Nem egyszerű bejutni úgy a börtönbe, hogy az ember szabadon távozhasson is a látogatás után. Végül Pál Tamás nyomában elindulunk, a pécsi Baranya Vármegyei Büntetés-végrehajtási Intézet labirintusnak tűnő folyosóin. Pár méterenként ajtóba botlunk, ami csak kártyával nyílik, és automatikusan záródik utánunk. Amikor egy elágazáshoz érünk, a lelkipásztor az egyik ajtóra mutat: „Ez itt a körlet, de mi most inkább kerülünk egyet” – mondja cinkos mosollyal. Rövid idegenvezetést tart ebben a furcsa, más világban. Sétánk közben egyetlen ajtó van, ami kissé lassabban csukódik mögöttünk. Egyből kéri is Pál Tamás, hogy húzzuk be magunk mögött. Végül megérkezünk az imateremhez, amely előtt sorban állva várják a rabok, hogy bemehessenek, egy őr felügyeletével. Udvariasan köszöntjük egymást, majd megtöltik a kis helyiséget a filmklubos istentiszteleti alkalomra. A lelkipásztor láthatóan otthonosan mozog a közegben, szeretettel fordul a fogvatartottak felé. Imával kezdődik az alkalom, majd röviden felvezeti a történetet, amelyet a végén közösen megbeszélnek. Amikor kezdődik a film, az őrrel magukra hagyjuk a rabokat, elindulunk Pál Tamás irodája felé. Ahogy kilépünk az imateremből, felvetődik bennem egy kérdés: mindig van őr az alkalmakon? A lelkipásztor teljes természetességgel válaszol: Főleg a nagyobb istentiszteleteken vannak őrök, amelyeken harminc-negyven fogvatartott is részt vesz. Tovább haladva a börtön labirintusos folyosóin megint előtör belőlem az emberi kíváncsiság: érezte már veszélyben magát? – kérdezem.„Igen, fordult már elő, amikor egy nagyon labilis, kiszámíthatatlan fogvatartottat lelkigondoztam” – mondja őszintén.

„Őrállóvá tettelek”
Amikor az irodájában helyet foglalunk, és beszélgetni kezdünk a lelkészi pályájáról, kiderül: a lelkipásztornak huszonkét éves koráig nem volt az élete része a hit. Fogtechnikusnak tanult, a képzés miatt járt fel Budapestre. Az egyik ilyen alkalommal egy aluljáróban megkérdezte tőle egy férfi, hogy mit hisz Istenről. „Akkor gondolkodtam el rajta, hogy igazából nem sokat.” Majd karácsonykor egy belső sugallatra lemásolta unokahúga magnókazettáját, amelyen keresztyén ifjúsági énekek voltak. „Amikor hallgattam az Ott, a Via Dolorosán-t, gyakorlatilag összeomlottam, hogy tényleg van Isten, én pedig bűnös vagyok. Akkor indult el egy folyamat bennem.” Ezután kezdett gyülekezetbe járni Bonyhádon, ahol később konfirmált is. „Rendszeresen látogattam az alkalmakat, de először nem sokat jelentett az Ige. Felvettem az igehirdetéseket, és amikor később meghallgattam, egyből ütött. Amikor már Lélek volt bennem, az Ige is szólt hozzám.” Egy bibliaórán szólította meg az az Ige is, ami ma a lelkészi alapigéje: „Emberfia! Téged ilyen őrállóvá tettelek Izráel házában. Ha igét hallasz tőlem, figyelmeztesd őket az én nevemben!” (Ezékiel próféta könyve 33. fejezet, 7. vers)

