Vályi Nagy Ervin: Az egyház dialogikus lényege. Budapest, 2024, MRE Doktorok Kollégiuma

A Magyar Református Egyház Doktorok Kollégiuma kiadványait gazdagítva új sorozatot indított Protestáns Teológiai Tanulmányok címmel.
Ennek első száma a ma száz esztendeje született Vályi Nagy Ervin (1924–1993) 1965-ben a Bázeli Egyetem teológiai fakultásán megvédett, németül írt doktori értekezésének fordítását teszi közzé. A tudományos sorozatnak méltó indítása ezzel a kiadvánnyal nemcsak a méltatlanul háttérbe szorult/ szorított teológus születésének századik évfordulójáról emlékezik meg, hanem a teológia művelését gazdagító lelkipásztor egyik fő műve előtt is tiszteleg. A publikálás jelentősége tehát abban van, hogy a hatvan évvel ezelőtt készült dolgozat éppen magyar nyelvűsége okán továbbgondolásra, stílusosan kifejezve párbeszédre ösztönözheti a hazai protestáns teológiát ma is.

A disszertáció témája ekkléziológia, az egyház lényegi meghatározása a rendszeres teológia szempontjából. Vályi Nagy Ervin a nyugati egyháznak a hatvanas évektől kibontakozó és jónéhány évtizedig tartó, mozgalommá izmosodott felismeréséből, a dialógus szükségességéből indult ki. Abban az időben számtalan konferencia és könyv címében szerepelt: párbeszéd a különböző vallásokkal, párbeszéd a felekezetek között, párbeszéd a zsidó vallással, párbeszéd a marxizmussal és így tovább. Vályi Nagy Ervin érzékelte ennek a mindenáron párbeszédre törekvő divatnak a veszélyét is, ódzkodott a kora jelszavává degradált fogalom kiüresedésétől, ezért az egyházon belül kívánta a dialógus kellő alapját megtalálni. Elmélyülése közben pedig felfedezte, hogy maga az egyház – mint Krisztus teste a világban – lényegében dialógus.

Az egyház mint a Krisztus-test megnyilvánulása a világban csak a világ felé fordulva töltheti be küldetését és lehet méltó Urához, az egyház fejéhez. Az egyház ebből a szempontból esemény. Intézmény volta csak bürokratikusan és hivatalosan keretezheti működését. Az egyház eseményként azonban folyamatosan és minden ízében párbeszédet folytat küldetésének színterével, a világgal, amely számára nem ítélet tárgya, hanem feladat. A dialógusnak ilyen értelemben ökumenikus jellege van – olvassuk a disszertációban –, hiszen „az ökumenikus egyház elsősorban missziói egyház, egyház a világért, egyház, mely az egész emberiség minden kínját sajátjának tekinti.” Vályi Nagy Ervinnél ugyanis világon nem a jánosi corpusban kihangsúlyozott, elidegenedett és Istennel szemben álló kárhozatos társadalmi viszonyt kell érteni elsősorban, hanem a filozófusok és művészek által őszintén bemutatott törékeny, esendő és kiszolgáltatott, ugyanakkor megváltásra szoruló embert. Az egyház és a világ Krisztusban összetartozik, ezért van az, hogy „nem látjuk tisztán a tulajdonképpeni határt egyház és világ, keresztyének és nem keresztyének között.” Ez nem jelenti az egyház elvilágiasítását, sőt ellenkezőleg, éppen „a másik érdekében kell hűségesnek maradnunk önmagunkhoz.”

