Húsz éve élek távol a szülőhazámtól, de vannak dolgok, amelyekkel újra és újra azonosulok: egy-egy régi képpel, érzéssel, ami megsemmisíti a majdnem negyed évszázadot, amely az idegenben eltöltött életemet jelenti. Ez nem kimondottan dejavu-szerű jelenség, inkább új találkozás azzal az összefogó erővel, amelyet nevezhetünk isteni szeretetnek is. Ilyenkor mindig úgy érzem, mintha csak tegnap léptem volna először az új világ földjére, pedig sok minden változott a világban azóta és én magam is sok mindenben változtam. Római katolikus családból származó, de reformátusnak átkeresztelkedett emberként a kapcsolatom nem változott a katolikus egyházzal, de tiszteletem és hitbaráti szeretetem növekedett katolikus testvéreink iránt.

Emlékeimben frissen él az a kép, amikor 1991 augusztusában megérkeztem Amerikába. Forrónak mondaható nyári nap volt és órákat akartam eltölteni a nagynéném hűs vízű medencéjében.
Ott találkoztam először a szürke ábrázatú, komor tekintetű, szigort parancsoló szentnek a szobrával, aki a kert egyik fenyőfájának törzsénél tanyázott. Lehet, hogy még ott van most is, igaz, a ház a kerttel és a fenyővel együtt gazdát cserélt már.
Ott volt tizenöt éve, amikor még én vágtam a rokonok kertjében a füvet.
De ott volt tíz éve is, amikor az úszómedence belső falát cserélték és még egy évvel ezelőtt is összekulcsolt kezekkel bámult némán, amikor a nagynéném utolsó hálaadási vacsorájára összegyűlt a család. Majd egy hónappal később is, a temtetés után. A fagyban ugyanúgy tekintett vissza rám, mint azon a forró agusztusi estén, amikor megérkeztem Amerikába, igaz, ezúttal meleg és baráti szeretet mutatkozott fakó arcán, ahogy magányt kerestem a kertben  a gyász legfájóbb óráiban.

A New Brunswicki Teológia professzorának, Timothy Muldernek a kurzusán ez a névtelen szent újra felbukkant lelki szemeim előtt, amikor szentekről tartott előadását hallgattam. Kihangsúlyozta, hogy  protestánsoknak sem árt szentekről beszélni, szenteket tisztelni, hiszen ők is emberek voltak, gondokkal, problémákkal, akikre ilyen vagy olyan cselekedeteik alapján példaképként tekintettek az emberek és beszéltek róluk. Az pedig, hogy beszéltek róluk, lényeges szempont volt, hiszen nem volt televízió, nem volt internet, nem volt újságárus, akitől beszerezhető lett volna egy  példamutató embert bemutató magazin.

Azt a feladatot adta a professzor a hallgatóknak, hogy mutassanak be olyan személyt, aki nagy mértékben befolyásolta a hitüket Istenben, Isten megismerésében, akinek jósága, önfeláldozó magaviselete szilárdan áll  életükben előttük, hogy szolgálni tudjanak példásan a gyülekezetekben. A Szentírás a professzor szerint az emberekről is szól, az Istent követők életéről és ezért, mikor olvassuk, a mi életünk is részévé lesz a Bibliának.
A mi szentjeinket Mulder szerint fontos, hogy mi válasszuk meg, ne egy intézmény. Az irántuk való tisztelet és példaérték formálódjon meg szívünkben, hogy a kapcsolatunk személyes értékű legyen elsősorban, és később annak a kapcsolatnak a megérett formája váljék közösségformálóvá.

Devecseri Tamás
Gyöngyösön születtem, lázadó fiatal voltam - még egy évet az egri gyermekvárosban is lehúztam. Persze én ezt a kommunizmus számlájára írom.
Budapesten érettségiztem, a kõbányai László Gimnáziumban.
19 éve élek Ameríkában. A Middlesex County College-ban szereztem az Associate in Liberal Arts/English diplomámat elsõként New Jerseyben, majd a Rutgers Egyetemen diplomát szereztem politológia szakon 2007-ben.
Már a kilencvenes években végeztem kurzusokat a New Brunswick Teológián, de az elmúlt pár évben tudatosult bennem, hogy el kell végeznem a Master of Divinity programot.
Jelenleg a New Brunswicki Magyar Református Egyház gondnoka vagyok, és helyettesítõ lelkész is egyben a környék egyházainál.
Másfél évig munkatársa is voltam az egyik amerikai-magyar újságnak és jelenleg a Rutgers Egyetem magyar nyelvű rádió adásának az egyik szerkesztõje és műsorvezetõje is vagyok.