Ha jól számolom, 30 éve lépett lelkészi szolgálatba, milyen tendenciákat lát az egyházi élet változásaiban ebben az eltelt időszakban, az elmúlt 30 évben?

Ez két kérdés, vagy két megjegyzés. Az első meglep, mert nem tartottam számon, hogy 30 éve fejeztem be a teológiát, és kezdtem a lelkészi szolgálatot, köszönöm az emlékeztetést, lesz mit végiggondolni e tekintetben is.
A megjegyzés másik fele messzebbre mutat. Én nem is 30 évben látom ezt, hanem mondjuk 100 vagy 150 évben, és úgy élem meg a magam életidejét, mint amelyben mindig mutatkozott valami esély, hogy abból a nagy folyamból, abból az erős trendből, ami a mögöttünk lévő 150 esztendőt jellemzi, valahol ki lehessen törni, másképp lehessen csinálni. Egy vonatkozást említek csak meg. A mi nemzedékünk alapvetően egy defenzív keresztyénség eszmerendszerében nőtt fel. Ha végiggondolom a tanulmányaimat, a tanáraimat, az eszmélődéseinket, a vitáinkat, az indulásokat, megtorpanásokat, akkor azt látom, hogy a szellemi vonatkozása mindennek mégis csak az volt, hogy mi olyan világban leszünk lelkipásztorok, olyan világban leszünk a keresztyén egyház szolgái, amelyik világban a keresztyénségnek nincs sok helye, inkább fokozatosan kiszorul belőle.

Ezt negatívumként élte meg?

Önmagában nem feltétlenül probléma az a tény, hogy a keresztyénség a nyugati kultúrában nem azokon a helyeken van, és nem azokban a dimenziókban mozog, mint 500 évvel ezelőtt. Nincs nosztalgiám az elmúlt korszakok után, amiket nem is ismertem, legfeljebb tankönyvekből tanulhattam meg. Nem ezt élem meg problémaként, hanem a saját magunk attitűdjét. A gond az, ezt tapasztaltam, hogy mintha a keresztyénségnek bensőségesíteni kellene azt, hogy fokozatosan tért veszít, fokozatosan szűkülni fog, fokozatosan csökken a hitele, vagy ha jelen akar lenni, akkor olyan belső, gondolati-tartalmi, szellemi átalakulásokon kell átmennie, aminek a végén rá se ismerünk önmagunkra.

Az első századok keresztyénségének nem ezt volt az attitűdje?

Nem tudom, nem tudok róla beszélni. Ráadásul azt tudom mondani, hogy azok az egyháztörténeti, teológia-történeti, szellemtörténeti munkák, amelyeket mi erről a korról olvastunk (és nagyon kevés lehetőségünk volt eredeti forrásokat olvasni!), azok is az elmúlt 150 esztendőben keletkeztek, tehát tendenciózusak. Mondok néhány konkrét példát, hogy érthető legyen. Az egyháztörténet és dogmatörténet nagy mestere, Adolf von Harnack hatkötetes dogmatörténetet volt képes írni annak a jegyében, hogy bebizonyítsa, hogy semmi szüksége nincs a keresztyénségnek dogmára. A másik pedig egy nagyon újszerű, mostani élményem. Egy skót egyházi lapban olvastam egy interjút egy skót lelkipásztorról, akihez kiment az újságíró, mert az a hír járta, hogy az ő temploma tele van fiatalokkal, és kizeng az élet, és már két istentiszteletet kell tartani, miközben Skócia igen erősen szekularizált és egyháza tagságából fokozatosan veszítő közösségben él. Faggatta az újságíró a lelkészt, hogy mi az új módszer, mondja meg, hogy ő mit csinál, mit talált ki. És a lelkész maga is csodálkozva eszmélkedik és mondja: semmit, meghallgatom az embereket, szóba állok velük, meglátogatom őket, azt csinálom, amit egy lelkipásztornak csinálnia kell. Nem ez az érdekes, hanem a beszélgetés folytatása, aminek az a lényege, hogy ez a fiatalember, aki legalább 20 évvel fiatalabb, mint én, ő is arról beszél, hogy ugyanerre kapta a tréninget, hogy szépen kell meghalni, lábon kell meghalni, mert a skót keresztyénség is fokozatosan csökkenni fog. Ő meg elment a gyülekezetbe, és azt kezdte csinálni, amit egy lelkésznek csinálni kell jó szívvel, szeretettel, és kiderült, hogy nem biztos, hogy úgy van, ahogy tanították neki.

