A most 79 éves Ritoók Zsigmond az Eötvös Loránd Tudományegyetem nyugalmazott tanszékvezetője, professor emeritus, akadémikus. 1929-ben született Budapesten, latin-görög szakos tanári oklevelet szerzett az ELTE-n, majd 1952 és 1958 között tanársegédként dolgozott az egyetemen. 1958-tól 12 éven át tanított a budapesti Martos Flóra Gimnáziumban, majd 1970-től az MTA Ókortudományi Tanszéki Kutatócsoportjában dolgozott főmunkatársként. 1986-ban kezdett tanítani az ELTE-n, 1987 és 1993 között vezette a Latin Nyelvi és Irodalmi Tanszéket. Vendégtanár is volt a grazi és a heidelbergi egyetemen. 1999-ben vonult vissza a katedráról, de a tudományos életben továbbra is aktív maradt, rendszeresen publikált új kutatási eredményeket.

Kutatási területe a korai görög epika és dráma, az antik esztétikai gondolkodás, az antikvitás továbbélése. 1985 óta az irodalomtudomány doktora, 1993 óta az MTA rendes tagja. Munkáját a Bolyai-díj előtt 1992-ben a Szent-Györgyi Albert-díjjal jutalmazták, 1995-ben a köztársasági elnök a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét adományozta neki, 2008-ban megkapta ugyanennek az elismerésnek a csillaggal ellátott fokozatát. 2001-ben Széchenyi-díjat kapott.

A kétévente átadott Bolyai János Alkotói Díj az első jelentős magánkezdeményezésű tudományos elismerés Magyarországon 1945 óta, az ehhez kapcsolódó alapítványt 1998 májusában magánvagyonukból hozták létre magyar üzletemberek, Karsai Béla, Lantos Csaba, Somody Imre és Várkonyi Attila. A kezdeményezéshez idén védnökként csatlakozott két magyar származású tudós, Oláh György Nobel-díjas kémikus és John Lukacs történész. A díjról döntő bizottságot a köztársasági elnök vezeti, a tagok közül hetet az MTA elnöke jelöl, további hetet pedig a Bolyai-díj alapítói delegálnak. Az elismeréssel korábban 50 ezer euró járt, de Ritoók már 100 ezer eurót kap a díjjal.

A Bolyai-díjat első alkalommal Freund Tamás agykutató kapta 2000-ben. 2002-ben Roska Tamás elektronikai mérnök-kutatót díjazták, két évvel később pedig Bor Zsolt lézerfizikust. Legutóbb tavalyelőtt osztottak Bolyai-díjat, akkor Lovász László matematikus kapta az elismerést.

Forrás: index

Idézzünk fel egy korábbi beszélgetést a díjazottal:

 „Szép örökség jutott nékem" (Zsolt 16,6)
- Beszélgetés Ritoók Zsigmond akadémikussal 

Ritoók Zsigmond akadémikus, nyugalmazott egyetemi tanár az ókortudomány területén elért eredményeiért augusztus 20-án a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje a Csillaggal kitüntetést vette át a köztársasági elnöktől. A budapesti Kálvin téri gyülekezet tiszteletbeli főgondnokával a kitüntetés átadása után beszélgettünk.

- Ez a kitüntetés is bizonyos elismerése annak a munkának, amit az ókortudomány egyes területein végeztem. Azonban bármennyire is hálás vagyok ezért a kitüntetésért, egy tanárnak az igazi elismerés - amelyben hála Istennek volt részem - a tanítványai részéről jövő köszönet. Ez azonban nem csökkenti a most kapott kitüntetés jelentőségét.

- Bár állami kitüntetést kapott az ókortudományban elért eredményeiért, az érdemei felsorolásából azonban számomra mégis hiányzik valami: több mint öt évtizede presbiter a Kálvin téren.

- Ezt állami részről talán a „vallás magánügy"-elvből kiindulva nem tartják szükségesnek, hogy elismerjék. Az azonban igaz, hogy ha a tanári és tudósi munkámat elfogadhatóan végeztem, az nem válik el az egyháztagságomtól. Mindenki munkája mögött valamilyen emberi magatartás áll. Van, akinél az, hogy minél többet keressen. Azt hiszem, keresztyén ember esetében ez a tényező végső soron az, hogy Isten ránk bízott valamilyen feladatot, melyet nekünk, mint sáfároknak, hűségesen kell elvégeznünk. Ennyiben az én egyháztagságom és a tanári hivatásom az erkölcsi kötelezettség szempontjából nem választható el egymástól. Ahogyan én megpróbálom az egyházban is végezni a munkámat, ugyanúgy szükségesnek tartom teljesíteni a tanári hivatásomat.