Fiatal felnőtt korában azonban Pál Tamás még fogtechnikusként dolgozott Pécsen. Több apró jelet kapott, ami a lelkészi pálya felé terelgette. „Az egyik napi Igében olvastam, hogy változások lesznek az életemben. Nem sokkal ezután az ifivel szolgáltunk az egyik gyülekezetben, ahol én imádkoztam. Ekkor mondta a lelkipásztorom, hogy lelkésznek kellene mennem.” Munka közben igehirdetéseket hallgatott – ekkor kapta a másik jelet. Az egyik alkalommal, amikor a műhelyben dolgozott, nagy vihar támadt. „Épp Cseri Kálmánt hallgattam, a tékozló fiú történetét. Közben odakint hatalmas villámok, szakadt az eső, és akkor talált szíven a kegyelem: Jézus értem halt meg. Akkor nyílt meg számomra az Ige, akkor vált a Szentírás nem csak egy könyvvé, hanem Isten szavává.” Végül a vállalkozást felszámolta, és jelentkezett a teológiára Budapestre, ahol nemcsak diplomát szerzett, hanem feleséget is kapott az Úrtól. „Márti egy sorral előttem ült. Először nem volt érdeklődés, de utána lett” – meséli mosolyogva Pál Tamás.

A teológia évei után a fiatal lelkész házaspár Kajdacson szolgált először, majd Aggteleken, végül visszajöttek Baranyába: Csányoszrón választották meg lelkésznek Pál Tamást, ahol hittant is oktatott a helyi iskolában. Órán vette észre, hogy az egyik – amúgy mosolygós és életvidám – tanítványával gond van. Amikor érdeklődött, mi a baj, kiderült: édesapja hazajött a börtönből, ami feszültségeket okozott a családban. „Akkor gondolkodtam el, hogyan lehetne segíteni rajtuk. Innen jött az ötlet: ha foglalkoznánk a börtönből hazatérőkkel, könnyebben menne a visszailleszkedés a családba.” 2015-ben kezdte el a börtönlelkészi szolgálatot, amit ma már teljes állásban végez.

Hit mint kapaszkodó
Amikor arról kérdezem, a gyülekezeti munkához hasonlóan mennyire beszélhetünk közösségépítésről ebben a szolgálatban, azt mondja, bizonyos szinten megjelenik ez is. „Az utóbbi időben indítottuk el a filmklubbal összekötött istentiszteleti alkalmakat. A történetek gyakran a legkeményebbeket is meghatják. A filmek láttán sokszor megnyílnak, nagyon személyes dolgokat megosztva magukról. Ez lelkileg összeköti őket. De mivel ez a börtön bizonyos értelemben átjáró ház, a hangsúly az egyéni lelkigondozáson van.” A pécsi börtönben ugyanis elsősorban az előzetes letartóztatásukat töltő rabokat helyezik el, akik az ítélethozatal után másik intézetbe kerülnek. Az úgynevezett „dolgozók” töltik itt a büntetésük teljes idejét. Ők azok, akik valamilyen munkát végeznek az adott börtönben: van köztük szakács, szerelő és asztalos is.

Amikor a lelkészt arról kérdezem, hogyan kezd hozzá egy-egy rabbal a lelkigondozáshoz, azt mondja: „Nem mindig ugyanonnan indulunk. Van, aki komoly bibliaolvasó, vele jól lehet haladni az Igével, de van, akivel ott kell kezdeni, hogy ki Isten, mire való a Biblia.” Mindig ad olvasnivalót a raboknak, amivel haladnak, és a következő alkalmon megbeszélik azt. „Komoly lelki válságokkal találkozik itt az ember. Hullámzás is tapasztalható, attól függően, hogy mondjuk a család meddig tart ki, vagy mi lesz a fogvatartott gyermekeivel. Ezekre a lelki hullámvölgyekre igyekszem vigaszt nyújtani.” A rabok gyakran kérik, hogy jöhessenek hozzá beszélgetni. Felmerül bennem a kérdés: milyen missziós célt fogalmazhat meg a lelkipásztor egy börtönben? „Igyekszem ráébreszteni őket a közösség erejére. Jó, hogy mi rendszeresen beszélünk, de csatlakozniuk kell a közösséghez, mert egyedül könnyű elbukni. Volt olyan zárka, ahol rendszeresen imaközösséget tartottak.” Nehéz klasszikus lelkészi feladatokról beszélni a börtönben. A beszélgetésekkel itt inkább irányítani lehet, némelyeknél elültetni a magot, és kevesen vannak, akiknél megadatik a hit elmélyítése. Ritka a nagy megtérés a börtönben. Persze arra is van példa, hogy huszonöt év fogság után egy volt rab missziós céllal járja a börtönöket és bizonyságot tesz. „Mindent meg lehet fordítani, és Isten segít, ha hallgatunk rá. Ennek a rutinját próbáljuk kialakítani: váljon szokássá, hogy a fogvatartott reggel Igével kezdi a napot, este azzal fejezi be, imádkozik, bekapcsolódik a foglalkozásokba és az istentiszteletekbe.”