Hogy lábon kell meghalni, ezt értem. Ezt nem fogadja be a szívünk, de azt, hogy minoritásban maradunk, akár évszázadokon keresztül, és tulajdonképpen csak a só szerepét szeretnénk betölteni ebben a világban, az számomra elfogadható keresztyén létforma.

Igen, természetesen, de szeretném még egyszer mondani, hogy a keresztyénség hitelessége nem azon múlik, hogy többséget alkot egy társadalomban, és érvényre juttat-e keresztyén eszményeket, egészen a törvényhozásig, a társadalmi intézményrendszerekig, és nem is azon múlik, hogy kisebbségben volna, izoláltan, elkülönülten, vagy éppen a jézusi hasonlat értelmében sóként, világosságként. Azt hiszem, túl vagyok azon, hogy ezen mérjem mechanikusan a keresztyénség valóságát, hogy eggyel többen vagyunk, mint a nem keresztyének, vagy ők vannak 90 százalékban, és mi l0 százalékban, és ha 11 százalékban vagyunk, akkor már nagy a baj, és oda kell figyelni. A keresztyénségben eredendően van növekvési potenciál vagy követelmény: menjetek el, tegyetek tanítványokká minden népeket. Ezt nem kerülhetjük ki, erre nekünk Jézustól van parancsunk. Éppen a mai Apostolok Cselekedeteiről írott igében olvassuk, hogy a jeruzsálemi első keresztyének a nagy boldogságban még vagyonközösséget is létrehoztak, amiért aztán – tudjuk – súlyos árat fizettek, mert később a kisázsiai, európai keresztyéneknek kellett a jeruzsálemi szenteknek gyűjteni, hogy életben maradjanak. Nem kívántak kilépni Jeruzsálem határain kívül, és szinte azt lehet mondani, hogy csak az üldözés viszi el őket Jeruzsálemből, és akkor menni kell Júdeába, Galileába és a föld végső határáig. De miközben van a keresztyénségben növekvési kényszer, hadd mondjam így: missziós kényszer (el kell menni, el kell mondani, meg kell próbálni Krisztus uralma alá meghívni az embereket, mert hiszünk abban, hogy az Úré a föld és annak teljessége), ugyanakkor van a keresztyénségben másik kényszer is. (Ez a keresztyén lét paradoxonja!) Nagyon áthatott, erős tudata van annak a szónak, amit magyarra gyülekezetnek fordítunk, görögül ekklésia, ami a kihívást jelenti, a kihívottakat, valahonnan ki vannak hívva, valahonnan elindulnak és egybegyülekeznek, s ez külön alakzat. Ha ezt a kettőt nézem a maga dinamikájában, akkor az az érzésem, hogy az elmúlt 100 évben kevesebb hangsúly esett arra, hogy menni is kell. Azon kevesebbet törte a fejét – legalábbis az európai keresztyénség, amelyik úgy látom, mostanában is erős defenzívában van –, hogy itt, a mi szekularizálódó, hol vallástalan, hol hamis vallásos, hol teljesen racionális, hol bálványimádó világunkban mi, itt élő keresztyénekként mit mondunk el. Többet bíbelődünk azzal, hogy zárványosodó közösségeinkben így, meg úgy, meg amúgy hiteles keresztyének legyünk. Nos, ebben a dilemmában számomra megszűnt érvényes mérőegységnek lenni az, hogy kevesen vagyunk vagy sokan vagyunk.

