„A jót a rossztól elválasztó vonal nem államokon, nem társadalmi osztályokon keresztül, sőt nem is politikai pártok között húzódik… hanem minden emberi szívben.”
Alexander Szolzsenyicin
Minden gyermek ajándék
Egyre több az állami gondozott gyerek, nevelőszülő pedig jóval kevesebb, utóbbiak közül sokan nyugdíjazás előtt állnak. Van, aki szerint közösségvállalás, hogy mások gyerekeit fogadja családjába, más úgy véli, szeretetszolgálatot végez azzal, hogy lehetőséget biztosíthat nekik egy jobb életre. Református családoknál kerestük a választ arra, hogy mit jelent ma nevelőszülőnek lenni, miért van szükség arra, hogy még többen felismerjék magukban ezirányú érzékenységüket – és milyen többletet jelent az Istenbe vetett hit ezen az úton.
Viktória és Attila 1992 óta nevelőszülők, ma már nyugdíjasként végzik ezt a feladatot. Amikor ezt a hivatást választották, kereskedelemmel foglalkoztak, a házaspár női tagja saját virágüzletét hagyta ott ezért. Azt mondja, minden idejét a munka töltötte ki, a hétvégéket és az ünnepeket is beleértve, ezért szeretett volna valami olyasmivel foglalkozni, ami mellett több időt tud otthon tölteni. Mosolyogva meséli, hogy az egyik 0–24 órás munkát cserélte le a másikra, de ha tehetné, most is így csinálná. A nevelőszülői tanfolyamot nyolc évvel idősebb férjével együtt végezték el annak idején, aki az üzleti szféra után a közéletben és az egyházban tevékenykedett. Viktória időközben diplomás szociális munkás lett, és hosszú ideig egy budapesti, kerületi idősotthont vezetett – az utóbbi években azonban kizárólag a családjában elhelyezett gyerekekre koncentrált, a Református Szeretetszolgálat fenntartásában működő Nyugat-Magyarországi Gyermekvédelmi Központ közreműködésével.
Magasságok és mélységek
„A sógornőm nevelőszülőként dolgozott a kilencvenes évek elején, megtetszett, amit csinál, így belevágtunk” – emlékszik vissza a kezdetekre Viktória, majd felidézi, hogy motivációja talán korábbi élményekhez köthető. „A családunk barátainak köszönhetően sokat jártam nagyothallók számára létrehozott intézményekben, barátkoztam az ottani gyerekekkel, szép emlékeket őrzök ezekből az időkből.” Viktória férjével tizenhárom gyermeket nevelt fel az elmúlt harminc év alatt, többségükben olyan 9-10 év körüli fiatalok kerültek hozzájuk, akik több nevelőotthont, vagy -családot megjártak már.
A házaspár őszintén mesél a nevelőszülőséggel együtt járó kihívásokról. „Egy testvérpár oda-vissza járkált a mi családunk, a saját családjuk és a krízisotthon között
– egyszer a kétéves kisfiút egy HÉV-állomáson találták meg a sínek között, mert az édesanyja elfeledkezett róla.
De voltak olyan fiatalok is, akik rendszeresen loptak tőlünk – vagy másoktól, amiért felelősséget kellett vállalnunk” – mondta Viktória, aki beszámolt arról is, hogy egy fiú került hozzájuk csecsemőkorában:
nyolc hónaposan, a mindössze 13 éves édesanyjával együtt.
A helyzet bonyolultságát fokozta, hogy a kisfiú a lány negyvenéves nevelőapjától származott – akinek ráadásul kapcsolattartást kellett biztosítani a gyermekéhez. Persze ő inkább a lányhoz akart jönni. Később köddé vált, ahogyan a fiatal anyuka is, mert a saját életét szerette volna élni. Az a kisfiú ma már 17 éves, értelmileg sérült, speciális iskolába jár, nevelőszülei nem tudják, képes lesz-e valaha önálló életre. Mellette még egy, a gyermekkoron már jócskán túllévő hölgy él a családban – lassan 26 éve – aki szintén enyhe értelmi fogyatékkal él.