Minden évben szerveznek országos fogvatartotti imanapot, ahova a lelkipásztor elviszi azokat a rabokat, akiket elengednek. „Ez mindig nagy élmény, mert ott közösen élik meg a hitüket és tesznek bizonyságot. Ezen kívül országos bibliaismereti versenyt is szerveznek minden évben, amire szintén lelkesen jelentkeznek a fogvatartottak. Nehéz tesztet kell kitölteni a Szentírás adott könyveiből. Erre komolyan készülnek, és nagyon jó eredményt szoktak elérni.”

Mesél egy történetet is a hit megtartó erejéről. „Volt egy rab, aki nagyon kemény váddal, családon belüli molesztálással került be. Felmentették végül, de nagyon sok mindene ráment. Már előtte is volt kötődése a református egyházhoz, és ahogy végigkísértem a szenvedését, láttam, hogy ember tudott maradni. Amennyire tudom, azóta is jár gyülekezetbe.”

Lelkészi identitás a rácsok mögött
„Itt bent egy kicsit csodabogár a lelkész. A szentatyámtól kezdve a padréig minden voltam már” – mondja nevetve. Komolyra fordítva a szót, azt mondja, alapvetően tisztelik és elfogadják idebent. A szolgálat nem csak a fogvatartottakra érvényes, az állomány tagjaival is foglalkozik. „Ahol éppen dolga van az adott munkatársnak, ott beszélgetünk. Előfordult már, hogy leültünk egy irodában egy villámimádságra. Nehéz ez a munka. Nyomasztó a környezet, nagy a felelősség, szükség van rá, hogy erről beszélni lehessen.”Amikor arról kérdezem, ő kihez fordul, hogy letegye terheit, a válasz egyértelmű: a feleségéhez. „Sokat szoktunk beszélgetni, szükségünk is van rá mindkettőnknek. Gyakran imádkozunk együtt, Isten elé téve azokat a dolgokat, amelyek épp nehézséget jelentenek. Amikor az egyikünk mélyponton van, a másik fel tudja emelni onnan. Fontos az egymás lelki támogatása.”

Ember tervez
A börtönből „szabadulva” a Pécsi Tudományegyetem Janus Pannonius Klinikai Tömbje felé indulunk, ahol Pál Tamásné Márti kórházlelkész vár. Az intézmény meghitt, csendes kápolnájában ülünk le beszélgetni. Először arról kérdezem, hogyan lett kórházlelkész. „Amikor a teológiára jártam, volt egy csoporttársam, aki már akkor azt mondta, hogy kórházlelkész szeretne lenni. Én meg mondtam: na, az biztos nem leszek, az nem az én műfajom. Gyülekezeti lelkésznek készültem.” Amikor férjével az egyházmegyébe kerültek, a megüresedett kórházlelkészi állást ajánlotta az akkori esperes a lelkésznőnek. „Fenntartással, de végül elfogadtam. Visszanézve vettem észre az életemben azokat az isteni tetteket, amelyekből láttam, hogy ő már kisgyermekkoromtól kezdve készített erre a szolgálatra.” Azt meséli, kisgyermekként gyakran kint ült nagymamájával és a szomszéd nénikkel a padon a kapuban, és figyelte, ahogy beszélgettek. „Tanultam meghallgatni az embereket. A teológián egy idősotthonba jártam lelkigondozni és istentiszteletet tartani. Ez ugyan nem kórház volt, de van némi átfedés. Segédlelkészként pedig a szolnoki MÁV Kórházban is szolgáltam: istentiszteletet tartottam és beszélgettem a betegekkel. Az életemnek vissza-visszatérő eleme, hogy beszélgessek az elesettekkel.”