- Még ma is tanít?

- A doktori iskolában. 1999 óta nyugdíjban vagyok, de ha szükséges, akkor lehet rám számítani. Lassan azonban már visszavonulóban vagyok, mert egy fáradt tanár már nem az igazi.

- De a diákok várják és szeretik.

- Igen, viszont nem akarom megvárni, hogy ők érzékeltessék: már jó volna abbahagynom.

- A ferencvárosi lakásában beszélgetünk. Budapest IX. kerületéhez a Kálvin téri templom és a lakóhelye mellett más szálon is kötődik.

- A Budapesti Református Gimnáziumba jártam.

- Úgy tudom, hogy a diákok nevében annak idején ön rakta le az iskola új épületének alapkövét.

- Igen, első osztályosként sokakkal együtt a diákok nevében valóban én tettem le az alapkövet.

- Mit adott önnek ez az iskola?

- Az a nyolc év, amit én ebben a gimnáziumban eltöltöttem, nagyon fontos volt számomra. Nemcsak azért, mert ismereteket szereztem, hanem azért is, mert az iskolára jellemző volt egy bizonyos szellemiség, amely számomra az otthon szellemiségétől nem volt idegen, és az iskola szelleme egy 10-18 éves kor közötti fiú számára rendkívüli jelentőséggel bír. Eszerint lehetőségünk volt véleményünk megfelelő formában történő szabad kifejtésére. Ez mindamellett mindig a vélemények kölcsönös tiszteletben tartásával, egymás megbecsülésével történt. Mindenkinek megvolt a maga véleménye, és ha azt komolyan vette, akkor tisztelhette a másikét is. A sok ismeret mellett ezt köszönöm ennek az iskolának.

- A gimnázium után következett az egyetem.

- Latin-görög-angol szakra jártam, és két évig az Eötvös Kollégium tagja is lehettem. Aztán az angol szakot el kellett hagyni, és helyette a magyart vettem fel, majd azt is elhagyhattam, és latin-görög szakosként végeztem. A magyar szakot később végeztem el. Egy ideig az egyetemen maradtam tanársegédként, aztán 12 éven át középiskolában latint és az első osztályban történelmet tanítottam. Nagyon szerettem tanítani, jól éreztem magamat az iskolában. Sajnáltam, amikor el kellett onnan jönnöm, de csábított a tudomány is. Először a Magyar Tudományos Akadémia Ókortudományi Kutatócsoportjában töltöttem el 16 évet, aztán kerültem vissza az Eötvös Loránd Tudományegyetemre.

- A nyilatkozataiban és néhány tanulmányában is előkerül a pedagógushivatás. Hangsúlyozza: ön amellett, hogy tudós, pedagógus is.
- Valóban, magamat elsősorban tanárnak tartom. A jó pedagógussal szemben szerintem két nagyon röviden összefoglalható kívánalom támasztható: szeresse azt, akit tanít, és szeresse azt, amit tanít. Ha ez a kettő megvan, akkor a többi már magától adódik. Ha szereti azt, akit tanít, és szereti azt, amit tanít, akkor nem megy készületlenül az órára, akkor folyamatosan továbbképzi magát, és állandóan létezik benne az a vágy, hogy tudását tovább is adja. Fontos, hogy a diákjait ne oktatandó tárgyaknak tekintse, hanem embereknek, akik saját érzelemvilággal, egyéniséggel, véleménnyel rendelkeznek.

- Az ön nevével először akkor találkoztam, amikor középiskolában megkaptam az első történelemkönyvemet. Akkor nekem az ókor túl távoli történelmi korszaknak tűnt. Miért ezt a korszakot választotta? Vagy a korszak találta meg önt?