A szülők idős korára való tekintettel ők az utolsó nevelt gyerekek a családban.
Minden 24. életévét betöltött, büntetlen előéletű felnőtt magyar állampolgár, aki elvégezte a hatvanórás nevelőszülői alaptanfolyamot, mely 28 órás döntés-előkészítő tréningből, és 32 óra nevelőszülői képzésből áll. A nevelőszülőséghez szükséges tudás megszerzését segíti a Központi Oktatási Program alapján szervezett 240 órás képzés, melyet két évvel az első gyermek kihelyezése után kell elvégezni. A kötelező képzés előtt pszichológiai vizsgálatokon kell részt venni, erkölcsi bizonyítványt kell benyújtani, illetve orvosi igazolás szükséges arról, hogy a leendő nevelőszülőnek nincsen pszichiátriai problémája, vagy más, a gyermek gondozását akadályozó betegsége. A lakhatási feltételek meglétét egy környezettanulmány rögzíti. Gyermekenként hat négyzetméternyi térre van szükség, egy szobában maximum négyen helyezhetők el. Száraz, világos, tiszta, megfelelően fűtött és veszélymentes környezetet kell biztosítani a gyermek számára, ahol az ő egészséges testi, értelmi, érzelmi fejlődése biztosított. A nevelőszülő minimum 18, maximum 50 évvel lehet idősebb a nevelt gyermeknél, és legfeljebb öt, sajátjaival együtt hat gyereket nevelhet. Ha a nevelőszülőnek házastársa van, annak beleegyezése és alkalmassága is szükséges a neveléshez.
„A saját gyermekeimnek sem tudok mindent átadni, amit szeretnék” – mondja Attila, amikor arról érdeklődöm, nem jelentett-e számukra kudarcot, amikor ilyet tapasztaltak. „Kamaszként vagy még később derül csak ki, hogy amire tanítottuk őket, azt valóban magukévá tették-e.” Amíg felesége életformának, ő szeretetszolgálatnak tartja a nevelőszülőséget, amit szintén gyermekkori élmények határoztak meg. Édesanyja a neves diakónus, Juhász Zsófia barátnője volt, így ő maga is sokat járt az őrbottyáni fogyatékosokat gondozó otthonban. „Istennek az a szeretete, amely ott megjelent, mély nyomot hagyott bennem” – emlékezett, majd megfogalmazta saját nevelőszülői ars poeticáját is.
„Ha ehhez nincs hitem, ha nem munkálom az Istentől kapott szeretetet, ezt nem lehetne csinálni.”
Testvérként egymás mellett
Attila boldogan idézi fel azokat a pillanatokat, amikor a boltban roma gyermekek kiabáltak utánuk, hogy „Apa, Anya!”, miközben mindenki más tátott szájjal bámult. Volt, hogy tőlük kikerült fiatalok gyerekei papának és mamának szólították őket. Egy gyerek 18 éves kora után maga kérte, hogy felvehesse nevelőapja keresztnevét, de többen tartottak már eljegyzéseket, esküvőket náluk. Az identitás sokáig kényes téma volt a családban. „Nem voltak roma barátaink vagy ismerőseink, akikkel erről beszélhettünk volna” – mondja Viktória. „Amikor odakerült a sor, próbáltuk elmondani a gyereknek, hogy milyen származású, meg mit lehet erről tudni, de igazán még felnőttként sem akart senki ’romává válni’. Talán azért, mert a családból kiemelve vagy sorsukra hagyva a származásuknak csak ezzel az oldalával találkoztak.”
A házaspárnak három saját gyermeke van, egyikük mindenkit haza szeretett volna hozni egy-egy felszámolt nevelőotthonból, sőt, még az egyedül maradt osztálytársát is a gondjaiba akarta venni.
A párnak egy időben egyszerre nyolc gyermekről kellett gondoskodnia a sajátjaikkal együtt. Ez néha okozott konfliktusokat, de a gyerekek összességében békében, testvérként nőttek fel egymás mellett.