A börtön után a kórházban is felmerül a kérdés: van-e missziós cél? A válasz azonban nem olyan egyszerű. „Egyszerre van és nincs. A kórházi lelkigondozás célja nem lehet a gyülekezetekbe való bevonzás. Ugyanakkor semmilyen lelkészi szolgálatot nem lehet anélkül végezni, hogy Krisztusról bizonyságot ne tegyünk. Ha mással nem, a jelenlétünkkel, és azzal a krisztusi szeretettel, amellyel leülünk a betegágy mellé. Mindig maga a lelkigondozott – legyen szó betegről, kórházi dolgozóról vagy hozzátartozóról – diktálja az ütemet, hogy meddig tudunk elmenni, és hogyan tudjuk őt tovább segíteni ezen az úton.”

A kórházban van egy kialakított, rugalmas rendszer, amely abban segíti a lelkipásztort, hogy eljusson azokhoz, akikhez szükséges. A lelkésznő a hét minden napján különböző osztályokon szolgál. Rendszeresen tart istentiszteletet a kardiológiai és rehabilitációs osztályon. A betegek mellett a hozzátartozókkal és a kórházban dolgozókkal is foglalkozik. „Személyesen is sokat beszélgetünk, de a koronavírus-járvány óta leginkább messengeren keresnek meg. A leterheltségük miatt amúgy sincs sok lehetőség munkaidőben a beszélgetésre.” Gyászcsoport vezetésében és hivatásgondozói beszélgetés-sorozat indításában is gondolkodik. Az intézmény egyelőre óvatosan kezeli a gyülekezést, ezért ezek még tervek. „Kezdeményeztünk már egy dolgozói csendesnapot a Balatonnál. Egyelőre még nem tudtuk megszervezni, de nem adjuk fel.”



A Lélek érintése a betegágyon
Beszélgetés közben szóba kerül, milyen fontos a kórházi szolgálatban a rugalmasság, az emberismeret, a nyitottság. „Már az első reakciókból látszik, ki hogyan álla beszélgetéshez, merre lehet továbblépni. Van, hogy húsz percig nem nyit valaki, és amikor elköszönnék tőle, akkor nyílik meg, addigra alakul ki a bizalom. Olyan is van, hogy egy beteg rövidre zár, de nyit a szomszédja. Hosszan beszélgetünk, látja a hozzáállást, és előbb–utóbb átveszi a szót a szomszédjától, mert nála is jelentkezik a vágy a beszélgetésre. Vannak olyan betegek is, akiknek fontos, hogy hitvitázzanak és győzzem meg őket, vagy mutassak választ az ő hitbeli kérdéseikre. Ez is feladat, hogy utat mutassunk ebben, ha a beteg igényli.”

Pálné Márti folyamatosan képzi magát, hogy minél hatékonyabban tudjon segíteni. Legnagyobb támasza azonban az ima. „Mindig fohásszal megyek be a kórtermekbe, kérem az Isten Szentlelkét, mutassa, hogyan tudok segíteni, és kérem, hogy Ő legyen az, aki rajtam keresztül dolgozik.” Amikor arról kérdezem, miért ad leginkább hálát a szolgálatában, szinte felragyog a lelkésznő arca. „Nagyon hálás vagyok azért, hogy azonnal kapok visszajelzést. Hálás dolog a szolgálatban, hogy rögtön látom: dolgozott az Isten.” A sok emlékezetes történet közül meg is oszt néhányat. Még a kórházi szolgálata kezdetén többször látogatott egy idős hölgyet a tüdőgyógyászati osztályon. „A végén mondta, hogy teljesen megváltozott a szemlélete, másképp áll az élethez, amiért nagyon hálás.” De volt hosszú lelkigondozói kísérés is, ami nehezen indult. „Az egyik betegem három alkalommal csak egy kézjelzéssel mutatta, hogy őt hagyjam ki és menjek a következő ágyhoz. A negyedik alkalommal egy ujjmozdulattal hívott oda magához. Ezután hosszan, gyakorlatilag a sírig kísértem. Itt is munkálkodott az Isten. Érződött ez abban, ahogyan előkészítette, és az egyre jobban elmélyülő beszélgetésekben.”



