Tiszabökény és Pesthidegkút: együtt sírunk, hogy ne legyen elviselhetetlen
A több mint három éve indult orosz–ukrán háború teljesen felforgatta a kárpátaljaiak életét. Ez a helyzet indokolta a tiszabökényi szeretetkonyha indulását.
Barta Elemér, a Kárpátaljai Református Egyházkerület missziós lelkésze azt mondja, hogy magyarországi szemmel nézve felfoghatatlanul kevés pénzből élnek a kárpátaljai nyugdíjasok. Sokan teljesen egyedül maradtak, már nem számíthatnak a család közvetlen segítségére. Jellemző, hogy alig 25 ezer forintnak megfelelő hrivnya egy havi állami juttatás. „Ez sokszor arra sem elég, hogy a gyógyszereket kiváltsák” – mondja a lelkipásztor. A nehézségeket látva imádkoztak, majd cselekedtek. Induláskor a lelkészcsalád a saját tizedét ajánlotta fel, mára 25 főre főznek, hetente kétszer, kedden és pénteken. Az ételeket általában Ilona, Elemér felesége készíti: mákos tészta, zöldborsóleves, káposztás tészta, máskor a szláv konyhára jellemző ételek, például borscs, mellé ludaskása és palacsinta a kínálat. A lelkész hangsúlyozza: mindig igyekeznek az ebédet kiegészíteni gyümölccsel vagy desszerttel. „A legfontosabb, hogy valaki törődik velük, hogy valakinek ők még számítanak. Nem túlzok: sokszor együtt sírunk az idős emberekkel, hol a nehézségeik miatt, hol az örömükben” – vallja meg a lelkész. Egy 91 éves bácsi nyugdíja még az előbb említett 25 ezer forintot sem éri el. „Könnyek között mondja, hogy nem is tudja, hogyan ossza be a pénzét, éhezik, nemhogy gyümölcs vagy hús nem kerül az asztalára, hanem sokszor egyetlen falat étel sem. Egy özvegy férfi ruháit is ki szoktuk mosni. Próbáljuk a környezetünkben a nehéz helyzetet elviselhetőbbé tenni” – teszi hozzá a lelkipásztor.

Ezt a széleskörű szolgálatot támogatja a pesthidegkúti gyülekezet nyolc hónapon keresztül, összesen mintegy 950 ezer forinttal. Koller Klára presbiter és diakónus beszámolt arról, hogy háromfős küldöttségük ellátogatott Kárpátaljára. „Igazi lelki hullámvasút volt számunkra. Nagy szegénységet, beteg embereket, nehéz körülményeket láttunk. Volt, akinek a családja elmenekült, másnak meghalt a gyereke, azért van egyedül. Ha a budai hétköznapokkal hasonlítom össze, sokkoló a különbség. Hajlamosak vagyunk mindenért panaszkodni, de semmi ez a mi hétköznapi nehézségeinkhez képest.” Azt is látták, hogy az ételre is nagy szüksége van a támogatottaknak, de a legfontosabb az, hogy van, aki beszélget, imádkozik, énekel velük, és a ház körüli teendőkben is segítenek nekik.

Barta Elemér lelkészt meglepte a pesthidegkúti gyülekezet felajánlása, de nagyon hálás volt, egy igés táblát is ajándékozott a gyülekezet küldöttségének, amely kifejezi mit éreznek: „A mostani időben a ti fölöslegetek pótolja azok hiányát, hogy máskor azok fölöslege is pótolja majd a ti hiányotokat, hogy így egyenlőség legyen.” (2 Kor. 8,14)

Egyetértenek, hogy az ilyen kezdeményezések a református egység leghétköznapibb, legmegfoghatóbb pillanatai. „A határokon átívelő egység igazi kifejeződése, amikor az ennyire kézzelfogható lesz” – mondja Koller Klára.

