Ha már egyszer az idő múlik, valamivel telik is. Az örökkévalóságba vetett hittel élőkkel mégis megesik, hogy tanácstalanul toporognak a megszabott idő felett. Olyan felelősséget vesznek a nyakukba, ami lezsibbasztja őket: sem bátorságuk, sem alázatuk markukba zárni az idő homokját, így az kifolyik az ujjaik közül. Pedig aki mer az időn túlival érintkezni, megérintődhet és megérinthet egy pillanat alatt is.

A pillanat művészete az apróságoké, néha nincs is ezeknél drámaibb. Viszontlátni a ráncokat, a bizonytalan tekintetet, a megkeseredést és az izgalmat, a ráébredés pillanatát: most ér véget valami. Az elmúlt hónapok két közkedvelt mozifilmje – a Sráckor és A bíró – ezért tudott megérinteni. Egy-egy színész mintha nem karaktereket alakítana, hanem valakit, aki ő is lehetne. Nem tiszta érzelmeket jelenít meg, hanem átéli, amit mi, nézők annyiszor: nem tudom, mi történik velem. Ez már a történet része vagy lehulló forgács? Magamat sem ismerem.

Mintha a valóság képeződne le a Sráckor történetében is, amely nem más, mint napok egymásutánja, előkészített vagy spontán, megélt vagy meg nem élt pillanatokkal. Éveken át készült a főszereplő felnőtté válását nyomon követő film, amelynek négy szereplője a kamera előtt változik. A filmnek vége van, befejezése nincs. A megoldás – vagy inkább kiút – néha a vászon előtt ülőnek is csak annyi, hogy az idő telik. De sokasodnak a kérdések, az elengedések is, míg egyszer csak elfogy a szalag.

Nem mindegy persze, hogy mikor. Egy biztos: ha van szeretet, amin nem fog az idő, ami körbeöleli az elszalasztott lehetőségeket, a vészjósló drámát, akkor még van esély a megérintésre és a megérintődésre. Akárcsak A bíró apa-fia kapcsolatában, amelyet a sráckor utáni időszak elkerülhetetlen számvetései, és a „gondolkodni róla" helyett a „tenni érte" indíttatásai alakítanak. Boldog vég pedig csak akkor van, ha a történet főhősei hajlandók beleereszkedni az idő sodrásába. A parton szemlélődve nem születik élet.

Mégsem a megérkezésről szólnak ezek a történetek, s talán ezzel érintik meg leginkább a hiányt: valamiért fontos nekünk a történet vége. De vajon miért irányítjuk figyelmünket az út elejére és végére, ha a köztük bejárt élet az, ami nélkül nincs megérkezés? És ha tudjuk a történet végét, ha magunkban hordozzuk az időtlent, az merre tereli a lineárisan folyó időt – az életünket?

Akik hisznek az örökkévalóságban, azokat mindkét film lerántja a mulandóságba – legalábbis kritizálja azt, ami a kereszténységből látszik. Régen érlelődő kritikáról van szó, így ha valami fáj, akkor az nem a könyörtelen tükörkép, amit a művészet ajándékként tár elénk, hanem a megkésettség.

Egy ideig figyeltek ránk. Ha csak óvatosan szemléltek is, de jelen voltunk a világukban. Túl a meg nem ragadott pillanatokon, a tükröt tartók ki merik mondani a kritikát – mint fiak az apákra.

Van, ami talán tényleg lezárult. De nem mindenki számára. Vannak, akik ma is figyelnek ránk. Nem mutatják, de remélnek tőlünk valamit. Valameddig.

Jakus Ágnes