A következő kérdés nem annyira kérdés, inkább felvetés. Az egyház és a hatalom témakörében. Addig, amíg az egyház és a hatalom az ismert történelmi viszonyok miatt eredendően ellenséges volt, számomra úgy tűnik, hogy egyszerűbb volt a kérdés, 20-25 évvel ezelőtt. Még akkor is, ha az egyház számára nyilvánvalóan kényelmetlen volt, sőt életveszélyes. De mi a helyzet a barátságos hatalommal? Egyértelmű-e a támogatói pozíció? Feltétlen szükséges a lojalitás, az egyház prófétai szerepe nem egy állandó kritikai álláspont-e? Az államnak, ha már barátságos, megvan az az igénye, hogy feltétlen hűséget vár el. Ennek fejében vagy részt ad a hatalomból, vagy más módon kompenzálja a lojalitást? Milyen talajon járunk 2011-ben?

Ez kilenc kérdés volt, ha jól számolom. Nem tudok a kérdések vonala mentén menni. Az indító kérdéssel, megállapítással nem értek egyet: „egyház és hatalom” – ez helytelen megfogalmazás. Sokkal inkább így kellene mondanunk: a vallás és a hatalom. Az, hogy az egyház hogyan keveredik ebbe bele, vagy hogyan van ebben benne, az már más kérdés. Azt kell látni, hogy az emberi civilizáció, az emberi együttlét ebben a két nagy szerkezetben mozog - Augustinusszal szólva -, a civitas Dei-ben és a civitas terrena-ban, és ő a civitas Dei-t nem azonosítja feltétlenül az egyházzal. Az egyház a civitas Dei-ből, annak az erőiből él, de a civitas terrena-ban. Nem két terrénum, nem két ország, nem két entitas, nem két alakzat ütközik – ha jól látom a dolgot –, hanem arról van szó, hogy a hatalomnak, fordítsuk konkrétra, a cselekvő hatalomnak, a politikai hatalomnak és a vallásnak az egybefonódottsága tény. És ez megelőzi a keresztyénséget is. És ha már a prófétákról volt szó, vissza kell kérdezni: melyik prófétáról beszélünk: Jeremiás prófétáról-e, aki bizalmas tanácsadója a királynak, Ézsaiás prófétáról, aki beleszól a koronatanács haditerveibe, vagy megint Jeremiás prófétáról, aki a legsúlyosabb kritikát mondja el korának vallásoskodói fölött, vagy Ézsaiás prófétáról, aki a legnagyobb történelmi katasztrófa közepén transzcendens reményt fogalmaz meg? Régi klisé, hogy a prófétaság és a papság konfrontációkban állna egymással, és az ószövetségben erre valóban számtalan nyomot találunk, sőt, ha Jézus bírálatait, jajszavait, a Hegyi Beszédben megfogalmazott súlyos tételeit is idevesszük, akkor mondhatjuk azt is, hogy Jézus is egyfajta prófétai attitűddel igényli a vallás megtisztítását, igazi lényegének felmutatását, és kerül emiatt azonnal konfrontációba. No de kikkel? A papokkal? Farizeusokkal. Ők tövényértelmezők (úgymond próféták vagy tanírók) voltak, nem láttak el papi funkciót. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy mi egyszerre vagyunk próféták és papok. A keresztyénségnek igenis van papi, közbenjáró szolgálata és feladata, ha jól tudom a Bibliát meg a Heidelbergi Kátét, és természetesen van prófétai tiszte is.

A 90-et megelőző években akkor ez teljesen félrecsúszott, mert akkor csak azt hangsúlyozzuk, az egyház teljesítette a papi szerepét, bizonyosan imádkozott azért, hogy rend legyen. De mi volt a prófétai feladattal?