A nyarakat együtt töltötték egy Duna-parti családi üdülőben, úszással, játékkal, a természet minden nap kínált számukra újdonságot.
Kétezer nevelőszülő hiányzik a rendszerből, Miskolcon külön kórházi osztályt kellett létrehozni az ott hagyott csecsemők számára, mert nincs hol elhelyezni őket.
„Örökbefogadó szülő is volna rengeteg, százával várnak arra, hogy gyermekük legyen”
– mondja Viktória. Az évek során tőlük egyetlen gyermeket sem fogadtak örökbe, aki kikerült – utógondozást igénybe véve vagy a nélkül –, 18 éves kora után önként intett búcsút a háznak.
„A nevelőszülői szolgálatot elsősorban nem az anyagiak miatt végezzük” – nyomatékosítja Viktória, akinek intézményvezetőként jóval magasabb volt a javadalmazása, mint most. Férje kiemeli: sokat jelent nekik a nevelőszülői tanácsadó törődése is, aki hivatásként tekint munkájára. „Sok örömet lehet találni ebben a szolgálatban, ha az ember igaz hittel és szeretettel végzi.
A nevelőszülőség Istennek tetsző szolgálat, mellyel másokat is meg tudunk szólítani”
– tette hozzá Attila.
A nevelőszülői jogviszony foglalkoztatási jogviszonynak minősül, mellette más kereső tevékenység is folytatható. A nevelőszülő alapdíja 2023. december 1-től havonta 80 040 forint, kiegészítő díja havonta gyermekenként 53 360 forint. A gyermekek utáni nevelési ellátmány 53 500 forint (különleges szükségletű gyermek után 62 400 forint három éves korig, tartós betegség esetén az után is). A nevelőszülő a gyermekek után érvényesítheti a családi adókedvezményt, a gyermekek kétéves koráig nevelőszülői GYED jár. Ahol legalább három különleges szükségletű vagy összesen öt gyermek nevelkedik, a nevelőszülő munkáját gyermekgondozó segíti, aki szintén bért kap.
Örökbefogadás helyett nevelőszülőség
A nevelőszülőség spektrumának másik végén helyezkedik el a negyvenes éveiben járó Róza és Dávid – alig négy hónapja, hogy első nevelt gyerekeiket kihelyezték hozzájuk.
Egy testvérpárt, akiknek édesanyja az alkoholfüggőség és a gyakori lakhelyváltoztatás miatt képtelenné vált a gondozásukra, és az idős, betegségekkel küzdő nagyszülők sem voltak képesek megfelelő segítséget nyújtani.
A masszív érzelmi megrázkódtatásokat folyamatos verések kísérték, ez után kerültek arra a Pest vármegyei kistelepülésre, ahol szeptember óta biztonságban nevelkedhetnek. A házaspárnak két saját, gimnazista lánya van, de családjaikban mindig is sokan vették őket körül őket, ezért több gyereket akartak. Ez egészségügyi okok miatt nem válhatott valóra, a családbővítés egy időre le is került a napirendről.
„Abban a keresztyén közösségben, ahol megismerkedtünk, sokan döntöttek a nevelőszülőség mellett, így ez számunkra is szimpatikusabbá vált az örökbefogadásnál.
Nem magunknak szerettünk volna gyerekeket, hanem meg akartuk nyitni a családunkat olyanok előtt, akik nem tudják megélni ezt a közösséget a vér szerinti családjukkal. Erre kaptunk elhívást”
– meséli a könyvrestaurátorként dolgozó Róza, aki a gyerekek érkezése óta fizetés nélküli szabadságon van, hogy minden idejét az anyaságnak szentelje. A pár évek óta készül a nevelőszülőségre, de otthonuk csak tavaly vált teljesen alkalmassá a gyerekek fogadására. A lányaik alig várták, hogy a tetőtérbe költözzenek – nyaggatták is az édesapjukat, hogy hamar legyen kész a ház munkálataival –, hogy a kistestvérek minél hamarabb megérkezzenek.
