket képezzen, akik majd képesek lesznek „felkészíteni a szenteket a szolgálat végzésére” (Efézusiakhoz írt levél 4. rész, 12-16. vers), akik majd ugyanígy továbbadhatják azt, amit kaptak.

Thoma László még kiemelten lényegesnek látta az integratív szemléletet, tehát hogy a teológusképzés második felében már ne tanegységeket lássanak csupán a hallgatók, hanem egyre inkább – ne pusztán értsék – alkalmazni is tudják a különböző tanegységek összefüggéseit a gyakorlatban, hogy a megszerzett tudáselemek ne esetlegesen kapcsolódjanak egymáshoz.

Molnár Ambrus szerint a legfontosabb a hallgatók világnézeti megerősítése, a teológiai alapok rendszerezése, keretrendszer kijelölése, hogy képesek legyenek majd érhetővé tenni az evangéliumot mások számára is.

Habár a kerekasztal résztvevői nem a tanszéki struktúra átrendezésének a kérdését tartották a jelenlegi oktatás valódi problémájának, hanem a két évvel ezelőtt kezdődött teológiai oktatási reformról való közös gondolkodást, de hárman közülük nem bolygatnák a Valláspedagógiai és Pasztorálpszichológiai Tanszéket.

Az olvasónak azért figyelmébe ajánlom, hogy a Hittudományi Karunkon jelenleg kilenc tanszék működik (Debrecen a tíz tanszékével van orrhosszal előttünk), köztük van Filozófia és Himnológia, tehát Egyházzenei tanszék is. Ez utóbbi kettő önálló működésének létjogosultsága a kerekasztalon nem, csak bennem merült fel kérdésként. A Valláspedagógiai és Pasztorálpszichológiai Tanszék léte viszont unikum a Kárpát-medence teológiai intézetei közt.

Balog Zoltán a zárszó előtt említette a Tübingeni Egyetem példáját, ahol harmadévtől már kötelező olyan integratív kurzusokat kínálni, amelyekben legalább három tanszék jelen van a maga szempontrendszerével. 

Lényeges kérdés, hogy a teológia kiskorúsítja, vagy felnőttnek tudja-e tekinteni a teológia a hallgatóit, vitáknak, érvrendszerek ütköztetésének kitéve őket, azért hogy később lelkészi szolgálatuk során ők maguk is készek és képesek legyenek ugyanerre a gyülekezeti tagok esetében? Jó volna, ha így lenne. A gyülekezeteink jól járnának.

Kell-e változás, és ha igen, milyen gyakorlati lépések vezetnek az áhított célhoz és végül melyik lesz a fő szempont, amely a képzés jövőjét meghatározhatja, egyelőre nem tudjuk. Rövid híradásunk célja mindössze a felelősség közös vállalása – mindenkinek a maga helyén. A gyülekezetek az imádságban, az alkalmas emberek felfedezésében, felnevelésében és bátorításában tudnak szerepet vállalni – a tájékozódás mellett.

Fotó: Füle Tamás
Illusztráció: pexels.com