Nem így volt. Ha az 1950-es vagy 1960-as évek eleji megnyilatkozásokat végigolvassuk, s ilyen szempontból a legérdekesebb figura Bereczky Albert írásait, azt látjuk, hogy Bereczky Albert akkor is prófétaként lépett fel, amikor teljes körűen szakralizálta a szocialista, kommunista államhatalmat, és semmiféle kritikát nem volt hajlandó megfogalmazni, minden kritikát elhallgattatott. Az volt az érvelése: ha hallgattunk a háború előtt és a háború alatt, és ha hallgattunk a régi rendszer társadalmi igazságtalanságai idején, akkor most sincs jogunk szólni. Ez volt az ő „prófétizmusa”. Persze volt papi és megszentelői, hazafias népfrontos, békepapos stb. szolgálat. Azt gondolom, ez nagyobb trendekbe illeszthető. Abba a 100-150 éves trendbe, amiről az előbb beszéltem. Tehát hogy a keresztyénség fokozatosan kiszorul, peremlétbe kerül, meghatározott, behatárolt társadalmi funkciókat vállal magára, semmi egyébbe nem avatkozik bele. Tehát az ún. szolgáló egyház teológiájának érvrendszere mögött a premisszák, az alapvető feltevések ugyanazok, mint amikor olvasom egy 1970-es amerikai protestáns teológus könyvét, amelyik arról szól, hogy mindent le kell fordítani a mai ember nyelvére, a kegyelmet annak, az Istent amannak, és ha mi nem akarunk végképp eltűnni, hanem a magunk peremléti prófétaságában meg akarunk maradni, akkor ezt a szolgálatot el kell végezni. Ugyanazok a motívumok és meghatározottságok. Hogy mi van ma, nem tudom. A demokrácia érdekesebb dolog, azt hiszem. Bár pár évvel ezelőtt azt mondtam, hogy talán már az előkészítő osztályt kijártuk, de most úgy tűnik, hogy még mindig az előkészítő osztályban vagyunk, tehát az óvoda és általános iskola között. A demokrácia huncut rendszer. Ahol a hatalom egyértelműen konfrontál vagy egyértelműen fölemel, ott nem könnyű. Gondoljunk például Kínára. Ott egyáltalán nem könnyű a helyzet, mert van, akit felemel a kínai hatalom, van, akit föld alá nyom. A demokrácia sokkal szétterítettebb. Tehát nem biztos, hogy a keresztyénségnek mindig ki kell menni a piacra, és ott kell elmondania a maga prófétai mondandóját. Ahol a politikai, társadalmi meggyőződéseket pártstruktúrák mentén fogalmazzák meg, és ahol mindezeket azonnal csatornázzák a választók megszerzéséért folytatott küzdelemben, ott a politikai diskurzus voks-szerző diskurzus. Ez nemcsak Magyarországon van így, minden nyugati demokratikus országban így van. S aki megnyeri a választást, ha nagyon nagy hibát nem követ el, a neki adott mandátum-időt kitöltheti. Hová álljon a keresztyénség a voks-szerző diskurzus világában? Ha hallgat, ráesik az ódium, hogy cinikusan együtt-hallgat a kormányzó hatalommal, egyetért a politikai érdekekkel. Vagy ráesik az ódium, hogy vállalja a szekta-létet, és kivonul a világból. Ha nem hallgat, akkor hol van az a szó, hol van az a hang, hol van az a megfogalmazás, amire azt tudjuk mondani: kérem, ezt mi mondjuk prófétai látásból!? És mi nem ennek vagy annak a pártnak a bérencei vagyunk, akik ebben a nagy verbális mezőnyben segéderőként itt-ott-amott megjelenünk, hogy elmondjunk valamit. Szerintem az elején vagyunk, az abc-t tanuljuk, ennyit tudok a kérdésre felelni.

Vagyunk-e mi annyira fajsúlyosak, hogy a hatalomhoz való viszonyban, ebben a prófétai megszólalásban megjelenthet-e specifikusan református hozzáállás és látásmód vagy beleolvadunk a nagy egészbe, amit egyházi magatartásnak neveznek?