A természet csodái
„Délután háromkor telefonáltak, hogy helyzet van és este hoznák a gyerekeket” – idézi fel közös történetük elindulását Róza, aki akkor éppen utolsó napját töltötte munkahelyén. „Hét, fél nyolc magasságában kopogtatott a gyámhatóság a kisfiúval és a kislánnyal. Piszkosak és éhesek voltak, alsóneműjük sem volt. Nagyon kedvesen és érdeklődve fordultak felénk. Tetszett nekik a zuhany, megvacsoráztunk, majd ágyba kerültek. Átaludták az éjszakát.”
Róza szerint másfél hónapra volt szükségük ahhoz, hogy felengedjenek. Elevenebbé váltak, de a házaspár jól tudta, hogy a viselkedésbeli anomáliák nagy része a korábbi megrázkódtatásoknak köszönhető. „Ennek ellenére jó volt látni, hogy
Isten minden gyermeket nyitottnak és érdeklődőnek teremtett. Ezek a gyerekek mesét nem néztek és nem olvastak, annál jobban érdekelték őket a természet szépségei, a lehulló falevelek színének vagy az őszi fények változása, a havas táj”
– meséli Róza, hálát adva, hogy az okostelefon, a számítógép, de még a tévé is ismeretlen volt a gyerekek számára, melyek negatív hatásaival így nem kell most megküzdeniük.
Ajándék
A testvérpárt egyelőre egyetlen alkalommal látogatta meg az édesanyjuk, azóta leginkább a keresztnevén hivatkoznak rá, Róza és Dávid viszont már sokszor anya és apa számukra.
„Ezek a gyerekek nem nevelőszülőkhöz érkeztek, hanem egy családba”
– árnyalja a képet Róza, hozzátéve, hogy a napok múlásával egyre jobban összecsiszolódnak, és a kicsik negatív érzéseiket is egyre gyakrabban öntik szavakba az ösztönös odacsapás helyett, amit otthon láttak mint konfliktuskezelési eszközt.
Már érkezésük után két héttel a helyi óvodába kezdtek járni, beszoktatásuk problémamentesen zajlott. „A csoportjukban több pszichés fejlődési elmaradással küzdő gyermek is van, ezért nem tűnnek ki.
Testvérként erős kapocs van közöttük. Ez óriási segítség számukra, mindenben számíthatnak egymásra”
– veszi át a szót az orvosként dolgozó Dávid.
A vér szerinti családjukból kiemelt gyerekeknél elsődleges cél a hazagondozás, annak sikertelensége – a vérszerinti szülővel való kapcsolattartás elmaradása és megszűnése – esetén örökbe fogadhatóvá válhatnak. Róza tisztában van azzal, hogy már most nehéz lenne az elszakadás, de tudja, a nevelőszülőség mindig átmeneti állapotot fog jelenteni.
„A legjobban annak örülnék, ha az édesanyjuk tenne azért, hogy hazavihesse őket. A kislánya érte imádkozik esténként, hogy meggyógyuljon.
Jóval izgalmasabb és okosabb nekünk Istenre hagyatkozni abban, hogy kit és mennyi időre enged hozzánk, még akkor is, ha sejtjük, hogy a megszeretett gyermekektől biztosan nehéz az elválás” – mondja, hozzátéve, hogy
a körülöttük élő nevelszülős családok sokkal több gyermek életét tudták védeni, formálni, gazdagítani, mintha örökbefogadtak volna akár két vagy három gyermeket.
A házaspár nagy hálát érez azért a környezetért, amelyben ők felnőttek, amit kaptak az évek során. „Ezt szeretnénk a kicsiknek továbbadni” – mondja Róza.
„Úgy érzem, mi sokkal megajándékozottabbak vagyunk általuk, ahogyan minden gyermek és minden élet ajándék.
Látni, ahogyan tanulnak, fejlődnek és ahogyan a mi lányaink klasszul beleállnak a velük való foglalkozásba – amellett, hogy persze ők már a jövőjükre való tudatos készüléssel vannak elfoglalva – mindez nagy ajándék.” Dávid számára a nevelőszülőség közösségvállalás, hiszen ismeretlenek előtt nyitották meg otthonukat. „Mások az ajándékok, mások a kihívások, de végül is ugyanúgy éljük az életünket, mint ha a sajátjaink lennének, nem?” – mosolyog.