Soltvadkert, Dunapataj, Szigethalom és Beregújfalu: egyek tudunk lenni
Látva a Magyar Református Szeretetszolgálat (MRSZ) felhívását a kárpátaljai szeretetkonyhákról, a szigethalmi gyülekezet is a csatlakozásról döntött. Mivel az elmúlt években sok kárpátaljai református csatlakozott hozzájuk, így volt kitől tanácsot kérni, hogy melyik szeretetkonyhát támogassák – meséli Kappel Imre és menyasszonya, Bori Maja, akik az MRSZ Filemon Szolgálatának önkéntes koordinátorai a közösségükben. A felhívást követően havi 41 ezer forintos támogatásra kaptak ígéretet. Szigethalmon a legkisebb felajánlás havi ezer, a legnagyobb havi tízezer forintos vállalás. Az adakozók többsége idősebb, és „ismerve a nyugdíjak mértékét, feltételezem, hogy volt, akinek ehhez jobban be kellett osztania a pénzét” – mondja Bori Maja. Végül a beregújfalui szeretetkonyha támogatását vállalták fel. Egyhavi összeg a beregújfalui konyha költségeinek kétharmadát fedi le.

A konyha működését egy időre fel kellett függeszteni, amikor a korábbi források elapadtak, ezért volt igazán jó hír, hogy a szigethalmi gyülekezet vállalja a segítségnyújtást. Összesen már csaknem 250 ezer forint adományt adtak, ezzel fél évre biztosítva a konyha működését, a szeretetkonyhán ugyanis hetente egyszer, de akkor sokat főznek, összesen 25 emberre. Egy adag ételt 550 forintból hoznak ki – ezt már Halász-Balog Zita, a beregújfalui gyülekezet egyik lelkésze mondja. Az elmúlt hetekben volt paprikás krumpli, zöldségleves, itt is volt káposztás tészta, szerepelt a menüben rizs hússal, és itt is megtaláljuk a szláv konyhából ismert borscsot. A főzés egynapi plusz munkáját két hölgy – magyarországi szemmel nézve igazán jelképes fizetésért – végzi, ez náluk fontos bevétel a családi kasszában, egyikük például egyedüli családfenntartó. „Olyanokat választottunk, akiknek tudjuk, hogy ez segítség” – teszi hozzá a lelkész. Ez a szemlélet még az alapanyagok beszerzésénél is megmutatkozik, mert nem multinál vásárolják meg a főzéshez szükséges dolgokat, hanem a helyi magyar kisboltban, a vállalkozót támogatva ezzel. Ami kölcsönös, mert a bolt kedvezményes áron adja nekik a termékeket.

A lelkésznő azt mondja, „ez a szeretetkonyha megmozgatja a szíveket.
Jó megtapasztalni, amikor a református egységnek nemcsak az elméleti, hanem a gyakorlati erejét is érezhetjük. Érezzük, hogy mögöttünk áll a magyarországi nagy közösség, jó tudni, hogy nem egy leszakadt rész vagyunk, hanem hozzátartozunk az egészhez. A háború kezdete óta különösképp is érezzük, hogy a magyarországi reformátusok közössége mögöttünk áll. Tudjuk, hogy sokan imádkoznak is értünk. Nekünk ez sokkal többet jelent, mint bármi más. Sose felejtsük el, hogy el vagyunk ugyan szakítva, de lélekben, szívben és Krisztusban egyek tudunk lenni!”

A Magyar Református Szeretetszolgálaton keresztül további dunamelléki gyülekezetek csatlakoztak a szeretetkonyhák támogatásához: a Soltvadkerti Református Egyházközség 723 ezer forintot, a dunapataji gyülekezet pedig 75 ezer forintot adományozott.

Kiskunlacháza, Majosháza és a kárpátaljai sütöde: „Isten mindig gondoskodott rólunk”
„Még az orosz időkben vittem először adományt Kárpátaljára” – mondja Takaró András, kiskunlacházi lelkész, a Délpesti Református Egyházmegye esperese. Bevallja, hogy számára Kárpátalja szerelem: megszerette az ott élő embereket, helyeket, közösségeket. Az elmúlt harminc évben évente akár nyolcszor is vitt segítséget. Kritikus pont volt a két nagy tiszai árvíz. „Már az első nap hajnalán egy teherautót megraktunk a pékségek által felajánlott élelmiszerekkel, és elsők között értem oda Sárosorosziba.” A katasztrófa után gyerekeket hoztak Magyarországra nyaralni – sorolja emlékeit a lelkipásztor. „Van, amit sosem fogok elfelejteni: az árvíztől összedőlő vályogházakat, a homlokzatokon sorra kinnlevő magyar zászlókat, az emberek kedvességét, nyitottságát” – sorolja a lelkész.