Ez nagyon komoly kérdés. Megint csak a trendekről kell néhány szót szólnom. Úgy látom, hogy a következő néhány évben újra meg fog erősödni a felekezeti vagy hitelvi identitás-tudat, ami nem lesz rossz. Nem a régi dafke-református identitásra gondolok (református, azaz hogy nem vagyok katolikus). Van persze ilyen is, de eltűnőben van. Ám az a mindent egybemosó, mindent összeszürkítő „ökumenizmus”, amit az elmúlt évtizedekben hirdettek, azzal nem tudok jóba lenni. Ironikus, hogy a dalai lámának kell Budapestre eljönnie és elmondania a magyaroknak, hogy menjen mindenki szépen haza a maga felekezetébe, és érezze magát ott jól, és ne futkározzon össze-vissza.. Ezt sokan nem vették észre, hanem a dalai láma humanizmusáról zengedeztek. A humanizmusát nem vonom kétségbe, de a megjegyzés arra mutat, hogy identitás-tudat nélkül nem lehet lenni. Ha én a missziói stratégiámban, a megnyilvánulásaimban, a szerep-vállalásaimban lejjebb veszem a reformátusságomat, mint amit egyébként önmagamnak adni kívánok és önmagamtól megkövetelek, akkor hamis az identitásom. Tehát mik lehetnének ezek a református jellegzetességek? Itt van mindjárt a kisebbségnek a kérdése. A református felekezet ma Magyarországon meghatározó, de mégiscsak kisebbségi létben él, tehát a vallási palettán nem a legnagyobb felekezet. Ezt nem baj, ha tudomásul vesszük. És az sem árt, ha nem kezdünk úgy viselkedni, mint a nagyobbik. A másik, ami református jellegzetesség (az előbbi adottság), a változtatás igénye. Én a református mentalitást vagy attitűdöt változtató attitűdnek tartom. Tehát a világra, a társadalomra, kultúrára, olykor még az egyházra is úgy tekintünk, mint amelyekkel kapcsolatban az Istennek igényei vannak, alakító, formáló, megváltoztató igényei. Azt hiszem, ha a református ember önmagánál van, akkor ezt az igényességet mindenképpen képviseli. A profetikusság nehéz ügy. A református egyház története Magyarországon azt mutatja, hogy nagyon profétikusak tudtunk lenni, amíg a vallásgyakorlás szabadságáról volt szó. Egészen 1894-95-ig. Addig minden további nélkül lehetett Magyarországon reformátust, evangélikust, unitáriust protestánsnak nevezni. Protestáló pozíció volt ez hatalommal, állammal, katolicizmussal szemben, ahol mód és lehetőség volt rá a „keresztyén szabadság” jegyében. De hát 100 éve bevett vallás vagyunk. Nagyon módja se lenne rá a többi vallásnak, hogy átgázoljon rajtunk, jogainkat csorbítsa, elvegyen tőlünk valamit, bezárassa templomainkat, majd két hét múlva bevonuljon füstölővel újra felszentelni, megtiltsa, hogy hittan-oktatást tartsunk, és eltemessük a halottainkat. Szerintem a magyar reformátusság 100 éve nem nézett szembe ezzel a ténnyel. Mi még mindig kurucok vagyunk, mi még mindig meg akarjuk mondani a tutit, mi mindig protestálós nép vagyunk, küldetéses vétónk van, hogy Adyt idézzem, miközben az a helyzet, hogy a XXI. sz. elején egy többé-kevésbe demokratikusra sikeredett országban alkotmányilag garantált jogaink vannak, s az állammal való szerződéseink, megegyezéseink alapján ezek a kérdések meg sem jelennek. Tehát ha egy református azzal kel reggel, hogy megvívja vallásszabadsági harcát, nem fog hozzá partnert találni magának.

Az egyház – és itt most a saját egyházunkra gondolok –, megtalálja-e az utat a hétköznapi emberekhez? Említette, hogy az a nagyon hagyományos értelemben vett reformátusság leáldozóban van, mégis vannak újra indult emberek, akik nem annyira a neveltetés alapjaiból kiindulva határozzák meg a hitüket, elgondolásaikat. Ezekhez az emberekhez, adott esetben többnyire fiatalság, megtaláljuk-e az utat? Egyáltalán keressük-e az utat, feszít-e minket az a kérdés, illetve tudunk-e szellemi otthont nyújtani a kereső fiataloknak, ami vonzóvá lesz az ő számukra, és ami miatt otthonra találnak a mi egyházunkban?