A gyereknevelés megbecsülése
Róza és Dávid szemét az Istennel töltött idő nyitotta fel arra, hogy a nevelőszülőség az az út, amelyre rá kell lépniük. „Jó lenne tudatosítani a társadalomban, hogy erre nagy az igény, másrészt
nyitottá válni azokra az elhívásokra, amelyek megtalálnak minket.”
Úgy vélik, a kényelem és a jómód még azokat is leépíti, akikben lenne hajlandóság nevelt gyermekek vállalására. Más a közeg, de
egy-két generációval ezelőtt nem volt kérdés, hogy a rokonságban, szomszédságban vagy a környéken árván maradt gyerekeket befogadják.
„Ma úgy állnak hozzá a legtöbben, hogy van gyermekvédelmi rendszer, amely majd gondoskodik róluk. Az időseknél ugyanez a helyzet, sokszor fel sem merül, hogy valaki magához költöztesse őket.”
Róza szerint nemcsak a gyermekvállalásról érdemes beszélni, hanem arról is, hogy egy édesanya hogyan neveli a gyermekét.
„Itt nem csak az anyagi megbecsülésre gondolok, hanem arra a támogatói háttérre, amely egy gyermek egészséges felnövekedéséhez szükséges. Nagyon szeretem a tanult szakmámat, de
a gyerekekkel való foglalkozást sokkal értékesebb hivatásnak tartom.
Sokan vagyunk alkalmasak arra, hogy családot gondozzunk és a gyerekekről gondoskodjunk.”
Dávid a szülőség és a nevelőszülőség egy másik dimenziójára is felhívja a figyelmet. „Ha a pár tagjai között nincsen igazi közösség, ha a problémákat nem tudják úgy rendezni, hogy közben azonos irányba haladnak, az egész nyögvenyelősen fog csak működni.
„Minden gyerek lelki milyensége és jóléte a szülei kapcsolatának lenyomata. Jó lenne a gyülekezeti közösségeinkben is jobban odafigyelni házaspárjaink lelki egészségére, hiszen nem csak nevelőszülőséggel, de bármilyen más, komoly szolgálattal is ezek a családok terhelhetők jobban.”
Működtetői szemszögből
A Dávidnál és Rózánál nevelkedő testvérpár jó helyzetben van, hiszen együtt érkeztek hozzájuk, a legtöbb helyen azonban nincs lehetőség arra, hogy minden vér szerinti családból kiemelt testvér ugyanahhoz a nevelőszülőhöz kerüljön.
„Hatalmas szakmai kihívás, hogy három testvér együtt maradjon, hiszen gyakorlatilag egy családnál sincsen ennyi üres férőhely”
– mondja Miklósi Erzsébet, a Nyugat-Magyarországi Református Gyermekvédelmi Központ vezetője. „A társadalomnak szüksége van nevelőszülőkre, ugyanis a náluk nevelkedő gyermekek a társadalom tagjai lesznek, és nem mindegy, hogy milyen értékeket adunk át nekik.”
Erzsébet szerint a nevelőszülőség presztízsének nem tettek jót az elmúlt hónapokban napvilágra került tragikus és szomorú történetek, melyek a nevelőszülői hajlandóságot is visszavetették. „Több jelzést kaptunk, hogy ezek az események rossz fényt vetnek rájuk, általánosításokkal, vádaskodásokkal találkoznak, hogy csak a pénz miatt végzik ezt a munkát, holott rengetegen vannak azok, akik elhívásból, szívvel-lélekkel teszik azt” – számol be. Magyarországon
valóban sokan vannak azok, akik számára a nevelőszülőség kiutat jelenthet a munkanélküliségből, a központ vezetője szerint azonban ezzel semmi baj nincs, amíg mindent megtesznek a gyerekért.