A segítségnyújtás a részükről folyamatos, épp a napokban indítottak útjára két tonna lisztet a Kárpátaljai Református Egyházkerület Diakóniai Központjának, ahol saját sütödéje van az egyháznak. Rászorulóknak sütnek kenyeret, ezt támogatja a liszttel a kiskunlacházi gyülekezet, illetve ezúttal az adomány felét a majosházi önkormányzat küldte. Nagy Béla, a Diakóniai Központ vezetője, a Kárpátaljai Református Egyházkerület világi főjegyzője azt mondja, nemcsak a liszt nagy segítség a sütödének. A háború miatt a férfiak, a szakemberek is szinte eltűntek Kárpátaljáról. A kiskunlacházi gyülekezet egyik presbitere, Komáromi Károly a közelmúltban azzal segítette a sütödét, hogy egy társával szervizelték az eszközeiket. „Nehéz a helyzetünk, nem tudjuk, mit hoz a holnap, de én nem vagyok elcsüggedve, mert Isten mindig gondoskodott és hiszem, hogy ezután is gondoskodik rólunk. Mindig olyan embereket vezet elénk, akikkel tudunk az elesetteken, a szegényeken segíteni” – mondja a diakóniai központ vezetője.

Van-e még lisztünk?
A kiskunlacháziak segítségében különleges, hogy nem kampányszerű. Sokan segítettek az elmúlt évtizedekben a már említett árvizek, valamint a 2022-ben eszkalálódó orosz–ukrán háború miatt. „Takaró András időnként hív, és megkérdezi, van-e még lisztünk? Ha nincs, ígéri, hogy intézi és segít” – mondja Nagy Béla. Valahogy így történt most ennek a kétezer kiló lisztnek is az összegyűjtése, kijuttatása. A délpesti esperes azt mondja, ő is tapasztalja, hogy az ilyen nagy nekirugaszkodások után sokan „elfelejtik a nyomorúságot”, de szerinte mindez kevés lenne, ha nem lennének Kárpátalján olyan emberek, mint Nagy Béla. „Ő Istenünk különleges áldása, hiteles ember, aki egész életét, szolgálatát mások segítésére tette fel. Hálás vagyok, hogy ismerhetem. Mindig biztos lehetek benne, hogy amit neki átadok, az oda kerül, ahova szántuk, ahol a legjobb helyen lesz.”

A kiskunlacházi gyülekezetben a Kárpátalját segítő szolgálatot évtizedek óta támogatja a templomban kihelyezett diakóniai persely, amelybe egy év alatt általában félmillió és egymillió forint közötti összeget adományoznak a gyülekezet tagjai – és ezzel párhuzamosan nem csökkent a hagyományos perselybe helyezett adományok mértéke sem – mondja az esperes. A közösségben van egy szokás, amely természetes módon segít megélni a Kárpát-medence különböző részeiben élő magyar reformátusok összetartozását: az istentiszteletek végén mindig éneklik a Himnuszt vagy a Szózatot, és egy ideje a nagyobb ünnepeken a Székely Himnuszt vagy a kárpátaljai reformátusok Himnuszának tekinthető, Mindig velem, Uram... kezdetű 799. dicséretet. „Ennek egyszerűen az az üzenete, hogy bármi is történik, összetartozunk. Ez a szokás nem nemzeti gőg, vagy dac, hanem az összetartozás énekszóban elmondott imádságai” – mondja Takaró András.

Hegedűs Márk

Képek: a cikkben szereplő gyülekezetek; KRE Diakóniai Osztály