Megint hadd tegyek korrekciót, mert egyébként valószínűleg nem tudok a kérdésre válaszolni. Hogy az egyház eljut-e az emberekhez, és jelesül egy célcsoporthoz, a fiatalokhoz, ez a kérdés nagyon hosszú ideig nyomasztott, nyugtalanított, érdekelt, foglalkoztatott. De mindig falnak mentem. Négy-öt-hat szabvány panelt én is el tudtam mondani, fel tudtam dolgozni, hogyan kellene ezt csinálni, mit kellene csinálni, de végül falba ütköztem. Rá kellett jönnöm, hogy rosszul tesszük fel a kérdést. A keresztyén embernek kell a másik keresztyén emberhez eljutni. Amit ugyanis a kérdés magába foglal, hogy „az egyház.” Az egyház ilyen értelemben institúció, üzem. Működik, hiszen az élő hit által megragadott emberek nem pontszerűen élik meg a hitüket. Ennek van tere, vannak intézményei, hagyományai, szerkezetei. Tehát ha meg kell látogatnom az idős embert, és az ágya szélére oda kell ülni, és a kezét meg kell fogni, vagy el kell menni, és tisztességgel el kell búcsúztatni a nagymamát a temetésen, vagy meg kell tartani az esküvői szertartást.

Ez az üzemi része.

De nem a rossz üzemi része. Szeretném hangsúlyozni, van fűrészporos része is az üzemnek, amikor egy-egy egyházközség életének igazgatását stb. vinni kell. Mert valakinek az ajtót be kell zárni, a perselyt meg kell számolni, a lajstromokat fel kell venni stb.

Mondhatjuk, hogy nem ez az egyház lényege.

Persze, hogy nem ez az egyház lényege, ezt mindannyian nagyon jól tudjuk. Én ezt most azért hozom ide, mert a múltkor kénytelen voltam megróni egy fiatal lelkészt, aki nagyon komoly, megindító igehirdetést mondott, felkészülten, látszott, hogy jó kontaktusa van a gyülekezetével, ezt megérzi az ember. Egy jó lelkű gyülekezetbe mehettem el, ahol a lelkipásztor nem hirdette az adakozást. Megjegyeztem, és azt mondta, hogy ő elvből nem hirdeti. Kénytelen voltam megróni, mondván, hogy ami az egyház lényege, azt nem lehet szembeállítani a járulékokkal. A hajót a szél viszi, ezt mindannyian tudjuk. De vitorla nélkül nem megy előrébb a hajó. Ki kell feszíteni a vitorlát.

A püspök úr is tudja, mennyi visszaélés, mennyi ocsmányság volt az anyagiakkal.

