2010. május 30-án felvirradt a várva-várt nap az újfehértói református gyülekezetben: elérkezett a lelkészbeiktatás ünnepe, amit Isten kegyelméből nagy gondossággal, sok segítő kéz munkájával és számtalan imádsággal készített elő a gyülekezet közössége.

Tavaly vonult nyugdíjba 48 évi hűséges szolgálat után nagytiszteletű Lipták Pál, s a megüresedett szolgálati helyre pályázó lelkészek közül nagytiszteletű Baracsi István lelkipásztor úrra esett a választás.
Ő 2009 nyarán Encsencsről érkezett közénk családjával, s most került sor ünnepélyes beiktatására. Ezen a napon nemcsak a műemlék templom kertje és belseje öltözött virágos ünneplő ruhába, hanem a jelenlévők szíve is: kicsik és nagyok, helyiek és a környező településekről érkező kedves vendégek, keresztyén hívek és világi elöljárók töltötték meg zsúfolásig a padokat.

A vasárnap délután 3 órakor kezdődő istentiszteletet a palástos lelkészek bevonulása nyitotta meg, élükön főtiszteletű Dr. Bölcskei Gusztáv püspök úrral és nagytiszteletű Dr. Gaál Sándor esperes úrral. A lelkészbeiktatást Bölcskei Gusztáv imádsága és igeszolgálata nyitotta meg. A püspök úr az újszövetségi napi igét magyarázta (Máté 14, 22-33), amikor az evangélista elbeszélte Jézus tengeren járásának történetét. Az ismert igeszakasz tanulságait feszült figyelemmel hallgattuk. Bölcskei Gusztáv a keresztyén hívő élet milyenségét, nehézségeit vázolta fel az igéből kiemelt motívumok által. Rámutatott arra, hogy a gyülekezetek számára a legnagyobb vihart, a legádázabb ellenszelet a belső összeférhetetlenség, a széthúzás jelenti, amitől óva intett mindent keresztyén közösséget. A történetből kiemelte, hogy Jézus mindig pontosan érkezik: a legsötétebb órában, a kilátástalanság közepette nyújt segítő jobbot az Őt keresőknek. Végezetül a mindenkori lelkészek legfőbb feladatát emelte ki: hiteles életükkel, igeszolgálatukkal minél több embert kell eljuttatniuk arra a tanítványi felismerésre, hogy Jézust valóban Isten Fiának tudjuk elfogadni.
Ezután nagytiszteletű Gaál Sándor esperes úr ismertette röviden Baracsi István eddigi életútját, majd elérkezett a nagy pillanat, amikor átadta a templom kulcsát, az egyházközség pecsétjét és a Bibliát. Kézrátétellel áldotta meg az immár újfehértói lelkipásztort, s ezzel a római levélből idézett igével köszöntötte őt: „…nem azé, aki akarja, és nem is azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.”
Ezáltal megerősödött annak tudata, hogy Baracsi István nagytiszteletű urat maga az Úr helyezte az újfehértói gyülekezet élére, Ő hívta el erre a feladatra, s Ő hatalmazta fel a szolgálatra. Az ajándék palástot Váradi László, az újfehértói gyülekezet gondnoka adta át, majd 31 palástos lelkész – akik a Nyírségi és a szomszédos egyházmegyékből érkeztek – egy-egy igével kért áldást a beiktatott lelkészre.