- Inkább ez utóbbi igaz. Nagyapám nővére valamikor a múlt század elején klasszika-filológiát tanult a pesti egyetemen. Neki voltak régi latin szövegkiadásai, amelyeket nekem ajándékozott. Minden kamasz szeret valami olyan különlegességet csinálni, amit senki más. Engem elkezdett érdekelni, hogy mi lehet ezekben a szövegekben. Akkoriban kaptam egy könyvet, amely Ciceróról szólt, és ez vitt engem igazán a latin felé. Később, hogy a latinnal egyre többet foglalkoztam, rájöttem, ezzel a nyelvvel nem lehet komolyan foglalkozni anélkül, hogy az ember ne tanulna meg görögül. Így elkezdtem görögül tanulni, a gimnázium egyik kitűnő tanára magánúton tanított engem. De akkor még úgy gondoltam, hogy ez csak egy kiegészítő lehetőség, aztán amikor bekerültem az Eötvös Kollégiumba, ahol Szabó Árpád tartotta a görögórákat, már elsősorban a görögökkel akartam foglalkozni.

- Sok minden eredeztethető az ókorból. Mit üzen a mai embernek az a korszak?

- Az ókortudósok feladata, hogy minden korban újra megfogalmazzák erre a kérdésre a választ. A 21. századnak fontos üzenete lehet például az Iliász befejezése: Akhilleusz, a legnagyobb görög hős és Priamosz trójai király, akinek a fiát Akhilleusz ölte meg bosszúból, megengesztelődik. A trójai háború folyik tovább, nem érkezett el az örök béke, de kiderül, hogy nem a bosszú a megoldás, hanem a harcok közt is a kölcsönös megértés. Az ilyen általános tanulságokat minden írónál meg lehet találni. Éppen ilyen időszerű az, amit Horatius az arany középszerről érzékeltet: kell, hogy az embernek a szélsőségeket elkerülve szilárd elvei legyenek. A horatiusi arany középszer mindig más, mindig meg kell találni, hogy az adott helyzetben mi a jelentése. Horatius szerint, amikor kedvezőtlen szelek fújnak, akkor az embernek bátornak kell lennie, ha pedig nagyon kedvező szelek dagasztják a vitorláját, akkor vonja azt inkább össze, ne használja ki maximálisan a lehetőségeket, hanem maradjon az arany középútnál. Ez tehát nem megalkuvást jelent, hanem éppen a körülményekkel szembeni ellenkező magatartást. Ez is tanulságos lehet a 21. században.

- Mit jelent önnek a Kálvin téri gyülekezet?

- A harmincas évek óta a Kálvin téri gyülekezetbe járok. Akkori lakóhelyünk szerint a Salétrom utcai gyülekezethez tartoztunk, de ott a gyerek-istentisztelet 9 órakor volt, és akkoriban még nem szerettem korán kelni. 10 órára mentem a Kálvin téri nagyistentiszteletre, és ha elkéstem, a sok ember között nem vették észre, hogy egy gyerek is megjelenik. De Isten észrevette, hogy én ott vagyok. Aztán bekerültem a Kálvin téri ifjúsági gyülekezetbe. Nagyon sokat jelentettek számomra azok, akik az ifjúsági gyülekezetben szolgáltak: Pásztor János, Kiss Károly, Farkas József, Hegedűs Loránt, Boross Géza. 1956 óta vagyok a gyülekezet presbitere, és az előttem jártak nyomdokaiban próbálok járni. A vasárnapi istentiszteletek és a bibliaórák nagyon fontosak számomra. Tízéves korom óta olvasom a Bibliát. Eleinte az olvasást „sportteljesítménynek" tekintettem, hiszen a nagy erdélyi fejedelmeket próbáltam követni, és elhatároztam, hogy én is annyiszor végigolvasom a Bibliát, mint ők. A mai napig nagyon sokat jelent nekem az az ige, amelyet az iskola alapkőletételekor kaptam: „Az én részem kies helyre esett, nyilván szép örökség jutott nékem." (Zsolt 16,6)

- Azt mondta, hogy presbiterként az elődei nyomdokaiban próbál járni. Miben látja a presbiterek feladatát?

- Láttam, hogy mit tettek azok a presbiterek, akik előttem a Kálvin téri gyülekezetben hűségesen szolgáltak. Csak egy példa: Sebők József, aki valóban nagyon áldozatos és szerény, mindig szolgáltra kész presbitere volt a gyülekezetnek. Olyan szolgálatokat is vállalt, amiket azóta sem csinált senki a presbiterek közül. Egyetlen szolgálatot sem utasított vissza, mindent vállalt, és semmilyen elismerést nem várt. Ilyen presbiterek példája volt előttem. Úgy gondolom, az a jó presbiter, aki minden olyan szolgálatot vállal, amit el tud végezni.

Forrás:Reformátusok Lapja, LII. évf. 36. sz. - 2008-09-07 - T. Németh László