Nem az anyagiakról beszéltem, hanem éppen arról, hogy ez a fiatal lelkipásztor arra hivatkozva, hogy sok volt a visszaélés, az anyagiaskodás, nem akar anyagias pap lenni, nem akar állandóan pénzről beszélni. Ez kiváló, ezért megdicsérlek. De ez nem jelenti azt, hogy majd Illés hollói fogják az egyházközségben a gázszámlát kifizetni. Tehát egy kicsit elkanyarodtunk a témától, de visszaérkezünk, tehát az, hogy az egyház mint intézmény, az egyház mint szervezet, organikus valóság hogyan találkozik az emberekkel, ez számomra már nem kérdés ebből a szempontból. Más szempontból kérdés, természetesen. Az igazi kérdés az, hogy milyenek a XXI. század elejének keresztyén emberei. Ugyanis nekem minden tapasztalatom azt mutatja, hogy úgy lesz keresztyénné valaki, hogy valamilyen személyen vagy személyeken keresztül érintettséget kap. Tehát ha azon múlna, hogy az intézmény hogyan találkozik az emberekkel, akkor sok vagy nem is sok pénzért nagy PR-tevékenységbe lehetne kezdeni, nagyon szép leporellókkal, meg logókkal, meg tévé-, sajtó-, internet-szereplésekkel szép arcot mutatni, hogy ezzel találkozzanak az emberek. S odamutatjuk nekik az arcunkat. Mindig is volt és ma is látok az egyházban ilyen törekvéseket, hogy a szép arcunkat mutassuk. De ennek nincs sok hozadéka abból a szempontból, hogy valaki ennek nyomán úgy érezze, hogy ő az Úr Jézus Krisztusnak el akarja kötelezni az életét. Az lehet, hogy érezheti, hogy ez a társaság tetszik neki, ezt én is hallom. Esküvő után odajön egy katolikus, és azt mondja, ilyen prédikációt még nem hallott életében, mert ő eddig csak katolikus templomban járt. Persze, hogy nem hallott még ilyet életében, mert még egyet sem hallott. (Elnézést kérek a katolikus testvérektől.) Tehát megtetszhet az embereknek az egyház. Vagy elfogadhatják az egyházat adott jelenlétében ott, ahol van. Ott van a torony, ott van rajta a csillag, ott van az épület, ott van a temető, oda kell menni esküvőt tartani. De az én tapasztalatom azt mutatja, hogy tartóssága, mélysége, intenzitása a keresztyén életnek egy másik keresztyén személyen keresztül alakul ki. Mindig az a kérdés, kik azok, akiket ki tudunk küldeni az aratásba. Jézus is azt mondja: kérjétek az aratás Urát, mert az aratnivaló sok, a munkás kevés. És akit kiküldünk, az vajon sarabol, össze-vissza vagdos, kombájnnal megy rá a borsóra, és dömperrel a búzára? Vagy pedig a keresztyéni mivoltából adódóan olyan hitelesnek, igaznak mutatja a maga életét, a családja életét, a munkahelyen való forgolódását, a másik emberhez való viszonyát, ami a keresztyénséggel, magával a keresztyénséggel kapcsolatban felvetheti sokakban a kérdést, hogy mitől olyan ez az ember, vagy ez a nő, vagy ez a fiú, vagy ez a lány, amilyen? Ebben nagyon nagy elmaradásunk van. Elszórakoztunk jó néhány évet vagy évtizedet, mert „piároztunk”, ahelyett, hogy készítettünk volna a hűségeseket, a gyülekezeti tagokat a 80 éves presbiter bácsitól a kis ifisen át arra, hogy mit jelent az, ha valakiből sugárzik a keresztyéni mivolta. Itt az idő összeszedni az erőinket, és azt mondani: gyülekezeti munkásokat kell képezni. Cseri Kálmánnak volt egyszer egy jó hasonlata, teológus koromban hallottam: hogyha nem jó szögbe van beállítva a tükör, akkor nem veri vissza a napfényt. Nem sugározza rá a másik emberre. Tehát akkor hogyan is kell bütykölni az embereket? Mire kell megtanítani, mire kell őket nevelni, hogy ne egyházi intézmény kizárólagos feladatának tekintsék a vonzó keresztyénséget? Mert jaj, a pap hülyeségeket prédikál, hát nem vonzó a keresztyénségünk, mert jaj, a zsinaton már megint történt valami rossz dolog? Hogy tudom én lelkipásztorként, keresztyén társként úgy fordítani ezt a tükröt, hogy az én gyülekezeti tagom napfényt tükrözzön, esetleg