Sokszínű szolgálat
A lelkésznő igyekszik gyülekezeteket is bevonni a kórházi szolgálatba. „Több lehetőség is megnyílt előttünk az elmúlt évben a Pécs-Kelet-Mecseki Református Missziói Egyházközséggel, aminek most én is tagja vagyok. Adventben gyönyörű kántálásunk volt. Több gyülekezetitag hegedűvel, gitárral, énekkel szolgált. Ott volt a derű és a meghatottság az arcokon – nagy szeretettel fogadták a szolgálatunkat. Előtte, húsvétkor a gyülekezet gyermekei több mint hatvan rajzot készítettek. Kifejezetten azért, hogy behozzam a betegeknek és ezzel szeretgessem meg őket itt a kórházban. Nagyon örültek a betegek, akkor is sok esetben láttam a meghatottság könnyeit az arcokon.” A Pécs-Belvárosi Református Egyházközségtagjai is szolgáltak már a kórházban kántálással, egy önkéntes pedig többször segítette azzal a lelkésznő munkáját, hogy a kórházi istentiszteletre hívogatta a betegeket a kardiológiai rehabilitációs osztályon.

A kis kápolnában ülve szóba kerül, mennyire más egy ilyen szolgálat, mint a gyülekezeti munka, és ez hogyan hat a lelkész identitására. „A lelkészi identitásom Istentől ered. Ez egy belső elhívás. Az intézményi, azon belül pedig a kórházlelkészi szolgálat nagyon más, mint a gyülekezeti. Sokkal inkább dominál benne a lelkigondozás, mint bármely más területen. Talán a börtönlelkészség hasonlít hozzá a legjobban.” Arról is beszélgetünk, mennyire fontos megtartani az egyensúlyt a kellő empátia és a túlzott bevonódás között. „Ami leginkább segít, az ima. Amikor egy-egy napot zárok a kórházban, akkor imádságban végiggondolom azokat a betegeket, akikkel foglalkoztam, és egy fohászban mindenkit leteszek Isten elé és próbálom otthagyni. Van, amikor továbbviszem, olyankor fordulok segítségért a saját lelkigondozó társamhoz. Ha nagyon nehéz az eset, szupervíziói lehetőség is van, ahol segítséget kérhetek a feldolgozásban. De leginkább az ima, ami segít, hogy ne rekedjek meg egy betegnél. Valamennyire be kell vonódni, mert empátia nélkül nem megy, de ha már nagyon bevonódok, akkor nem tudok segíteni.”



Társ a szolgálatban is
A beszélgetés végén a férjéről, a köztük lévő lelki kapocsról kérdezem. „Nekem sokat jelent, hogy tudom: ő megérti, és átérzi, amiben én vagyok, amikor a szolgálat terheit hordozom, vagy épp az örömeit élem meg. Ő is intézményben dolgozik, sokat lelkigondoz.” Mindketten gyakran járnak képzésekre is. Amikor az egyikük távol van, a másik jelenti a biztos hátteret otthon három gyermeküknek. „Ahogy nőnek a gyermekeink, úgy érzem, ők is egyre jobban bevonódnak ebbe a szolgálatba, újra és újra megéljük, hogy én és az én házam népe az Urat szolgáljuk. (Józsué könyve 24. fejezet, 15. vers) Hiszem, hogy Isten rendelte számomra a férjemet, Ő adta benne a legjobbat nekem, és a szolgálati segítségben is a legjobbat kaptam vele. Annak idején, amikor nyitott szemmel jártam, hogy ad-e az Isten társat, nem így képzeltem el. Mögöttem ült az egyetemen, de egy évig rá sem néztem. Aztán az Úr odarendelt mellé, sokat beszélgettünk és felfigyeltem rá. Az Isten megmutatta, hogy az a társ, akiről én álmodtam, nem lett volna jó nekem. Jobb terve volt. Egy arany embert adott mellém, aki társ tud lenni a szolgálatban is.”

Képek: Ruprech Judit