„Annyi szakember látogatja a családot, hogy hamar kitűnne, hogy a gyerekek nem részesülnek megfelelő ellátásban.”
A Református Szeretetszolgálat két gyermekvédelmi központjához 1086 nevelőszülős család tartozik, melyekben 2965 gyermek nevelkedik. Miklósi Erzsébet elmondta,
az általa vezetett közép-magyarországi és nyugati megyékben legalább 150 nevelőszülőre lenne szükség jelenleg,
amely így is csak egy töredéke annak, amit az összes gyermekvédelmi központot fenntartó szervezet be tudna fogadni – jelenleg több mint hatezer kiskorú él gyermek- vagy lakásotthonban.
„Tudomásom szerint, előfordult olyan helyzet is, hogy elhúzódott a gyermekek kiemelése a családból, mert nem volt számukra szükségletüknek megfelelő gondozási hely.
Mások a folyamatos lakóhelyváltoztatás miatt nem kerülnek az alapellátás látókörébe. Mire ők a gyermekvédelmi rendszerbe érkeznek, jelentős lemaradásuk lesz kortársaikhoz képest. Ennek kezelése komoly kihívás a nevelőszülők és az oktatási intézmények számára is.”
Képzettség és szeretet
A református gyermekvédelmi központok fenntartásában 17 lakásotthon is működik a nevelőszülői hálózatokon túl – ezek az intézmények családias környezetben, lakóházakban biztosítanak védelmet a befogadottak számára. A lakásotthonokban 12 gondozott gyermek vagy fiatal felnőtt helyezhető el. A szakember szerint minden gyereknek jár az esély, hogy családpótló családba kerüljön, életkorától függően. Aki viszont később kerül a szakellátás rendszerébe, vagy a harmadik, negyedik nevelőszülőtől is elkerül, azok a gyerekek sajnos nem képesek nevelőszülői családban való nevelkedésre. „A lakásotthonainkban szakemberek foglalkoznak a gyerekekkel, akik segítenek feldolgozni a problémáikat, míg egy nevelőszülőnek nem feltétlenül van felkészültsége, főleg nem képzettsége egy dühroham, egy pszichiátriai probléma vagy a veszteségből fakadó dühkitörés kezeléséhez” – mondja, hozzátéve, hogy a szeretet és az elfogadás még ott is ellensúlyozza a képzettség hiányát, ahol nem ásták bele magukat a lélektan mélységeibe.
Több civil szereplő mellett egyházi szervezetek is tartanak fent nevelőszülői hálózatokat Magyarországon. Miklósi Erzsébet elmondta, hogy
a Református Szeretetszolgálattal jogviszonyban álló nevelőszülők számára a fenntartó több plusz juttatást ad:
iskoláztatási, táboroztatási és családi üdülési támogatást, negyedévente a nevelőszülők gyerekekre fordított további kiadásaihoz (pl. szemüveg, terápiák, fejlesztő foglalkozások költségeihez), a téli hónapokban pedig a rezsiköltségekhez is hozzájárul.
A szakember hozzáteszi: keresztyén szervezetként nem lehet más céljuk, mint az, hogy a nevelőszülők a gyerekek számára a hitben rejlő értékeket átadják, a helyi református gyülekezethez kapcsolódva pedig ezeket az érékeket a mindennapokban képviseljék.
„A gyülekezet a legtöbb esetben támogató közösségként áll a nevelőszülők mögött.
A gyermekvédelmi gyám és a szülők beleegyezésével a gyerekeket meg is keresztelhetik a szülők és konfirmálhatnak is, melyre gyakran van példa. Ebben hatalmas erő rejlik.”
A központvezető az elöregedő nevelőszülői korfában látja az intézmény legnagyobb kihívását. „Sokan közel állnak a nyugdíjkorhatárhoz, és számolnunk kell azzal, hogy ha ezt elérik, a náluk jelenleg nevelkedő gyerekek után már nem fognak több gyermeket vállalni. Nagy erőkkel dolgozunk azon, hogy a nevelőszülők utánpótlását biztosítsuk.”
Fotók: Freepik, Unsplash