a felesége a gyereke életébe, vagy fordítva, a gyerek a szüleire. Ezek lesznek – szerintem – a következő időszak nagyon izgalmas kérdései. Azzal a felvetéssel, hogy valaki egy gyülekezetbe betoppan, majd azzal megy el, mondjuk el egy istentisztelet vagy egy szeretetvendégség vagy egy gyülekezeti hétvége után, hogy: no, köszönöm szépen, ez egy mindenkinek hátat fordító társaság, és én már az első pillanatban rosszul éreztem itt magam, mert azt sem tudom, hogyan kell itt viselkedni - erre nem tudok mit mondani, mert amikor megszületik valaki, a szülőcsatornán keresztül kell neki mennie. Tehát az anyaméh állapotából traumával jön ki a világra. És traumával jár egy közösséghez való csatlakozás is, még akkor is, ha az ember azért csatlakozik, maradjunk az előző példánál, mert tetszik neki. Ez mindenképpen mentális, életszervezési és még sokféle egyéb változást hoz magával. Itt arra vinni a dolgot, hogy legyen olyan a gyülekezeti közösségi életünk, hogy oda akárki belép, rögtön jól érezze magát, ez nem jó irányba mutat. Hiszen igaza van Kálvinnak, mert biblikus alapon mondja, hogy a hitre jutással születik meg az emberben a készség a taníttatásra (docilitas). És a sorrend itt nem változtatható meg. Itt mindig elsőbbsége van a hitre juttatásnak. 30 év alatt sok olyan emberrel volt intenzív beszélgetésem, kapcsolatom, levelezésem, akik kíváncsi emberek voltak, mindent kérdeztek. Ifjabb koromban, amikor még több hajam volt, nem is nagyon botránkoztam meg a kérdéseken, mert szerettem és szeretek vitatkozni. De csak rá kellett jönnöm, hogy ha ezekkel a beszélgetésekkel nem juttatom el őket a hithez (emberileg szólok!), akkor egy idő után semerre sem fogunk tovább lépni. Viszont ha hitre jutott, akkor egy új etap kezdődik. Hivatkoztam az Apostolok Cselekedeteire. Akik megtértek Jeruzsálemben Péter prédikációjára, betöltettek Szentlélekkel, megkeresztelkedtek, azok (mondja az utána következő mondat): foglalatosak voltak az apostolok tudományában. Elkezdtek tanulni. Ezt most azért hoztam ide, mert nagyon nehéz nekünk eldönteni, hogy ha a misszióban vagy egyszerűen a puszta egyházi létben találkozom valakivel, jön egy fiatal pár, házasodni akarnak, vagy gyermekük keresztelőjét kérik, beszélgetésbe bonyolódunk, vagy jön egy atyafi, hogy a püspök a múltkor okosat mondott, és most ezt meg akarja kérdezni, és leülünk beszélgetni, akkor nagyon nehéz eldönteni, hogy a motiváció pusztán kíváncsiság, érdeklődés, és nem fog tovább menni, vagy már abban a dimenzióban mozgunk, ahol a hitre jutott ember megérzi, hogy minden nap elölről kell kezdeni az Istent tanulni, hogy ez a keresztyén létnek a legszebb oldala, hogy minden nap elölről kezdjük az Istent tanulni. Ezért úgy gondolom, hogy itt nem ártana egyrészt bölcsnek, másrészt pedig szerénynek lenni, harmadrészt pedig a programjainkat – lehetőség szerint – a saját identitási körünkön belül tartani. Nagyon sok keresztyén programot végigkövettem, némelyikben magam is részt vettem, amelyek hihetetlenül érdekesnek, vonzónak, lenyűgözőnek akarták magukat mutatni. De elpárolgott belőlük a keresztyén esszencia. Tehát csak a magunkén, az apostolok tudományán kell maradni, ez a miénk, ezt kapjuk a hitben, ez nyitja meg az utat Istenhez.

Végül egy kérdés és egy rövid válasz. A kérdés nem kérdés, hanem egy bibliai vers, Máté evangéliuma 10. részéből: Íme, én elküldelek titeket mint juhokat a farkasok közé, legyetek tehát okosak, mint a kígyók, és szelídek, mint galambok.

Akit Krisztus küld, azt nem illúzióval küldi. Farkasok közé küld el bárányokat. De akit Krisztus küld, azt képessé teszi, hogy a legnehezebb helyzetben is betöltse küldetését. Legyél okos, és legyél szelíd.

Szabó István dunamelléki püspökkel Géczy Lajos beszélgetett.