Lelkipásztorunk vállán az új palásttal, szószéki igehirdetésében, Szentháromság vasárnapján Ézsaiás próféta látomásának eseményeiről tett bizonyságot (Ézsaiás 6, 1-3). Szavai összecsengtek a beiktatáskor kapott igével, hiszen elmondta, hogy biztosan tudja, Isten akaratából került Újfehértóra. Ahogyan annak idején Ézsaiás prófétát, úgy őt is a szent és felséges Isten szólította meg. Hangsúlyozta, hogy csak az Úr palástja töltheti be az egész templomot, azaz a lelkész önmagában semmit sem tud tenni, csak a Szentlélek Isten segítségével formálható a gyülekezet, juthatunk igazi áldásokhoz. Az Úr kegyelmének a jele, hogy már ezen a földön részesei lehetünk a mennyei dicsőítő karnak.
Az istentisztelet második felében esperes úr irányításával köszöntések hangzottak el, többek között Váradi László újfehértói gondnok, Horváth Csaba egyházmegyei gondnok, Vass László egyházmegyei főjegyző, a barátok nevében pedig Kozma Mihály apagyi lelkész mondta el köszöntését. Nagytiszteletű Lipták Pál nyugalmazott lelkipásztor méltó utódként beszélt a beiktatott lelkészről, elismeréssel nyugtázta, hogy az eltelt közel egy év alatt mennyi minden dicséri újfehértói munkálkodását, s Isten áldását kívánta további szolgálataira. Az újfehértói mályváskerti gyülekezet is meleg szavakkal kívánt Istentől kapott erőt az egyház vezetéséhez.
Különösen megható volt az a pillanat, amikor a volt encsencsi lelkipásztort remegő hangon búcsúztatta el Szabó Lajos, az encsencsi gyülekezet gondnoka, s láthattuk, amint mindkét fél szemében megjelent a könnycsepp, ami a kölcsönös szeretetet és tiszteletet jelezte.

A történelmi egyházak képviselői szintén átadták gyülekezeteik köszöntését. A görög katolikus parókus úr arról beszélt, hogy Baracsi István nagyon hamar beilleszkedett az új közösségbe, s örömmel veszik újfehértói jelenlétét. A helyi római katolikus plébános a keresztyén egyházak összefogását, a Szentháromság Egy Örök Isten imádatát hangsúlyozta. A baptista lelkipásztor egy nehémiási ige alapján arra biztatta a református lelkészt, hogy „továbbra is tüzesen és erősen fújja a kürtöt”, azaz határozottan és a Szentlélek segítségét kérve vezesse gyülekezetét. Az evangélikus esperes asszony pedig a felmerülő nehézségek idejére kívánt erőt és kitartást ehhez a nehéz szolgálathoz. Juhász Istvánné alpolgármester asszony Újfehértó város nevében köszöntötte Baracsi István lelkész urat, s segítséget kért ahhoz, hogy a várost az Istennek tetsző úton tudják vezetni.

Az Úr a gyermekek szája által is szerzett dicsőséget magának ezen a jeles napon: hittanos óvodások – köztük a lelkész ikerfiai – Pintér Béla énekeivel biztatták a „pap bácsit”, egy hittanos kisfiú és a nagytiszteletű úr keresztlánya pedig verssel kértek áldást lelkészünk életére. A gyülekezet énekkara és kántorai énekszóval erősítették meg a beiktatott lelkészt szolgálatában. Az istentisztelet végén pedig válaszolva a köszöntésekre, s megköszönte az újfehértói gyülekezet fáradozását. Elérzékenyülve figyeltük, amikor feleségének, Lakatos Margitnak nyújtotta át virágcsokrát, amellyel háláját és szerelmét fejezte ki hűséges, Istentől rendelt segítőtársának. A templomi istentiszteletet szeretetvendégség követte, ahol személyes találkozásokkal, jó hangulatú beszélgetésekkel töltöttük el az ünnepség utolsó óráit. Mi, az újfehértói református gyülekezet tagjai hisszük és valljuk, hogy „ez az a nap, amit az Úr rendelt”. Felemelő érzés volt egy szívvel és egy lélekkel dicsérni gondviselő Urunkat, aki a mi egyházunkat hívő, hiteles életű lelkésszel ajándékozta meg, s megengedte, hogy nagy összefogással, szép rendben és szeretetben menjen végbe a beiktatás nagy ünnepe. Mindezért „egyedül Istené a dicsőség”.

Karsainé Incze Gizella