Csak törtessen az a gyerek, különben nem viszi semmire! A minap hallottam ezt a mondatot, amikor két anyuka beszélgetett egymással a gyereknevelésről. Az individuum korában vajon mennyire lehet népszerűsíteni egy önkéntességre hívogató programot, vagyis a Szeretethidat, amit idén május 20-án és 21-én rendeznek meg?

Kell hozzá erő és energia, nem is kevés, de ha valamilyen jó ügyért szállunk harcba, akkor sokan mellénk állnak. Ez mindenre igaz. A tavalyi katasztrófahelyzetekben Magyarországon és külföldön is, rengeteg támogató és segítő kéz volt. Az önkéntes munkát tanulnunk kell, és mindannyiunk feladata, hogy szorgalmazzunk. Sokan, amíg nem próbálják, nem tudják milyen, de ha már egyszer valamilyen nagyobb közösségben végeztek önkéntes munkát, vagy valami olyan szolgálatot, amivel tényleg segítették a másikat, a rászorulókat, akkor ebből szép lassan kialakul a kötelességtudat, olyan életforma, amire annak is szüksége van, aki kapja és annak is, aki adja. Tavaly több mint nyolcezer embert mozgattunk meg a Szeretethídon.

2009-től rendezik meg a Szeretethidat. Milyen a fogadtatása? Néha a civil társadalom részéről mintha lekicsinylést éreznék, mikor a keresztyének jótékonykodnak.

Én nem nagyon látom ezt, persze vannak szélsőségek, de azt gondolom, hogy mindenki, aki belenéz a gazdasági és egyéb válságokkal sújtott környezetébe, látja, hogy rengeteg magába forduló ember és segítségre szoruló közösség van. Visszavont beruházások, kevesebb munkahely, zárkózott emberek, ezek mind arra ösztökélnek, hogy tennünk kell. Néha lehet hallani, hogy elcsépelt a szeretet szó, de ahol megérzik azt, hogy tartalma, lényege és küldetése van, ott  – nemcsak a vallásosak – érzik, hogy segíteniük kell. Senki nem tudja, hogy mikor kerül ő is hasonló körülmények közé. A nem keresztyénekkel azért mégis valamivel nehezebb a dolgunk, mert nem értik, hogy mit akarunk. Nem is olyan régen már harmadszor mondtam el az egyik önkormányzatnál, hogy mi a Szeretethíd, megkérdezte a polgármester, hogy nekik ezért mit kellene cserébe adni. Mondtam, hogy csak egy területet, ahol tudunk dolgozni. Jó, jó, de mit kellene adni, kérdezgette és nem tudtam megértetni, mi szeretnénk szolgálatot végezni. Ugyanígy ültünk a kertben, mint ahogy most Önnel beszélgetünk. Kis sárga virágok nyíltak a parkban, és odajött egy hároméves kisgyerek, aki virágot szedett, majd odahozta nekünk, és rámosolygott. Így magyarázta meg az Úristen, hogy mi az önkéntesség, mi a szeretet, és mondtam a polgármesternek, hogy ez. Ennyit kell viszonozni, mert mosolygott, és jó érzetet keltett benne és bennem is. Önzetlenül szedett pár szál virágot, és odaadta a másiknak. Pont ezt szeretnénk mutatni kifelé, hogy nem zárkózunk be, megpróbálunk nyitni, segíteni, egy kis jókedvet varázsolni, vagy valamilyen fizikai munkával, egy tál süteménnyel vagy egy olyan szolgálattal, ami mondjuk egy barátkozással, énekléssel, közösségszolgálattal jár egy-egy gyülekezetben, intézményben. Ebben az évben a debreceni gyülekezet kitalálta azt, hogy süteményeket sütnek, és református süteményekkel ajándékozzák meg az utcán élőket.

Milyen az a református süti?

Református sütemény az, amiben rengeteg szeretet van. Nagyon finom, finomabb, mint bármi más, mert meg van tűzdelve különleges szeretettel. Rengetegen fognak ilyet sütni, és osztogatni Debrecenben a főtéren, ahol külön ünnepségsorozat lesz, hiszen ott volt az alkotmányozó zsinat 2009-ben. És ott az Immánuel Otthonnak a 20. évfordulóját is ünneplik, tehát ezzel fűszerezve rendezik a Szeretethíd programjait.

Mit gondol, ma, 2011-ben milyen üzenetet közvetít a társadalom számára, hogy több ezer, többségében fiatal összefog, és arra áldozza a hétvégéjét, hogy másoknak segítsen?

Nemcsak fiatalok, hanem idősek is összefognak majd. Még valamikor az elején úgy alakult, hogy ez a fiatalok önkéntes programja, de aztán rájöttünk, hogy ez úgy jó, ha kézen fogjuk a gyermekeket, az unokákat és a nagypapákat, és közösen próbálunk cselekedni. Ennek óriási ereje van, nem hiába az a neve, hogy Szeretethíd, mert tényleg kapcsolatokat teremt fiatalok és idősek között, egyház és világiak között, és lehetne sorolni. Ugyanúgy, ahogy a híd összeköt, barátságot és szeretetet is. Talán megtanuljuk, hogy ne csak május 21-e legyen egy önkéntes nap, hanem legyen egy hosszú távú, minden napra beidegződött, szinte életformává váló segítőkészség, ami kitölti szinte a mindennapjainkat. Akkor érvényesülhet az a gondolat, hogy minél többet tudunk adni, annál több árad ránk is azokból a jókból, amit mi is úgy kaptunk az Úristentől.

Ismer valakit aki – mint Fazekas László felvidéki püspök, az esemény fővédnöke fogalmazott – kilépett az „elméleti keresztyénségből”, akinek valóban beépült a mindennapjaiba a Szeretethíd hatására az önkéntesség?

Talán az elmúlt két évben résztvevők közül tényleg sokan vannak, hiszen ha visszagondolok, akkor most is rengetegen kerestek meg olyanok, akik az elmúlt években részt vettek, és most is jönnek. Figyelik a különféle adományosztásokat, segítségeket, és próbálnak ebben is tevékenykedni. A családom hasonlóképpen van. Tavaly több mint százan jöttünk össze a családból és a barátok közül is. A kislányom, aki huszonhárom évi házasság után született, és a jó Isten ajándékaként kezeljük, ő is alig várja, hogy május20-án és 21-én valami jót csináljunk. 

Fekete Zsuzsa