Miképpen jelenik meg az egyház alapeseménye, a dialógus? Az igehirdetésben – állítja Vályi Nagy Ervin. Ezzel meghökkent, amennyiben a vasárnapi prédikáció megszólító jellegére szűkítjük le ezt, de nem erről van szó. A monologosz, az evangélium hirdetésének egyirányúsága a Krisztus- és egyházeseményben dialogoszként tágul ki azzal, hogy válasz helyett Igét hirdet az egyház. Ez azt jelenti, hogy azt az embert kell megszólítania, akinek már nincsenek kérdései, mert az az ember a legkérdésesebb. Ez csak úgy lehetséges, ha lemondunk az idealizmusról és komolyan vesszük az ember végességét, „történeti létével elkerülhetetlenül adott hermeneutikai helyzetét”, konkrét biológiai, társadalmi és kulturális meghatározottságát. A szerző elgondolásában az igehirdetés magában foglalja „a másikat, a beszélgetőtársat mint kérdést.” Másként fogalmazva, a Krisztus-test odahajolása ez a nyomorult emberhez, s ebben a személyes kapcsolatban párbeszéddé nyílik az egyház oldaláról az ember nyomorúságának megértése, a világ oldaláról pedig az élő Igének megtapasztalása. Ilyen értelemben „nincs egyházi Én a világi Te nélkül, a »kint« lévők nélkül senki sincs »bent«. Bent csak a Kint lévőkért vagyunk” – hangsúlyozza a szerző.

Nagyon fontos összegző tétele a dolgozatnak az, hogy az egyház dialógusában az Úr önmagát teszi jelenvalóvá. Tehát nem a mi dolgunk hidat verni számára a múltból a jelenbe, az örökkévalóságból az időbe, mert az már a testet öltött Ige által megtörtént. Figyelmeztetésként is értelmezhetjük ezt a gondolatot a lelkészek általános prédikációs gyakorlatára célozva. A feladat alapvetően Krisztus és az ember alapos megismerése. Ugyanis a Szentlélek kettőjük dialógusában munkálkodik, ahol az ember és az evangélium megértése kölcsönösen feltételezik egymást.

Vályi Nagy Ervin disszertációja az egyház dialogikus lényegéről nem a végső szó a témában, sokkal inkább nagy reménységű kezdet.
Annál is inkább, mert nem egy kezdő doktorandusz értekezéséről van szó, érett férfiként, negyvenéves korában írta ezt a művét, valójában Heinrich Ott biztatására, telve a világ és a tapasztalati egyház osztotta sebekkel. Csak sajnálhatjuk, hogy nem a francia gondolkodók, Albert Camus, Jacques Ellul vagy professzora, Roger Mehl nyomdokain haladhatott tovább, s kerítette később bűvkörébe az újgenerációs német teológia, E. Käsemann, E. Schweizer és G. Ebeling munkássága. Azonban zsenialitását igazolja, hogy a disszertációban az utóbbiak idézettségétől élesen elválik sajátos, önálló gondolkodása. Ezért is merül fel a kérdés a mai olvasóban, hogy az egyház dialogikus lényegéből miért hagyta ki az imádságot – mint par excellence dialógust? Hiszen annak, akinek a mindennapi imádkozás lételeme volt, tudnia kellett, hogy a jó teológia is imádságban fogan, majd a Krisztus-test és a világ dialogikus kapcsolatában szökken szárba. Hiányérzetünk megvitatása persze majd a tudós olvasók feladata.

Mindenesetre disszertációjának témáján túl ma is érvényes, sőt egyre inkább kívánalom az az intellektuális tisztesség, patikamérlegre helyezett szóhasználat és fogalmi tisztaság, amelyet a teológia művelésében Vályi Nagy Ervin képviselt. Független volt a belterjes sablonoktól, ugyanakkor mint „magányos madár a háztetőn” kötelezte el magát az egyetemes egyházhoz. Miután a korabeli német teológiának a gondolkodása és megfogalmazása állt hozzá közelebb, ezért nem egyszerű feladatot jelentett a Kirche als Dialog fordítójának, Balog Margitnak, hogy Vályi Nagy Ervin igényes fogalmi németségét a magyar cselekvő és képi gondolkodás nyelvére érthető s élvezhető módon átültesse.

Békési Sándor